stációsemmistációharmadik Önző szeretetadásCheap vps hosting usalefelé aranymedrében amelynekCheap web hosting companyDedicated server providerfelismerniWeb hosting world

«

»

Bejegyzés nyomtatása

Szeretet szerpentin

 Varga Csaba

 Szeretet és Szerelem szerpentin

Utak a Hegyre

(I. rész)

 Ánandának ajánlom

 A Hegy. A Szent Hegy. A mindenhol létező Szent Hegy1. Indiában a Meru Hegy a szimbolikus Szent hegy, az Igazi Édenkert, amely a föld kellős közepén van, s teljesen az égig ér. A Meru legmagasabb pontján van a tiszta forrás, ahonnan négy folyó indul négy irányban. A Sarkcsillag éppen fölötte áll és minden égitest körbejárja. Minden csúcsa aranylóan ragyog és folyói aranymederben haladnak. A Meru hegyet gyűrűalakban veszik körül a világrészek vagy a szigetek. A tibetiek szerint a csúcsán van a világteremtő trónja, lejjebb a négy nagy és nyolc kis világ, és a hegy lábainál a világok őrei vigyáznak. A lakói ezer évig élnek és olyan gyönyörűek, mint a menny. A Meru hegy és a szigetek nem a földi világ, hanem a finom fizikai valóság részei.

Mindez egyszerű és tiszta. Elég látni magunkban, vagy magunk előtt a Szent Hegyet. Számunkra ez a Szent Hegy nem lehet más, mint a Pilis.

Ahogy létezik az Igazi Édenkert Meru hegyként, ugyanúgy a Szent Szeretet Kertje is él Szent Hegyként. A Szer2-elem Hegy szintén szimbolikus Szent Hegy. Aki nem érti világosan, hogy a szerelem a szeretet legmagasabb minősége, az nyilvánvalóan nem foghatja fel, hogy a Szeretet hegyét miért hívják Szer-elem Hegynek. Ez a föld egy másik kellős közepén van, s ugyancsak teljesen az égbe (és nem csak az égig) ér. Ez a hófehér „hegytű” tartja az eget. A hegytető közepén a sokágú forrás viszont egyetlen kisebb folyóban egyesül, amelynek aranymedrében lefelé az isteni szeretetenergia, fölfelé pedig a Földanya szeretetenergiája folyik. A Szer-elem Hegy csúcsát ugyancsak aranylemezek borítják és középen – a hegytűt körbefonva – a titkos Szer Templom kupolája emelkedik ki, amelybe csak a kiváltságos lelkek léphetnek be.

A kiváltságot kizárólag azok a szent emberek kapják meg, akik valóban képesek szeretni, de mindenki szent ember, aki igazán képes szeretni. Azok, akik eljutottak abba a tudat- és gyönyör állapotba, hogy felismerték magukban: az ember valójában szeretet és szerelem. Szeretet Lélek. A szeretet és a szerelem értelmében is Szeretők. Isteni Szeretők.

A legtöbb Szent Hegyre kanyargós ösvény vezet fel, amely több ezer lépcsőből áll. A Szer-elem Hegyre két olyan szerpentin vezet fel, amely végig a kanyargó folyó partja szélén, sőt a felső szakaszon a keskeny vízfolyás felett visz fel. A szeretet-szerpentin a jobb, a szerelem-szerpentin pedig a bal part mentén halad. A meredekebb szakaszokat hosszú, ám – ahol lehet – széles lépcsősor teszi járhatóbbá. Ez a két szerpentin-ösvény végig úgy halad felfelé, hogy a hegy mindig balkézre essen. És mindig úgy, hogy a hófehér hegytű látszódjon, amely hajnalonta fehéren izzik, a közeledő estében pedig narancsosan világít. A Szer Templom kupolája azonban csak akkor pillantható meg, ha valaki feljutott a hegytető bejáratáig.

A szimbolikus Szer-elem Hegynek a föld számos táján van materializált mása. A Kárpát-medencében a szakrális Pilis Hegy ez, amelyen az istentelen idő már elég sok pusztítást végzett. A hegy kívül-belül lassan mállik, de mégsem omlik? A felfelé vezető két szerpentin már látszólag láthatatlan és járhatatlan, ám Szeretet Lélekként állj meg meredek keleti fala előtt, és becsukott szemmel emeld tekinteted a hegytetőig. Ha hosszan elmerülsz a belső pilisi csendben, láthatóvá válik számodra az eredeti Szer-elem Hegy. A gyönyörűség érzésének felfoghatatlan boldogsága tested és lelked minden „sejtjét” átjárja. Ha ezt a lélek- és létérzést állandósítani kívánod magadban, Kedvesen, indulj el és gyalogolj fel a legfelsőbb stációkig. Szeretőnek jöttél a földre, Szerető vagy és Szeretővé válhatsz.

Gyengéd önbeavatás. Mielőtt azonban a hajnali derengésben az útnak adnád magad, heverj le a meleget árasztó földre, vagy a kicsit harmatos gyepre, képzeld el, hogy Szerelmed az öledben fekszik, s úgy mutatod ki neki szereteted, mint eddig még sohasem. Mindjárt azt érzed, sőt látod, hogy aranyhajú és aranylelkű Szerelmed úgy fekszik az öledben, mintha Istennő vagy Jézus lenne, amint Az is, s rögtön megéled azt a végleges döntést a szívedben, hogy ettől a pillanattól kezdve nem a Te boldogságod a fontos, hanem az, hogy Ő legyen örökre boldog. Ezért vagy Szeretet.

Transzcendens beavatás. Mielőtt másnap még világosodás előtt a hegy lábához mennél, ülj meditációs ülésben az ágyad fejénél, minden terhed letéve nyílj meg Önvalód előtt, kérd meg Istened és/vagy Mestered, hogy kuporodjon oda eléd az Égi Ágyra, s szívedben hálával eltelve kérd meg Őt, hogy töltsön fel a Mindenség és a Földanya szeretetenergiájával. Amikor az energia tüneményesen színültig tölti tested és lelked, tapasztalod azt a hitet és bátorságot, hogy a félelem útja helyett most majd a Szeretet ösvényét választod és ez a döntés – mintha húzóerő lenne – felvisz majd a hegycsúcsig. Már Szeretet vagy.

Ekkor még fogalma sem lehetett róla, hogy ezek valójában nem is igazi beavatások, ám valamilyen olyan erős lelki-szellemi belső lökéseket kapott, hogy saját magában valamilyen Ismeretlen Lény – akarata megkérdezése nélkül – úgy döntött, hogy márpedig Ő felmegy a Szent Hegyre. Ismeretlen erők, ismeretlen hatások, mondta mosolyogva, s mintha csak a városi játszótérre menne, s még egy fagylaltot sem vett volna magának, szó nélkül elhagyta azt a Helyet, ahonnan tulajdonképpen három évtizede egy lépést sem mozdult el.

Induló állapot, nulla-helyzet. Kő vagy.

Az ösvény alig látható. A hegy lába töve közelében álldogálsz, nyugtalanul körbenézel, jobbra csenevész bokrok, balra hosszanti gazos árok, figyelsz és tapasztalsz, lábad alatt nincs út, csak köves foltok a mezőn, úttalanság érzete ez, ha viszont felnézel, vagy előre tekintesz, látni véled, hogy a hegy lábánál, két facsoport között mintha ösvény kezdődne, valakik utat tapostak a gyepen, de ez nem bizonyos. Semmi sem az.

Mi történt Veled és Kivé váltál? Kő vagy. Érzed, nem több, nem kevesebb. Egy kőtömb a hegy sziklafalában, vagy egy morzsányi kődarab az árok szélén. Tudatosul Benned, hogy a kő olyan, mint egy szekérnyi szikla, hiába járod körül, mert nincs bejárata. Semmi nem jön ki belőle, s nem is képzeled el, hogy bármi bele mehetne. Zárt vagy. Bezárt. Ha az ajtód zárva, nem is tudhatod, hogy Ki vagy belül. Az indulás előtti beavatások feltöltöttségéhez képest viszont kénytelen-kelletén észreveszed, hogy már nem vagy Az, aki a beavatások végén a magad számára is meglepetésként voltál. Most azért is félsz, mert nem vagy szeretet, s a testetlen-értetlen félelem mély feszültségeket generál benned. Dühödben óriási üvöltés szakad ki belőled. A feszültségek piszkavasként belenyúlnak a tudatalattidba és kötegestül hozzák a felszín közelébe az elfojtott fájdalmaid és takargatott vágyaid. Értékelhetetlennek és – az önsajnálat bugyogása miatt – reménytelennek tartod magad. Mint már annyiszor életedben, menekülésre vennéd, szaladnál vissza oda, ahol élsz, hivatalos társadhoz és a még ki nem fizetett lakásodba, ami barátságtalan és szeretet nélküli, de valamennyire kellemes és ahol a megszokottság intimitása folytán némileg biztonságban vagy. Lépsz egy-kettőt, de most mégsem fordulsz hátra. Nem nehéz felfognod, hogy bárhova mész ismeretlen ismerős emberek közé, mert mindenhol végképpen kő vagy, és a civilizált táj ugyanolyan köves, árkos, úttalan, mint a hegy lába előtt. Annyira egyedül vagy, s annyira ömlik belőled a fájdalom, hogy leülsz a földre. Csendesen zokogsz.

Első stáció. Együttérzés vagy.

Az ösvény. Életedben először félelmeid ellenére úgy döntöttél, hogy elindulsz. Egyedül is. Ezzel meghoztad a Helyes Döntést. A facsoportok között kisebb tisztást találtál, de nem ültél le az odagörgetett fatörzsre. Lépdeltél előre, az ösvény nem beszélt Hozzád, de vitt előre, jobbra-balra kerülgetett nagyobb fákat, kisebb gödröket, majd amikor először jobbról kerülte a hegy bal felét, tisztán láttad, hogy nagy, öreg fák mögött – csillagként – csillog a víz. Nem sejtetted, hogy ez a víz onnan, Fentről van. Az ösvény folyamatosan emelkedett, de ettől zihált a tüdőd, a folyamatos mozgás kiüresített, a vacogtató félelmek elhallgattak Benned. Kisebb tisztásra érkeztél, úgy ítélted meg, hogy ez a hegy jobb felének a szélén van, mert a tisztás végén az út már balra fordult és két kilógó sziklazátony mögött eltűnt. Ez a látvány megtorpanásra késztett. És hosszan bámultad a tisztás közepének jobb oldalán azt a tölgyfát, ami igen csak magasra nőtt, belefeszülve a térbe, s két derékvastag ágát már letörte az idő vasagyara. Közel mentél Hozzá, mintha Te lennél az a göcsörtös, vihartépett Fa, vagy mintha ez a fa lenne a felmérhetetlen, de megérinthető Világegyetem. Először éreztél valamiről-valakiről olyat, hogy az Te vagy. Vigyázva ölelni próbáltad, de két karod nem érte körbe. Szinte észrevétlenül elhagytad testi-lelki lényed és az ölelés közben egy külső világdarabot önmagadként éltél át. Gyengéd szeretethullámot éreztél a szívedben. Együttérzően azonosultál az Öreg Tölggyel, megérezted, hogy nagyobb fájdalmai lehettek, mint Neked, s ekkor vetted észre meglepve, hogy tizenöt méterrel arrébb egy tölgyfa-rönk van és a rönk szilánkos tetejét már szétmorzsolták a faevő lények. Ez lehetett a Társa, gondoltad könnyes szemmel, tehát ez az Öreg Tölgyasszony már régen elvesztette a „férjét”. Utólag felvillant benned a kérdést, miért is néztem az öreg fára Tölgyasszonyként? Erre az egyszerű kérdésre nem tudtál válaszolni saját lelkednek, már azért sem, mert arra lettél jó érzéssel figyelmes magadban, hogy a csendes könnyezés és a fa iránti vonzalom boldog együttérzést váltott ki belőled. Az Öreg Tölgy óvóan nézett le Rád.

Mi történt Veled és Kivé váltál? Éreztél. Figyelted magad és csodálkozva Érezted, hogy Érzel. Ó, mi történt velem? Ha most tisztán és örömben érzek, miért nem érzek ilyen boldogságot, ha a régi páromat ölelem, vagy egyáltalán… És megakadt Benned a mondat. Először is most kimondtad Énednek, réges-régen nem vágysz arra, hogy a Párod öleljen, vagy Te öleld őt. Nem zubog benned már a vágy, már alig emlékszel arra, milyen az erős vágy, vagy milyen a boldog vágyakozás. Huuhhh.. Másodszor, kénytelen voltál végigpillantani mostani életeden, s nyomban bátran visszakérdezni magadtól, hogy bizony bukdácsolva, forogva, taktikázva. és helyben topogva élsz, ám ettől függetlenül bárki vagy bármi iránt, vagy bárkiért és bármiért mikor éreztél tiszta, oktalan Érzést? A válasz homályos volt. Mintha nem lenne Benned érzés, mintha ez mutatná, hogy belül megfagytál, vagy akár meghaltál. Élet helyett élettelen és virágtalan vagy, amiből az következik, szóltál magadhoz, hogy azért erőltettél magadra látszatcsendet, vagy azért fojtottál el minden érzést és gondolatot, mert a fájdalmak ellen csak így tudtál védekezni. Ha most őszinte lennél, kikiabálnád magadból az őrületet. Elég volt! Nem bírom tovább. Megölt a világ, nem szeret és nem becsül senki. És igen, igen, gyáva és rossz vagyok. És ekkor öleld meg a fát, mintha Isten teste lenne. A Mással való együttérzés magával ragadott, szinte felemelt és repített, annyira átalakított, mintha megtaláltad volna Ősanyádat vagy Felebarátodat. A belső átalakulás úgy száguldott Veled, mintha szupergyors interkontinentális vonatban ülnél. Ellágyultál. Kiengedtél. A félelmek tisztultak Belőled. Gyógyultál, érezted, hogy hazug az életed és folyton becsapod magad. És váratlanul egy érzésgondolat úgy jelent meg előtted, mintha a tisztáson a semmiből egy fiatal, életerős, időálló tölgyfa nőtt volna ki. Beleborzongtál. Szinte már megint szorongtál. Miért nincs Benned együttérzés (beteg, szenvedő) édesanyád, vagy (szintén boldogtalan) testvéred, vagy (belül elvesztett) párod, vagy kedvenc (sárga) szobavirágod, vagy a (virágzó) sarki japánmeggy fa iránt? Mert nemcsak, hogy nem szeretsz senki, nem is érzel semmilyen azonosságot senkivel-semmivel. Mindenkiről és mindenről ítéletet mondasz, de azt senkinek nem mered kimondani. Amikor zuhogott a fejedre az Öreg Tölgyasszony együttérzésre, az elfojtott bánatérzés és pokoljárás-tudat helyett kinyitottad a szíved. Te voltál az Együttérzés. Azonos voltál nemcsak az öregnek tűnő, látszólag már megtört Tölggyel, hanem – bármerre is néztél – mindennel. A még borongós éggel ugyanúgy, mint a kitaposott hegyi ösvénnyel. Most először együttérzést tapasztaltál önmagad és a lélekben már elengedett családod iránt. Az együttérzés újra önálló lénnyé tett. Valakivé lettél.

Második stáció. Elfogadó szeretet vagy.

Az ösvény. A kitüremlő sziklazátonyok mögött egy keskeny fahíd volt, a gyorsfolyású víz fölött majdnem úgy ringott, mintha kötelekből font függőhíd lett volna. Ennél is meghökkentőbb volt, hogy a keskeny fahíd jobb és baloldalán is egyaránt vezetett tovább ösvény. A sajtos zsemle utolsó darabját lenyelte. Megtorpant – és innen kezdve önálló Lélekként tekintett magára.3 Miután tele volt önmagát melegítő jóérzésekkel, különösebben nem zavarta a választási lehetőség. Egyszerűen elfogadta, hogy aligha tehet mást, minthogy szükségképpen dönt. A remegő fahíd jobb oldalán, az áramló folyóvíz partján vezetett a hozzá közelebb lévő gyalogút. Legyen akkor ez, mondta ki magának. A jobb oldali ösvény az első száz lépésig békésnek látszott, nem követelt Tőle különösebb erőfeszítést, ám két kisebb éles kanyar után a gyalogút igen szűk járattá vált, bal oldalt a mélyben zúgó pataknál jóval szélesebb víz folyt, jobb oldalt pedig egy igen meredek szakadék tetején kellett imbolygás nélkül haladni. Nem nézett le. Fel sem tűnt neki eddig, hogy a hegyláb fölött már ilyen magasan van. Vállát hátra húzta, dereka egyenessé vált, ám ugyanakkor lába elé nézett, hogy mindig biztos helyre lépjen. Halványan valami olyasmit is érzett, mintha a Földanya szeretetenergiája benne és az útban is áradna. Ennek ellenére közben szembesült azzal az érzettel, hogy az együttérzésből fakadt jóérzéseit most hamar elveszítette, mert bár durva félelemérzések nem foglalták el énjét, a lelke vagy pontosabban a tudata mélyén szorongások bukkantak fel. Egy keskeny átjáró előtt letérdelt, majd leült az ösvényre, oldalra fordulva és lába a mélybe lógott. Mit is keresek itt és mitől is félek?, tette fel a kérdést saját elméjének. Megérett benne az igény az önvizsgálatra és az ebből eredő önfelismerésre. Elég tisztán végigpillantotta élettörténetét, hiszen egész eddigi élete arról szól, hogy félelmeit valahogy kordában tartsa. Félelem? A benne uralkodó ismeretlen Lény. Ekkor erős bizonytalanságot érzett a lelkében, összehúzta a szemöldökét, és felrémlett benne az a probléma is, lám, induláskor magának sem mondta meg, hogy miért indult el erre a magasságba vezető útra. Miért is? Egy erős, de formázatlan vágy hozta ide: tarthatatlan életét tarthatóvá kívánta tenni. Ez azonban csak vágy volt, igaz, tiszta és horizontos vágy. Amit viszont csak egy újabb vágy támogatott, hogy hallomásból tudni akarta, minden bizonyíték nélkül is, hogy aki felmegy a Szer-elem Hegyre, az Más Lélekké válik-e? Néhány titkos tanítás rég azt sugallta neki, hogy ettől a hegyre jutástól Szeretet lesz. Hosszabb bambulás után kicsit inogva állt fel, kiegyenesedett, aztán óvatosan ment tovább, közben jobb oldalról fák védték, sőt egy helyen valaki még palánkot is ácsolt. A patakfolyó a hegy belseje felé fordult, így az ösvény tágasabbá és nyugodtabbá vált, közben egy gyenge lejtő alján egy öreg padot is talált, ám a pad felett, figyelte meg, igen meredek kőfal vitt fel oda, ahova – most ébredt rá – közel sem lesz könnyű feljutni. Ahogy ült, nem tehetett mást, minthogy bámulta a síkos függőleges hegyfalat. Olyan volt ez, mintha elzárná előle a látványt és a közlekedést is. Mintha meditálna, mintha benne lenne a függőleges fal, hosszan és odafigyelne nézte, miközben azért arra is figyelmet fordított, hogy a nézés-figyelés terápia mit vált ki benne?

Mi történt Veled és Kivé váltál? Felfelé vezető útja második stációján a táj- és az út tükrében azt látta, hogy már egy kis megpróbáltatás közben szertefoszlott benne az együttérzés és annak jótékony mámora is. Ez a tapasztalat ugyanúgy megtorpanásra késztette, mint az ösvény kettéválása. Hiába ült ki a szakadék mélye fölé, hiába igyekezett oldani feszültségét. Ismét zárt volt, magába forduló kő, érzések nélküli. És nem mert megnyilatkozni. Először is az izgatta, hogy ez a belső negatív fordulat úgy játszódott le benne, hogy saját maga sem tudott róla, nem akarta, és nem hagyta jóvá; mintha lakna benne valamilyen Lény, aki megkérdezése nélkül dönt és cselekszik és viszi végig benne az együttérzés kioltását. Ki lakik benne? Nem tudta egészen pontosan eldönteni, hogy ez a belső lakója az Elme (a sebes gondolkodás-vércse), az Ego (a racionális érdekoroszlán), az Én (a világi médiakép), vagy a három együtt alkotja a Lényt? Annyi azonban bizonyos volt számára, hogy ezek külön-külön, vagy együtt erősebbek nála, ezért rögtön meg is kérdezte önmagától, de ki is az „nála”, akivel viszont saját öntudata érez azonosságot? Latolgatta az eltérő válaszokat, több megfejtésig jutott el, végül úgy válaszolt önmagának, hogy saját öntudata leginkább Lelkével (Valódi Lénye4 láthatatlan arcával) vagy ellenkezőleg Éne (Belső Vadaskertjének5) tisztább felével azonos, ám szennyesebb, vagy gyengébb fele bizonyosan az ego és az elme fogságában van. És az ego és az elme azért ilyen látványosan erős és uralkodó benne, mert olyan félelmekre és fájdalmakra támaszkodik, amelyek szorongattatásainak megélésekor mélyen belehatolnak ártatlan Lelkébe is. Ezért nem szabadul a belső fogságból, hiszen védekezni csak Lelkével, vagy Lelke aktivizálásával tudna. Amikor idáig eljutott az önelemzésben, akkor már békésen üldögélt ég és föld között. Lelke alig, de lába kilógott az üres térbe. Nyilvánvalóvá vált a számára, hogy úgy teremthet csendes békét önmagában, ha elfogadja feltárt önönmagát pontosan olyannak, amilyen állapotban volt, és van pillanatnyilag is. Elengedi és befogadja. És ugyanakkor át is érzi. Szépen, rendre mindent elfogadott hát, egyaránt kint és bent is, ámbár mindezt csak gondolatban mondhatta ki, ugyanígy csak elméje határozhatta el, hogy vége az állandó belső ellenállásának. Az Elme, mint a gondolkodás vércséje – gondolta – le-lecsaphat a bujkáló Egóra és még a Belső Vadaskertben is kisebb vihart kavarhat, de ez csak a megálmodott változás előszele lehet. A nyugodt elfogadás ismét jóleső érzést váltott ki benne, ám az együttérzés boldogsága után lelkileg még nyújtózkodnia kellett. Olyan volt a Lelke, mintha látna az éjszakában egy fénysugarat, ami egyszerre jön belőle, és egyszerre világít önön állatkertjére. Mit is üzen ez a fénysugár? Az elfogadás révén valahogy közelebb juthatna saját belső lénye és külvilága megszeretéséhez? Ilyen nagy a távolság elfogadás és szeretés között? Ekkor az előtte tornyosuló fal mellett tekintetével a Szer-elem Hegy csúcsát kereste. A szeretés képességéhez kutassa tovább önmagát, váljon sokkal tudatosabbá és barátkozzon meg az önuralom békés eszközeivel? Az elfogadás beemelheti a megelégedettség-, vagy boldogságkapun túlra? Ekkor kicsit elbóbiskolt a padon.

Harmadik stáció. Önző szeretetadás vagy.

Az ösvény. A függőleges fal már a Hegy túlsó (jobb) felén volt, ahonnan az ívelő szerpentin megint felfelé haladt, ismét a hegy másik túlsó (újra a bal) oldala felé. Szerpentin – folyamatos ingázás a hegy két oldala között. Ez két különböző világ? És mindig feljebb és feljebb ment, mert egyre magasabbra vitt az ösvény. A hömpölygő patakfolyó medre egyre szűkült és a víz olykor nyomtalanul eltűnt a sziklák alatt. Viszonylag egyenletes emelkedés után, nagyjából a két oldal között a hegybe vezető völgy-nyílásban tavat pillantott meg. Ez lehet Égi Jel, gondolta mosolyogva, a tiszta csend vagy a belső nyugalom helye ez? Vagy egyik sem? A hegyfalak közötti vízszem kíváncsian nézett rá, mintha azt kérdezné, sejted-e Jóbarát, hogy a világ és önmagad elfogadása csak küszöb a változáshoz? A tó képe hirtelen eltűnt az erdős sziklák között, sőt a facsoportok és a vadon nőtt bokrok közül kijutott egy kopár szakaszra. Sötétszürke kőfalak, keskeny kőjárda a hegy derekán, szürke égbolt, mintha az szintén kőből lenne. Mi mást tehetett volna, mint lassan gyalogolt fölfelé, ráadásul tüdeje kicsit zihált, nem talált pihenőhelyet az ösvényen. Ivott néhány korty vizet. Szinte félt megállni, holott nem fújt a szél, attól nem félhetett, hogy lesodródik a semmibe. Néha magába pillantott, ismét a félelem búj elő belőle, most aztán tudatosult benne, hogy végtelenül egyedül van. Nincs senkije és semmije. Nincs otthona és nincs álma. A belső együttérzés elszáradt benne, mintegy hegyi kóró, s azt is hiába ismételgette, rendben, elfogadom, hogy itt vagyok, nem lázadok, nem menekülök. Az elfogadás szintén elszáradt benne, ugyanakkor teljesen érthetetlenül könnycseppek gurultak le az arcán. Ez majdnem olyan volt, mint a boldogság. Az ego olyan nagyra nőtt benne, mintha egy hegyorom lenne és azt zakatolta a mellkasában, hogy egyedül az számit, hogy Te vagy; ne hallgass senkire, csak magadra vigyázz, ne törődj a szürke éggel és a kopár falakkal. Nincs számodra más üzenetet, minthogy egyedül Te számítasz. Magadért élj, más sem figyel Rád és a világ nem ad neked szeretetet. A lábait mozgató titkos automatizmus vitte egyre feljebb. Lehet, hogy semmi vagyok, gondolta, lehet, hogy Isten, ám majdnem mindegy, mert egyik gondolat sem ad erőt és egyik sem teszi élhetővé a sorsát. Az ösvény végre szúrós bokrok közé fordult, már nem a peremen imbolygott és mély fáradtság vette birtokába. Majdnem leragadt a szeme. Érezte, hogy nem sokáig bírja már, azért sem, mert az egész hegyre mászásnak nincs értelme, ráadásul azt ismeri fel önmagáról, hogy üres, jellegtelen, törődött, gyenge akaratú, szeretet helyett félelmek és ostoba érzések és gondolatok keringenek benne. No, elég, kiabálta félhangosan a Hegynek, aztán lerogyott, mert látott egy zöldmohás sarkot, ahogy csak egy ember dőlhetett le, mintha védőbarlangba bújna. Bőgött. Azt élte, hogy nem tud adni, s közben könnyes szemmel álomba zuhant. Néhány pillanatig még látta édesanyja és elengedett párja homályos arcát. Mintha késsel metszenének a sziklába, olyan tisztán vette észre a látványt, hogy igazán nem szereti őket és ők sem szeretik őt. Látványos szeretet-imitációt jár évtizedek óta. A sziklaöböl befogadta, de nem kényeztette. A sziklaágy kemény volt, a hátizsákja valahogy a feje alá került és aludt kétségbeesve, reménytelenül. Fent az égen, a láthatatlan magasban egy kitárt szárnyú sas nézett lefelé. Senki nem tudta, hogy kit és mit néz.

Mi történt Veled és Kivé váltál? Amikor elindult a hegy bal oldalán, testét és lelkét kitöltötte az elfogadás meleg érzése és némi elégedettséggel gondolt arra, hogy az elmúlt években nem hajszolta annyit a pénz- és sikert. Már meg-megállt az életében, mintha ott is hegyi szerpentinen járna, hajnali ébredéskor olykor hátradőlt, mintha sorsával elégedett lehetne, hiszen nem akart már annyira semmit sem, s a folytonos kizárólagosság-tudata lassan porladni kezdett. Lassan csökkent a ragaszkodása a világhoz. Egyszer-kétszer tudatosan próbált meg szeretni, vagy csak kedvességgel körbevenni családjának tagjait, és hálából édesapjától és betegeskedő barátjától is kapott egy-egy váratlan ölelést. Minden rendben, gondolta, egyensúlyban vagyok, de a legkisebb konfliktustól, például attól az eseménytől, hogy élettársa odapirította a pörköltet, vagy az autóbusz tíz percig nem jött, vad indulatok gerjedtek benne és csípős-dühös kitörésekre ragadtatta magát. Nem akart ugyan tombolni, sőt haragját mérsékelni szerette volna, de mielőtt bármilyen döntés hozott volna, belső éne a száján durva szavakat kiáltott kifelé. Örömet érzett, amikor szavai a másikban sebeket vágtak. Ekkor már a kopár sziklaperemen járt, úgy ment, hogy kicsit befelé dőlt, mert így nagyobb biztonságban érezte magát. Érdekes érzés volt, hogy a válla, dereka, combja melletti kőfalba nem lehet kapaszkodni. Semmi különös nem történt vele, merthogy nem gyalogolt veszélyben, csak olyan kockázatos úton járt, amiről csak itt, fent a hegyen, az ég és a föld között derült ki a számára, hogy az a szeretet, amit megélt, az nem szeretet. De ennél volt olyan dermesztőbb tapasztalata is, hogy még szavakba foglalva sem merte kimondani, hogy milyen is lenne az a valamilyen érzés, vagy talán nem pusztán érzés, amit joggal nevezhetne szeretetnek. Gyalogolt. Elméje viszont mintha kitisztult volna, s világosan felfogta volna, hogy ezen a szakaszon nem valaki mássá válik, hanem kezdi tisztán és önbecsapások nélkül látni, hogy ott, lent, a hegy mögötti kisvárosban Ki is igazából. Felfelé haladt a sziklafal szélén, de visszafelé jutott el önmaga látványáig. Ekkor érezte, hogy végtelenül elfáradt, s rögtön aludni szeretne, mert már egy lépést sem tud továbbmenni. Ledőlt a puha moha nyoszolyára, izzadt és kimerült volt, folyt a könnye, de nem fázott, s tudata szélén kérdések repkedtek, mintha feje felett madarak ugrálnának. Az elmúlt években megkísérelt ugyan adni, de csak azért tette, hogy szeretetet csikarjon ki a világból? Élete komoly fordulata volt, hogy a szeretetadás szándékáig eljutott, de az ego csak szeretet-pótlékot, vagy kedvesség-süteményt nyújtott. Holott már kezdte észlelni, hogy belül a félelmek miatt valamilyen komisz önzés pompázik benne, de az önzés felismerésétől még nem tudott megváltozni. Lelke legmélyén, mintha az a hegy belső, elérhetetlen közepe lenne, halvány derengés jelent meg benne: szeretni úgy érdemes, hogy önként elfogad mindenkit annak és olyannak, amilyen, és már nem vár tőle semmit cserébe azért, hogy a maga teljességében már elfogadja őt és mindig befogadóan néz rá. Három óra múlva ébredt fel, törődötten, reszketve-fázva, majd erőt gyűjtve felkuporodott, hátát nekivetette a kőfalnak, s arra gondolt, hogy most az elfogadás magasabb minőségéhez jutott el. Önmagában és szeretett társaiban is önként elfogad minden érzést, gondolatot és cselekedet, mert ekkor már nem hiányzik neki, hogy szeressék, hiszen azt a lehetőséget is elfogadta, hogy nem szeretik. Ettől kezdve nincs oka arra, hogy a szeretetért önző módon lelki hadjáratot folytasson a szeretetlen világban. A szeretet benne és szeretteiben egyaránt kezdetektől fogva parázslik. Csak parázslik? Felállva bámult az üres, végtelennek tűnő levegőtérbe.

Negyedik stáció. Feltétel nélküli szeretet vagy.

Az ösvény. Fél órával később elérte az újabb fordulót, de a hegynek ezen az oldalán nem talált pihenő helyet. Nem volt hol megállni. Sem kidőlt fa, sem pad, sem kisebb tisztás, mintha most nem lenne szabad leülni és pihenni. Ez a jel egyértelműen azt üzente, hogy az elfogadás-szeretet, vagy az önérdekű szeretetadás nem az út vége. A lankás hegyoldal ezen a szakaszon befelé horpadt, mintha az Égiek egykor egy óriási zsemlét nyomtak volna a hegyfalába, és aztán a megszáradt zsemlét néhány száz év alatt a madarak elcsipegették. Az ösvény kiszélesedett, kényelmessé és biztonságossá vált, ezért lazán és derűsen, karjait lóbálva lépdelt, jóérzések töltötték ki a lelkét. A hegyderék kitágult öble nemcsak békés, a szűrt fényben is tündöklő volt, hanem szinte ünnepélyes hangulatot árasztott. Közben észlelte a délutáni tompított fény folyamatos csökkenését is. Ekkor a ligetes foltokon áthaladva belül elmosódva azt érezte, hogy talán túl szép és idilli minden, ami sajnos arra is utalhat, hogy az ösvényen és a lelkében újabb váratlan megpróbáltatásra készülhet Még két nyugodt óra és aztán beesteledik, gondolta, s egyelőre fogalma sem lehetett arról, hogy az éjszakát hol és miképpen töltheti. Két öreg és még egyenesen álló famatuzsálemet került meg és ekkor az ösvény megakadt egy szemközti kődomborulat előtt. Nem lehet tovább menni? Ahol az ösvény elakadt a kőhomlokzat előtt, vékony rés kínálta magát, annyira szűk volt, hogy csak oldalazva fért be rajta. Erre vezet az út? A kőhomlokzaton belül, a boltozat kicsit tágasabbnak látszott és felülről némi fény szűrődött be. Megállt, lassan körbenézett, figyelt és tapasztalta tanácstalanságát. A boltozat aljában egy alacsony járat kapuja látszott, ami meglepő módon kivilágítottnak tűnt, egyszerre vonzotta és taszította. Más út nem volt. Forduljon vissza az úton, vagy négykézláb kúszva induljon el egy ismeretlen járatban? Más megoldást nem választhatott. Várt. A belső hang megszólalására. Érezte és tudta, csak úgy mehet tovább mászva, ha feltétel nélkül hisz abban, hogy az ösvény jó helyre viszi. Ha minden aggodalom nélkül bízik abban, hogy létezik feltétel nélküli szeretet. Amikor már nem önmagáért él, hanem valamilyen ismeretlen világért. Ha tartósan szeretet van, vagy lesz a szívében. Letérdelt, fejét előre hajtotta, hátán a hátizsákkal viszonylag könnyedén befért a kőalagútba. Ahol hol félhomály, hol sötétség volt. És mászott, a könyökével húzta magát előre és a térdével tolta testét szintén előre. És kúszott, kúszott előre, a járatba olykor balról fénycsíkok világítottak be, a térde már átvizesedett, mert a járat alja vizes volt. A félelem akkor érintette meg vakítóan, amikor világosan tudatosult benne, hogy nincs lehetősége megfordulni a járatban, s arra sincs esélye, hogy gyorsabban araszoljon. A hegy szinte ránehezedett a feszülő gerincére, a könyöke pedig mintha a földanya hátára támaszkodna. Olyannyira egyedül maradt a jobbra és balra is kanyargó járatban, hogy egy idő után már nem féltette az életét és úgy döntött, hogy legyen az, aminek lennie kell. Elfogadta, hogy a hegy bordái közé zárva mászik. Amikor nagyon elfáradt, kicsit lefeküdt a járat nyirkos fenekére. Kezdte felfogni, hogy élete jelképesen mindig sötét alagútban folyt. Fénynélküli, földalatti világban. Két-három órát, vagy esetleg négy és félórát araszolt a kőalagútban. Reményen túli állapotban. A megpróbáltatás-járat végére úgy érkezett el, hogy majdnem teljesen besötétedett. Kint is, bent is csillagtalan éjszaka volt. Ezért csak félig mászott ki a kőfogságból, hosszában elnyúlt, mintha megadta volna magát. Figyelt befelé. Belátta: megadta magát. Kész. Így nincs tovább. A már száraz, füves bejáratot tekintette ágyának. A vállától felfelé lógott ki a sötét kőodúból. Lassan oldalára fordult, feje alá húzta a hátizsákot, a takarót sem kötötte le róla. A csillagok továbbra sem látszottak, pedig az ég kitisztult, a szürke, nehéz felhők elvonultak. Ártatlanul álomba zuhant.

Mi történt Veled és Kivé váltál? A Szer-elem Hegyet, a meredek hegyoldalakat, az ösvényt, pontosabban az Ösvényt, vagy az egymást követő fordulókat készen kapta. Nem ő választotta őket. Nem tett mást, mint tudatosan, álmai tudatában is, elfogadóan engedte, hogy az út vezesse; éppen oda, ahova mennie kell. Ezzel megszűnt a ragaszkodása önmaga kormányzásához. Neki „csak” az a döntés adatott meg, hogy rálép-e az ösvényre és végigmegy-e rajta. Személyes döntését az szabta meg, hogy a Szer-elem Hegy csúcsára akart feljutni – ezzel legfontosabb értékének a szeretetet és a szerelmet jelölte meg. Amikor az indulás mellett döntött, sejtette, hogy az ösvény megpróbáltatásoknak veti alá, de akkor és ott semmilyen félelem nem korlátozta. Ám az első lépések óta megfigyelhette magán, hogy a megnevezhetetlen félelem állandóan vele van, a könnyebb szakaszokon érezhetetlenné válik, a nehezebb útviszonyoknál viszont feljön a torkáig és a homlokáig. Ez történt a kőalagútban is. Amikor mászni kezdett, elfoglalta a kiteljesedő félelem. Amikor lelkileg már hátán vitte a hegyet, félt, félt nagyon az elpusztulástól. De miért is fél? Az értelmetlen és boldogtalan élettől? Valami ilyesmitől. Holott az értelmetlen és boldogtalan élet olyan, mint a csupasz, rideg félelem. Egyik sincs. A félelem akkor tolul fel benne, ha félelemre gondol, az életet akkor érzi boldogtalannak, amikor a boldogtalanságra gondol. Nyakig lucskosan, sarasan kúszott a hegy belsejében, de belső állapota valójában nem függött a hegyi járattól vagy a közeledő estétől. A belső állapota volt mindenekfelett a döntő. És akkor az éjszakában is világosan látta, hogy belül boldogtalan, s ez vetül ki minden egyes lépésére; azért vágott neki a Szent Hegy megmászásának is, mert lelkében szomorú volt. Mi is a baj vele? Mire keresi az igazság tanítását? Íme, a kérdések! Mindig a feltételektől függ, hogy boldognak tudja-e magát? Ezért már sejtelme sincs, hogy mi az eredeti és őszinte érzése. Amikor világra jött, s még nem lehettek feltételei, akkor világító örömboldogságság volt benne, vagy valamilyen földalatti járat sötétszomorúsága? Nem juthat el már eredeti, tiszta létélményéhez. És ott volt még a legtitkosabb létfeltáró kérdése: csak önmagától, önmaga teremtette örömétől lehet-e boldog, vagy édesanyja méhében is tudhatta már, hogy egy másik ember tiszta, feltételek nélküli szeretetmámora nélkül nincs üdvözülés? A hegyi és a lelkén belüli kőjárat egyaránt szépen oda vezette, hogy tökéletesen mindegy, hogy örömben vagy bánatban született-e meg, s ugyanúgy érdektelen kérdés, hogy az Énét a félelem vagy a szeretet uralja-e, végül egyaránt hamis feltételezés, hogy boldogsága a külső feltételektől, vagy valamilyen belső örökállapottól függ. Az összefüggő kérdésekre csak egyetlen helyes és minden más állítást félreseprő válaszigazság lehetséges: aludj, Barátom, nyugodtan a kőalagút szájában, Önvalód titkos vezetésével bátran végső döntést hozhatsz. Szeress, minden feltétel nélkül. Egyedül a feltétlen szeretetért érdemes élni. Ez nem függ semmitől. Tőled sem. Az vagy.

Ötödik stáció. Odaadó és önátadó szeretet vagy.

Az ösvény. A hajnali derengés már ébren találta, a szemből jövő fehér fény tisztította. Két kisebb kő közötti tér fölé tett edényben, néhány gally elégetésével forró teát főzött. Éledt a világ, úgy ült le imádkozni és meditálni, hogy kelet felé fordult: a felkelő nap az arcát melegítette. A gyaloglás nem esett nehezére, ha elhaladt egy fa vagy bokor mellett, bólintással köszöntötte őket. Bal oldalt egy öreg tölgyfa nézett rá, úgy érezte, hogy a hegy lábánál lévő tölgyfa jött fel vele. Elképzelte magát otthon, ahogy az utcában kézen fogva sétál egy ribizli bokorral. Egy oldalsó csúcs alól egyenesen fellátott a Szent Hegy tetejére. Megsejtette, hogy a most induló szakasz talán felviszi a Szer-elem Hegy platójának elejére. Az ösvény egy éles kanyar után ráfordult a meredeken felfelé vezető lépcsősorra. Mielőtt nekivágott, teleszívta tüdejét a friss levegővel. Több száz vagy két-három ezer lépcső? Ettől a perctől kezdve nem kellett az útra figyelnie – elég volt a lábát szinte automatikusan emelni. Lépett, lépett, mindig egy újabb lépcsőre, majd egy következőre, és lépett egyre és egyre feljebb, a lépcsők szinte szívták felfelé, már nem érzett fáradtságot, mintha az isteni szeretet fentről húzná felfelé. Ha figyelmét levette a lépcsőkről, eszébe jutott az a virtuális lehetőség, hogy ide hívja égi édesapját és testvéreit, vagy őrangyalait. Amikor maga mellé pillantott, ugyan nem látott semmit a levegőben, de mosolyogva érezte, hogy nincs már egyedül. Lépett és lépett, mindig feljebb, mint egy örökmozgó, a jobb oldalán kinyílt a tér, lejjebb gyökerező fák koronája felett ellátott messzire. A távolban kirajzolódtak különös formák és színek, de nem figyelte meg őket. Belül egyre tisztábban érezte, hogy önálló fizikai testként, vagy létező szellemi entitásként elvesztette különállását, mintha egyesült volna a lépcsőkkel, a gyaloglással, a meredek emelkedéssel, a lépcsők fölé belógó gyengéd faágakkal. Magában még látta önmagát egyedi fizikai alakként, de ugyanakkor átadta önmagát a természetnek. A Természetnek, amit fizikai jelenség-együttesként észlelt, de amit metafizikai hologramként még el sem képzelt. Mindenesetre alkalmassá vált arra, hogy önmagától megszabaduljon, mert sem attól nem félt, hogy nem szeretik, sem attól, hogy ő nem képes szeretni. A lépcsősor teteje előtt megállt, leült az egyik lépcsőfokra, és lenézett oda, ahonnan jött. Hova is érkezett? Nem csak önmagától szabadult meg, beolvadva valamilyen másabb dimenzióba, hanem alkalmassá vált arra, hogy ne önmagáért szeressen, sőt ne csak feltétel nélkül szeressen, valaki mást, hanem önmagát – mintha a tenyerébe helyezné egész lényét – könnyedén átadja a másiknak. Annak, akiért szeret. A lépcsők felvitték abba az állapotba, hogy valóban odaadóan szeressen (önmagát oda adva a szeretettnek). A legfelső lépcsőket nemrég gondosan kijavították, az új kőlapok élei még nem pattogtak le. Fent volt, a csendes Szent Hegyen. Állt, mint egy időtlen fa. A hegytető szélén, közel a nyugodt Éghez. Fújt a tiszta szél, a nap zavartalan fénye égetett, kimerültség helyett erővel teltnek érezte magát. Ilyen könnyű lenne ide jutni? A könnyű szinte ugyanaz, mint a nehéz? Vagy csak a könnyű van, mert a nehéz az egónk kitalációja?

Mi történt Veled és Kivé váltál? A meredeken felfelé haladó, végtelen hosszúnak tűnő lépcsősoron felmenni az égig, keményebb erőfeszítés, mint az erdei ösvényen végiggyalogolni kétszer-háromszor nagyobb távolságot. A szív és a tüdő maximális erőfeszítésre kényszerül. Ezzel szemben nem zihált, nem izzadt, s nem fájtak combizmai. És nem fogyott el az energiája. Miközben új érzések és új felismerések ömlöttek be lelke egyébként is nyitott ajtaján. Lám! A teljes elfogadás és a teljes szeretetadás még nem a szeretet tökéletessége. A feltétel nélküli szeretet kiárasztásának alaphelyzete is még az, hogy az elkülönült szeretet-adó a tőle távolabb lévő szeretet-vevőnek még nem ad át semmit, csak szeretet sugároz, kínál, nyújt, de önmagát még visszatartja, nem kockáztatja, bár a feltétlen szeretés már részben adás is. Még az ego uralkodik, az én legfeljebb vágyakozik, hogy kilépjen önmagából. Se közelség, se azonosulás, se egység. Ezért a másikban lévő minden érzés és szándék elfogadása és a feltételen szeretés gyakorlása után kezdődik a szeretet első isteni stációja: a szintén feltétlen odaadó szeretet, majd a második isteni stációjában érhető el az önátadó szeretet. Az odaadó szeretet akkortól lehetséges, amikor az egyén elhagyta önmagát, ha saját fontossága csendesen elhalt, s az önmegszabadulás után már azért létezik, akit minden feltétel és beteljesülés nélkül is szeret. Akivel szándéktalanul tökéletes szinkronban van. Amikor lehuppant az egyik lépcsőre, bevillant elméjébe, hogy most tulajdonképpen elérte a Természetes Állapotot, ami nem más, mint az önfelszabadulás útján maga mögött hagyni saját éne által felépített Mesterséges Lényét. Ez nem egyszerűen hagyományos kiürülés- vagy üresség tapasztalat, hanem valami egészen más és gyönyörűséges: a spontán és szabályozatlan létforma. Túl minden kettőségen, elválasztáson, elkülönülésen. Ekkor az ember éne engedi, hogy a lába alatt lévő természetes lépcsők és lépcsőfordulók és lépcső feloldódások akaratlanul, szándéktalanul vigyék. A holografikus Természetes Állapot ugyanakkor tud önmagáról, avagy tudatosan adja át önmagát a szeretetnek, vagy tágabban az Ánandaságnak, s egyben minden érző lénynek, minden embernek. A Természetes Állapotként megélt teljes lét egyik spontán módja az állandó szinkronban maradás a felfoghatatlan teljességgel. A szinkronicitás a spontán létezés megérthetetlen önteremtése, a folytonos tökéletes egyidejűség, egybeesés és harmonizáltság. Minden jól és rendben történik, ahogy a lépcsősor is mindig felvisz a csúcsra. A Természetes Állapot elfogadása így egyúttal ugyanaz, mint feljutni a belső Szent Hegy tetejére, és attól kezdve rábízni életedet a tökéletes Magasságosra. Mindennel szinkronban lenni pedig azonos azzal, ahogy Jézusként szeretünk és létezünk. Ez a szeretet már nem csak félelem nélküli és korlátozatlan, hanem minden szempontból odaadó, hiszen az ember önmagát teljesen a másikért létezés szeretetében nyilvánítja meg. Ezt könnyű felismerni, különösen akkor, ha az ember a Szer-elem Hegy tetejére lép, ám ezt nem lehet akarni, kevés gondolni, mert ehhez életre szólóan új belső állapot szükséges. Amikor először megéled a zavartalan odaadást, nagyon is megtapasztalod, hogy ez mennyivel boldogabb érzés és tudat, mint bármilyen korábbi szeretet- vagy örömérzés. Hogy mi ez? Fent állni a tetőn a szeretetben időtlenül és zavartalanul.

Ui.: Az odaadó szeretet tehát az ember természetes állapota.

Hatodik stáció. Szeretés minden szeretet felett vagy.

Az ösvény. Állt a hegytető szélén, s tudatosult benne, hogy belül még vagy már nincs egyensúlyban. Vagy: az egyensúly nem elég mély. Ha ez így van, gondolta, akkor ez is normális állapot. Hol fentebb, hol lentebb. Ekkor könnyedén sarkon fordult, s a lépcsősoron visszament ötven lépcsőt. Egyenként számolta a lépcsőfokokat. Nem lehetett illúziója, hiszen attól, hogy egyszer felgyalogolt a csúcsra, még egyáltalán nincs a csúcson. Még csak korai látogató a Szent Hegyen. Majd amikor ismét visszament a tetőre, lassan és tüzetesen körbe nézett, s meglepetten vette észre, hogy az áttekinthető platón az újabb stációk már nem egymás után következnek. A viszonylag szűk fennsík külső szélén ment körbe az ösvény, mintha körgyűrű lenne, így a lépcsősor végétől jobbra vagy balra is elindulhat az ösvény újabb szakaszán. A hófehér mészkő fennsík pedig ugyanakkor egyáltalán nem látszott sík terepnek, mert törések, szakadékok, kitüremlések is szabdalták. Nehéz és olykor járhatatlan hegyi terepnek látszott. A stációk között ugyan sokkal kisebbek voltak a távolságok, ám a kisebb távolságok megtétele láthatóan több akadályba ütközött és felmérte, hogy még közel sem észlelt minden nehézséget. A legkülönösebb az volt, hogy középen a Szer Templom épülete és kupolája félig-meddig eltűnt egy fehér és sűrű felhőben. Látszólag közel volt a csúcsos, négyarcú kupolához, ám távolinak érzékelte és megközelíthetetlennek. Még várt. Egyaránt bámult előre és nézett önmagába. Most jön az igazán nehéz? Nem érezte még magát kiüresedettnek, vagy megtisztultnak, így kifehéresedésre és békességre vágyott. Ezért minden felesleges ruhát ledobált magáról, majd a hegytető szélén minden erejével fekvőtámaszokat végzett. Hamar elfáradt ugyan, de azért is folytatta, fogát összeszorította, bár már éles fájdalmat érzett, s néha furcsa kiáltások szakadtak ki belőle… kiment belőle az erő, többször arcra zuhant, de nem hagyta abba, pedig verítéke beborította testét, mint egy maró szőrtakaró. Fizikai és lelki szenny ömlött belőle. A végén nem bírt megmozdulni és szinte önkívületben feküdt a földön. Elaléltan hevert, mint egy mészkődarab. Amikor a részleges önvesztésből és az alvásból visszajött az éberségbe, ismét a tiszta hajnal fogadta, mint a kőalagút szájában töltött éjszaka után. Fényben fürdött a világ. A közeli forrásnál megmosakodott és a hideg vízzel, mint élő energiával, feltöltötte magát. Már nem gondolkodott, s nem tanakodott azon, hogy a körbemenő ösvényen merre induljon. Mint mindig, most is a jobb oldali irányt választotta. Alig tett azonban néhány lépést, amikor közvetlenül mellette a szürkés, foltos súlyos kőgömb váratlanul megmozdult, mintha megrázná magát, de szerencsére nem billent ki nyugalmi helyzetéből és nem zuhant rá. Meg sem rezzent. Negyedóra múlva az ösvény hirtelen megszakadt, lepillantott, hegyhasadék, avagy szakadék nyílt meg előtte, a kőrepedés nem volt nagyon széles, átugrása viszont túlságosan kockázatosnak látszott. A kőszakadékba keskeny, kicsi lépcsők vezettek lefelé, majd pedig a szemközti falon jöttek visszafelé a lépcsőfokok. A falon kiálló, megfogható, kapaszkodó pontok csak itt-ott ígérkeztek. Menjen le? Ez nagyjából ugyanaz a kihívás volt, mint egy másik emberért mindent feladva elindulni? Anélkül, hogy tudná hova érkezik. Háttal kifelé ereszkedni kezdett lefelé. Nagyjából három óra alatt ért le és mászott vissza – nem érzett veszélyt, nem kapkodott, rendkívül türelmesen haladt, minden egyes lépést többször megfontolt. Nyugalom töltötte ki. Közben félhangosan beszélt a Kőnyíláshoz, mintha az érző lélek lenne. Olykor szeretettel megsimogatta és megölelte, majd gyengéden hozzábújt, mintha a Szerelme lenne. Szeme többször megtelt könnyel és boldogság-hullámok hevítették a mellét. Amikor ismét a csendes platón volt, maga sem tudta jól megnevezni, hogy milyen érzéseket élt meg a szakadékjárásban, s milyen belső változások játszódtak le benne felérkezéséig. Mi is történt a lelkében? Amikor az oda készített öblös fafotel tenyerében elmerült, valamilyen eddig ismeretlen létfeletti, érzésfeletti boldogság-hullámok ölelték át belül. Kívül és belül egyaránt ölelték.

Mi történt Veled és Kivé váltál? Most maga az ösvényen való továbbjutás teljes figyelmet követelt, a tiszta és éles figyelem pedig mintha elválasztotta volna önmagától és ugráló majom tulajdonságú elméjét lecsendesítette volna. Egyúttal tudatosan erre vágyott. Minél messzebb lenni zajló, fortyogó, emlékeket idéző, jövőre pillogó énétől. Azért is ment vissza ötven lépcsőfokot, hogy elméje ne tudja elfelejtetni önmagával, hogy nincs és nem is lehet még a csúcson vagy a templomkapuban. Semmi hazugság és semmi önbecsapás. Lássuk világosan belső állapotunkat és külső helyzetünket. Ha az önkép végre kitisztul, szükségképpen azt mutatja, ami van, akkor a szerepmázak leperegnek róla, mint az elhasznált bőrsejtek. Most a szakadék látásakor is lemeztelenedett, mezeket vesztett. Ruhában, gatyában, cipőben is meztelenebb volt, mint egykor születésekor véresen-könnyesen anyaszült meztelenül. A szakadékba aztán azért ereszkedett le, a figyelem fokozásával és az elme hangjának eltűnésével, hogy a lelki-szellemi meztelenségét fenntartsa és a belőle kiömlő fizikai és lelki szenny a szerepmázak mélyebb rétegeit is lemossa róla. A szakadék alja olyan szűk volt, hogy teste éppen csak elfért benne. De beleállt ebbe a kőkútba. Ténylegesen összeolvadt a kővalósággal. Mintha a testébe lépő sziklalélek egyszerű keresztre feszítő kérdéseket tett volna fel. Egyáltalán szeret-e valakit? Mennyire mélyen és odaadóan szeret? Van-e olyan ember a földön, akiért életét, lelkét, vagy bármiét boldogan odaadná? Megértette lelke kettős valóságát és igazságát: (1) Éne továbbra is azt kuruttyolta, hogy nála nincs fontosabb és belül nem érez senki iránt teljes szeretetet. Bármennyire is nevetséges, önmagát sem képes tökéletesen szeretni. (2) A magáról lerántott, lekapart szerepmezek alatt azonban megjelent a Lelke, mint egy Ártatlan Csecsemő, hófehér pólyában, aki minden lélektársát, testtársát, vagy szellemtársát ugyanúgy, vagy jobban szerette, mint hamis én-ruhákba bugyolált testi valóját. Ez egyaránt vonatkozott meghalt édesapjára, vagy most éppen apja ellenében önmagát kereső fiára. Azokra, akiket folytat, és azokra, akik folytatják. És a valódi társak gyűrűjében egyetlen lélek áll: szerelme, duál-párja, szívtársa. Azonos volt a Gyűrűvel és szíve azonos volt Szerelmével. A normál emberi, hétköznapi szeretet fölé vagy annál beljebb emelkedve felismerte a szeretetfeletti szeretetet és szeretést. Ennek része az is, hogy akit szeretünk, abban följebb és messzebb látunk. Ezért Szerelmében nemcsak azt a társát vette észre, aki olyan amilyen, hanem azt a csodás potenciált is, akivé válhat. A hegyre ömlő égi fény bevilágított elméjébe és megvilágosodva felismerte, hogy a mindennapi szeretetben bátran, félelem nélkül vállalhatja a szeretetfeletti szeretetet. A szakadék túlsó felén, egy öreg fa árnyékában, a fafotelben újraélte, hogy egybeölelkezik a kőnyílással és szeretettel odabújik a sziklalélekhez, s ettől a pillanattól kezdve önkéntelenül, akaratlanul képessé vált úgy és annyira szeretni, hogy a szeretett ember minden szenvedését és baját magára vállalja és minden örömét és boldogságát átadja a másik embernek. Mindenekelőtt Szerelmének. Kilégzéssel átsugározta mindig eddigi és jövőbeli mennyei állapotát élete fontosabb társainak és belégzéssel befogadta társai minden fájdalmát és boldogtalanságát. A fafotelben maga elé emelte két, egymáshoz illesztett tenyerét, ebbe belekérte a vele élő társaktól átvett és befogadott összes istentelen és lélektelen szenvedést és tapasztalatot. Ezekből jelképesen egy átlátszó, de összesűrített gömböt formált, amelyet egyetlen lelki mozdulattal szeretetté transzformált. Közel az öblös fafotelhez, mintegy a feje fölött a Szer Templom kupolája aranyáldást adott.

Hetedik stáció. Szeretetben Egyesült vagy.

Az ösvény. Ha a fotelben hátra nézett volna, látja, hogy mögötte kolostorkert nyílik. A fafotelben még evett egy keveset, s kétszer sokat ivott a tiszta vízből. A fantasztikus kertbe egy rózsalugasos kapun keresztül lépett be, ahol az ösvény nem egyenesen haladt tovább, hanem a világ minden tájáról kiválogatott különleges és szépséges növényeket és növénytársulásokat kerülgette. Minden egyes bokor, fa, virág fényteremtő volt és a paradicsomi energiákat sugárzott. A kolostor kertben azonban kolostor nem állt, de a kert bal sarkából mintha hídon át be lehetett volna menni a Szer Templomba. Két japán tömzsi, lilavirágú bokorlelket nézett, amikor olyasmi érzete és tapasztalata támadt, mintha a kolostorkert kavicsos utjai, a patakok fölött ívelő hídjai, vagy a fák derekáig felvezető lépcsők nem a földi világban lennének, hanem a negyedik vagy ötödik dimenzióban, ahova észrevétlenül és gyanútlanul toppant be. Látni ugyanúgy látott, mint eddig, lábait éppen úgy emelte, mint eddig, ha magára nézett, látszólag ugyanolyan háromdimenziós testet észlelt, mint eddig. Ám még sem volt minden olyan, mint a hegyre vezető szerpentinen. A kolostorkert felett mintha láthatatlan függöny terülne ki, ami alatt nem a hagyományos nap világítana, hanem valamilyen nem fizikai jellegű fény borítani be mindent, amelynek hatására minden levél, minden virágszirom, vagy kavicsszem élénkebb és tündöklőbb volt. Már a kert közepén járhatott, amikor azt tapasztalta, hogy a Szent Hegy egyszerre lenne a lába alatt és ugyanakkor mintha láthatatlanná vált volna. Mintha még valamennyire benne lenne a természeti valóságlátványban, ám mintha véglegesen minden feltárná látványtermészetét és valamilyen olyan áramló, folyékony, párolgó anyagszerűséget élt volna, mintha minden éterből, képből, vagy tudatból, mindenekelőtt nem fizikai jellegű tudatmezőből lenne. Közben nem vesztette el testi valóságát, sőt az eget vagy a kerti ágyásokat sokkal tisztábban tapasztalta, ám teste elengedte, vagy kinyitotta határait, tenyere mintha összefolyt volna egy fényvirággal és a lelkében még fájdalom-porszemeket sem észlelt. A kettőség megszűnt! Nem volt külön Önvalója, avagy Lelke és ettől külön nem létezett Éne, vagy ennek részeként egója. A sokszoros egyesülés nyilvánvalóságát kezdte önmagának megfogalmazni. Teste és a bolygó kozmikus egységgé vált, és annak finom látványa mámorító hangulatba emelte, miközben ugyanígy spirituális vagy metafizikai egyesülésben figyelhette meg földi létét és megfoghatatlan lelkét. A lefelé induló napkorong ferdén világította meg a hegytetőt és az oldalról érkező narancsos fényben a hófehér mészkő csúcs megaranyozódott. A hegy lábánál ezért lehetett azt hinni, hogy a Szer-elem Hegy tetejét aranylemezek borítják. Ekkor lépett ki a kolostorkert túlsó kapuján, anélkül, hogy egy mellékösvényen a Szer Templom felé fordult volna. Az ismeretlen új dimenzió áramlásaiból és fényhullámaiból lágyan testesült meg hagyományos emberi testben és felfogásban. Vagy tíz percig mozdulatlanul várakozott. Bent, igen, bent az özönlő fénykertben minden lágy és ölelő szeretet volt, még a lába alatt keményebbnek tűnő sárga kavicsok is tündököltek. A szeretet egyesített mindent és a szeretetben egyesülve élte a szeretetfeletti szeretet kitágulását, kiterjesztését és mindennek szeretetté válását. Ha szeretetté szeretnél válni, lépje be a Szeretet Kertjébe. Ha bent vagy, otthon vagy, s kérlek, maradj is ott.

Mi történt Veled és Kivé váltál? A világ és bolygónk eredendően Szeretet Kert, vagy Szent Kert. A Szer-elem Hegy is azt mutatja be, hogy az egész hegy, s fejtetője, lankái és szakadékai, kőjáratai és szabadság-látványai egyaránt gyönyörűséges teremtések. Mi, emberek minősítjük egyik részletét szépnek, a másik táját csúnyának. Nincs rossz, nincs gonosz, minden jó és tökéletes. Ha a helyes, bár keskeny úton járunk, életünk minden helyzete és pillanata örömként ragyog. Ha a helyes ösvényen haladunk, nem juthatunk máshova, mint a tündöklő kolostor kertbe. Ha a lelkünkkel szüntelenül a fény folyójában úszunk, akkor minden előző stáció, hosszú kőalagút vagy szakadékjárás, egyaránt félelem- és megpróbáltatás-mentes. Ha minden út a Szer Templomhoz vezet, akkor a magasabb dimenziók is elérhetők nagyobb erőfeszítések nélkül. Ha minden járda házhoz vezet, a házak bejáratai is a járdákra visznek. Ha a világító ég mögött újabb egek rejtőznek és nem földi fények világítanak, a minden mindennel egybeforrt világban még a fáradt testünk mögött is más tájak és lélekgyönyörűségek vannak. Van azonban, ami még elérendő. Az ösvényen a kanyar után egyenes szakasz, a meredek kaptató után a ligetek közötti sétálás következik, vagy akár fordítva. A fénylő kertparadicsom közepén járt akkor, amikor látszólag előzmény nélkül a kettőség megszűnését és az egység korlátlanságát tapasztalta. Nem történt semmi különös. A Szer Templom kupolája és a harangvirágok homloka egyaránt bearanyozta a sokdimenziós valóságot. A változás benne történt. A szeretetben az ember kilép és túllép önmagán, de saját belső énjén is. Ez a Megérkezés. Ez szinte elmondhatatlan, ám a világváltás kifejezhető. Egy pillanat alatt belülről fakadó bizonyosság töltötte el. Megszabadult minden félelemtől és gyökerétől, minden szeretetlenségtől és előzményétől, minden boldogságvágytól és felhalmozott hiányától. Egyszerre megszűnt minden ragaszkodása és minden szenvedésének emléke, egyszerre szertefoszlott minden előítélete és semmissé vált a lét és nem-lét béklyóinak képzete. A kertben egyetlen virág nem hervadt el és egyetlen árnyékpászta sem borította sötétségbe az öreg kaktuszfák tövét sem. A belülről fakadó bizonyosság olyan ragyogást és boldogságot hozott, hogy a szeretetben egyesülve élte a szeretetfeletti szeretet kitágulását, kiterjesztését és mindennek szeretetté válását. Nemcsak önmagunkon belüli izolált teljesség és egység van, sőt az emberben akkor teljesebb harmónia marad, ha a szeretett embertársával alkot egységet. Ezért most nem egyszerűen Szeretet volt már, hanem a Szeretetben-lét egységének teljessége. Minden valóság és nem-valóság egynemű teljességgé, teljes egységet kifejező szeretet-kerté nemesedett. Ezért ezen a szinten az egység nem azt jelenti, hogy a szeretet és nem-szeretet egységét úgy teremtjük meg, hogy a szeretetet és a nem-szeretetet egyaránt szélsőségnek tartjuk, és mind a két minőséget feloldjuk és semlegessé oldjuk az egység állapotban. Az egység valóban tartalmaz minden érzést, értéket és állapotot, de ezeket úgy egyesíti, hogy az egységállapotban tökéletes szeretetté transzformálja őket. A szenvedéstől való megszabadulás ürességében megélte és így felismerte ősi állapotának mérhetetlen tökéletességét. Az új éber állapotban nem egyszerűen felébredt, mert tudata és szíve egymásra találása lehetővé tette, hogy sokáig, vagy akár örökre ebben a megvilágosodott állapotban létezzen. A hegyi ösvény bármely szakaszán. Hiába eresztett gyökeret, amikor a rózsalugas kapun kívül volt. Más világot látott maga mögé körül és önmagában, mintha szeméről és lelkéről lekerült volna a tökéletes szürke hályog. Mélységes nyugalomban indult tovább a kolostorkertet maga mögött hagyva. Az örök kolostorkert ugyan is tükörként láthatóvá tette azt a végső igazságot is, hogy a számtalan ürességforma mögött él bennünk a pozitív nirvána, vagy a szeretetteljesség. Ez a teljesen személyes, természetes és határtalan boldogság. Ez a belülről fakadó bizonyosság végső igazsága.

Nyolcadik stáció. Szeretet Közösség vagy.

Az ösvény. A végiggyalogolható körgyűrű túlsó felén az ösvény a platóperemhez képest beljebb haladt, ezért az ösvény mindkét felén kisebb utcák és földszintes épületek sorjáztak, mintha egy vidéki birtok központjában lennénk. A házak között, a házak tetején és a házakban mindenhol növények lélegeztek és fénylettek, mint az emberek szavak nélkül beszélő lelkitársai lennének. Kezdte észrevenni, hogy az épületek nem ide szállított kövekből vagy kivágott fák „halott” darabjaiból volnának, hanem minden ház elválaszthatatlanul az élő természet része, s éppen ezért változatlanul él, mintha egy halhatatlan lélek. Az ösvény aztán éppen a pici városmag közepén ment át, és ennek szintén a közepén jelképes hídként olyan magas, kétszintes üvegpalota emelkedett, amelynek egyik lába a köves út bal, a másik lába a jobb oldalán állt. Csodálkozva nézte. Bent állt egy békés, otthonos épületcsoportban, amelynek az origó pontján egy ismeretlen formájú és feladatú növényi üvegpalota tekintett rá. Mintha nézné és biztatná, mintha azt mondaná, figyelj rám, mert életednek köze van hozzám. Az első felismerést rögtön kimondta magának. Minden Szeretet-Ember egyaránt teremti a szeretet-világot, saját lényében és saját külső világában is. Ahogy végigpillantott a pici szeretetváros házain és a középső szeretet-palotán, végigfutott rajta a felismerés, hogy a hegytetőn lévő városmag-tünemény nem más, mint egy szimbolikus kivetítése annak, hogy milyen lehet egy valódi szeretet-közösség. Közben elment valaki a háta mögött, s bár ő nem fordult feléje, az elhaladó ember szeretettel köszöntette. Tekintetét a bal kezétől jobbra eső ház ablakára vetette és két vadszőlő indája között látta, hogy a szobában hárman beszélgetnek, s amikor tekintetével hozzájuk fordult, a három ember rögtön szintén rá nézett és úgy érezte, hogy telepatikus kommunikáció indult meg. Anélkül, hogy ezt elhatározta volna, elméje azt az indítványt küldte a bent lévőknek, hogy tisztelettel kérlek Benneteket, meséljetek valami arról, hogy milyen ez a szeretet kisváros és hogyan éltek benne. A válaszmondatok áradtak feléje, érezte, hogy elméje és lelke befogadja őket. Ezzel egy időben az üvegkupola ajtaja kinyílt, és azt az elhívást tapasztalta, hogy lépjen be széles üvegajtón és menjen fel az emeletre. Döntött. Az ajtón nehézség nélkül áthaladt, a lépcsőn felsietett az emeletre, ahol az egész teret egyetlen hatalmas ágy töltötte ki, amely öten-hatan szótlanul feküdtek. Volt, aki az eget nézte, volt, aki aludt. Követte a példájukat, hanyatt feküdt, becsukta a szemét. Először csak valamilyen jóérzés járta át, aztán mintha a szemhéja belülről egy mozi vetítővászna lenne, majd a vásznon érzés-, gondolat-, és képsorok jelentek meg. Nagyon hosszú ideig félálomban, elrévülve engedte, hogy a látott bölcsességek betöltődjenek énébe és egyúttal új tudatosítást indítsanak el benne. Amikor elhagyta a növényi város szeretet épületeit, annyit mondott ki saját magának, hogy itt boldogan élnél le az egész életét. És csupa öröm volt.

Mi történt Veled és Kivé váltál? Amikor belépett a szeretet-épületek közé, érezte, hogy számára nincs más lehetőség, mint kilépni szeretetlényéből. Aki kicsit is szeret, vagy aki magas szinten szeret, az mindig cselekvő szeretet. Ez pedig elvezette oda, hogy feltegye magának a kérdést: mi jellemez egy szeretetvárost? A tökéletes Szeretet Közösségnek két stációja van. Az első stációban a közösség tagjai nincsenek mindnyájan a szeretet egység állapotában, hanem ki-ki a szeretetösvény különböző pontján tart. Ekkor már a válaszokat nem önmagától kapta, hanem a házablakán keresztül érkező tudásküldésekből. Ezért befelé hallgatott. Mindenki a szeretet közösség tagja lehet akkor is, ha már mindössze arra vágyik, hogy szeretet legyen, vagy még csak együttérzést tapasztalt meg, vagy régóta egyaránt képes elfogadásra és odaadásra, miközben időnként még le-letér a szeretet útjáról és a félelmek vagy fájdalmak időlegesen ismét elhatalmasodnak rajta. A Szeretet Közösségnek ez a stációja ezért éppen arra szolgál, ismerte fel, hogy a közösség minden tagja haladjon tovább, sőt a közösség belső szeretettapasztalatát az adja, hogy ebben a haladásban mindenki a többiektől az éppen szükséges segítséget kapja a továbblépéshez. Ez a Szeretet Közösség nem a befejezett Szeretetté váltak szeretet-központú életformája, hanem a változás csodálatos élményét kínálva mindenkinek a szeretet úton való gyaloglás biztonságát teremti meg. Egyébként sincs olyan belső-külső szeretetet teljesség, amely befejezettnek lenne tekinthető. Amikor még álldogált az üvegkupola előtt, belső tudata már jelzést adott neki, hogy magasabb stációk is lehetnek. Ekkor hívta meg belépésre a kupola üvegajtója. A további információkat már hanyatt fekve hallgatta a belső képernyőjére érkező képsorokból. A Szeretet Közösség második stációja viszont olyan közösséget jelenít meg, amelyben egyrészt minden tag már feljutott a szeretet út felső lépcsőire, de nincs mindenki – az amúgy sem létező – csúcson, ugyanakkor egyre inkább kezdi megsejteni, hogy a szeretet ösvénynek soha nincs vége vagy teteje, sőt a kisebb megbotlások és elgyengülések is a szeretet-lét normális jelenségei. Másrészt a szeretetben élők saját szeretet-személyiségüktől nem független, sőt abból építkező, ám már egyáltalán nem személyes közös szeretetmezőt alkotnak, amely egyaránt létezik a fizikai és nem fizikai térben, s mindenekelőtt kollektív szeretet-tudat. A második stáció megértéséhez elengedhetetlen megtapasztalni, hogy minden csoportnak szintén vannak lépcsőfokai a közösségi szeretet-ösvényen. A fontosabb lépcsőfokok alulról felfelé így nevezhetők meg: közösségi tudattalan, félig tudatvesztett közösség, manipulált közösségi tudat, formális társadalmi tudat, közösségi tudat, megvilágosult közösségi tudat, panteisztikus közösségi tudat, szakrális emberiség tudat és – ez még nem a legfelső szint – Istenközösségi tudat. A felsorolás közben álmosság tört rá, ezért kinézett önmagából és a feje felett pompázó fényfeletti fényben fürdött. A Szeretet Közösség tagjait tehát elsősorban azzal jellemezhetők, hogy a személyközti szeretet-kapcsolataik mellett és azokon túl beléptek egy-egy szeretet közösség együttműködő, vagy akár együttélő terébe, méghozzá úgy, hogy annak tudati térben már nem csak magunknak, hanem mindenkinek szeretetcsalád minőséget tesznek lehetővé. Felnézett megint: a tudat a kulcs! A titok különösképpen abban fejthető meg, hogy a közösség szeretetcsalád tudata úgy hat energetikailag, szellemileg és spirituálisan a tagokra, hogy mindenki saját személyes és személyközti dimenzióikban is könnyebben teremt szeretetcsaládot. A Szeretet Közösség tudatát úgy lehet elképzelni, gondolta, mint egy élő, változó, szerető lényt, ami szükségképpen nem az anyagi síkon manifesztálódik. Ez a tudatvalóság nem az asztrális vagy mentális síkon létezik, ahogy Istent vagy az isteni minőséget sem találjuk ezekben a valóságdimenziókban. Amikor ezek a felismerések fogalmazódtak meg benne, az éber állapotból mélyalvásba „zuhant”: a boldogság-dimenzióba.

Kilencedik stáció. Istenben vagy Szeretet és Isten Szeretet Benned.

A spirituális ösvény. A körplatón még egyszer-kétszer körbejárhatott volna és a szeretetvároskában is több éjszakát eltölthetett volna. Nem volt izgatott, de nagyon készült arra, hogy a hegytetőn való körbejárás helyett beléphessen a titokzatos Helyre. Hajnalban vágyott belépni a Szer-templomba. Akkor, amikor a nap még nem kel fel, az égalja még nem rúzsozza ki a horizontot, de a színtelenül fehér fény még majdnem vízszintesen éri el a templomot. A kiválasztott hajnal felhőtlen, aligkék színben nézett rá. A Szer-elem hegy hófehér hegytűjét körbeölelő – ugyanakkor szinte a föld felett lebegő – Szer-Templom kitárt karú Istenanya, aki őt várta. A hegytű és a két templomtorony is olyan magasan, alulról nézve mélyen benyúlt az égbe, hogy tetejét emberi szem aligha pillanthatta meg. A templom bejáratától jobbra piciny arany félgömbök között két tiszta fényű forrás ontotta az életvizét. Egész teste remegett, mintha élete múlva azon, hogy kinyílik-e neki a templomajtó és belépett-e a két torony közötti középső hajóba. A hegy lábánál a síkföldi családok sokat pletykáltak arról, hogy a templomba csak felszentelt lelkek, egész szívükkel Istent/Jézust szolgáló emberek léphetnek be. Arra gondolt, ha idáig egyrészt képes volt feljutni a hosszú szeretet ösvényen, akkor az Égiek miért ne engednék be az isteni téridő feletti dimenzióba, másrészt a tiszta tudatállapothoz közeli minőségben a nullánál nagyobb esélye lehet arra, hogy az eddiginél mélyebben megélje, kiteljesítse Istennel és/vagy Jézussal való szeretet kapcsolatát. A légies „fa”ajtó három ujj nyomására is megmozdult. És kitárult! És beengedte Őt, aki eddig úgy tekintett magára, hogy felszenteletlen lélek, mert Jézushoz ugyan imádkozott, de szívében nem érzett szeretetet Jézus iránt, s önmagában önálló, vagy elkülönülő érzésként nem tapasztalta, hogy onnan Fentről valaki szeretné. Amikor lassan átlépte a küszöböt és a kapun túl félhomályt várt, annyit még a szemével felmért, hogy olyan erős és ismeretlen sugárzás éri, ami nem nevezhető meg fényként. Talán tizenöt lépést haladt előre az ég és föld között táncoló „épületbe”, amikor már nem volt földi öntudatánál, de véletlenül sem vesztette el az eszméletét. Azt tapasztalta, amit azok élnek meg, akiket a Megváltó átölel. A háromdimenziós földi világból több órára átbillent a tértelen és időtlen magasabb dimenziók valamelyik alsó szintjére. Ha valaki derűsen nézte és figyelte, azt mesélhette volna, hogy térdere rogyott, de térde nem érintette a templom kövezetét, majd felemelkedett, mintha levitálna és menne, menne felfelé az egyik toronyba, amelynek belülről nézve nem látszottak falai vagy ablakai. Tökéletesen egybeolvadt, vagy összeolvadt a szintén anyagtalan levegő- és fényéggel. Ha elméje képes lenne rögzíteni és megőrizni, hogy mi történt vele és a belső világában mit tapasztalt, arról számolt volna be, hogy a templomtorony lábánál megállt és nem emelkedett tovább és a hegytűt körbefonó középső hajóba sem jutott beljebb. Bent volt ugyan, de – ha idővel fejeznénk ki magunkat – évszázadokig tartott volna, hogy a Szer-Templom belsejébe és határtalan tornyába jutott volna, vagy egyetlen pillanat alatt a torony feletti végtelen Égbe szárnyalt volna. A térben leírhatatlan Abszolútum, mintha egy láthatatlan Szem lenne, hosszan nézett a szemébe és felfoghatatlan, szavakba aligha ölthető „üzenetekkel” töltötte fel. Utólag, amikor már a Szer-Templom előtt, a soha nem sárguló, aranyszínű fűben ült, tisztán emlékezett a leírhatatlan fényre és a test- és lélekfeletti, boldogságon túli örömre, amit magában Szeretetként nevezett meg. Életében először örök mámorban, minden félelmet és szenvedést elfelejtve, tökéletesen biztonságban és megnevezhetetlen létgyönyörben úszott. Megváltódott.

Mi történt Veled és Kivé váltál? Egyaránt az újjászületést élte meg a templomon kívül, vagy a templom belül, éber állapotban, vagy az éber szint felett, a testi öntudatban vagy a testfeletti dimenzióban úszva. Az újjászületés folyamatát és állomásait? Ez a második világra jövetel azonban nem érzés és nem gondolat, ám talán érzésként is lehet tapasztalni, gondolatban pedig könnyedén kifejezhető. Ha nem(csak) érzés és gondolat, akkor transzcendens szinten végbemenő testi, szellemi, lelki újjászületés. Új ember, új lélekkel és tudattal, aki itt és most már nem szánalmas fizikai lény, nem az elme által félrevezetett földi ganajtúró bogár, s nem az ego által megnyomorított félelem-mutáns. Ekkor arra gondolt, hogy a szeretetváros tudat-kupolájában már megélte ugyan a szűkös egységet, de az igazi egység (Egy-ség) nem egyszerűen az egyéni én és elme összeolvadása egy másik ember vagy több ember közös énével. Most érthető meg a kardinális változás! Az újjászületéskor testünkbe-lelkünkbe árad a mindenütt jelenlévő Isten szeretete, ami aztán lehetővé teszi, hogy lényünk és létünk részévé váljon a szakrális szeretetminőség. Már a szerpentinen felfelé kapaszkodva felismerte, hogy az ember Szeretet, mert, ahogy János apostol mondja, a szeretet Istentől van, és aki szeret, az Istentől született. Aki szeretet, az az ember egyrészt értelmezhető úgy, hogy képes a Másikat önérdek nélkül, határtalanul szeretni, másrészt ennek feltételeként odaadó szeretetben van, de harmadrészt úgy is, hogy abban a pillanatban, amikor Isten tulajdonságát, a szeretetet befogadja, akkor végérvényesen újjászületik. Sokan önleértékelésként azt gondolják, hogy a szeretet csak Isten tulajdonsága, holott a Szentlélekkel és/vagy az Önvalóval minden ember magában hordozza a szeretetet és így az ember is eredendően szeretet. Majd ebből az induló állapotból születik újjá. Amikor tudatosan elvállalja, hogy ő valóban szeretet, s ezért saját döntésével benyit a Szeretet templomába, s végül a Megváltó a szeretettel kiemeli földi létéből, s mindjárt belép a szeretet szakrális országába, akkor mintegy kiteljesedik és megszentelődik a szeretet lénye. A Jézus által isteni szeretetbe emelt földi lény így önmagában és világában újra és újra megteremtheti a valódi Paradicsomot, avagy Isten szeretet-országát. Ezért igaz az a felismerés, hogy a jézusi tanítások megismerése és megértése nélkül az isteni szeretet és Isten szeretetének tapasztalása könnyen sikertelen lehet. A legmagasabb rendű szeretet Isten szeretete, ám amikor ezt ajándékként megkapjuk, mint a test a lelket, akkor mi is képessé válunk a spirituális szeretetté válni. Ez a képessé válás az újjászületés eredménye. Ebből a kijelentésből rögtön megértette, hogy a Szer-Templom az emberi újjászületés isteni építménye, a Jézussal való szeretet-egység megélésének színtere. Az újjászületés után azonban az ember még egy döntés hoz, hogy örökkévaló újjászületettként tudatosan befogadja és gyakorolja a jézusi szeretet adását és áldását. A templomba azonban egyelőre nem jutott beljebb, így nem élhette meg Istennel való közösségét, s ezért éber állapotban még nem tapasztalta meg az isteni szeretetet. Az aranytemplomban, a tér- és időfeletti dimenzióban a hegyre vezető ösvény ugyan láthatatlanná válik, ám megállíthatatlanul folytatódik tovább az Örökhazába. A szeretet-szerpentinnek nincs vége. A fizikailag nem járható szeretet ösvény a földi emberi szem számára láthatatlan szakrális szintekre és minőségekhez vezet. Az Út nyitva áll!

Varga Csaba

 

 

 

 

 

1 Srí Pada (Srí Lanka), Tái Shan (Kína), Góvardhan (India) Sion hegy (Jeruzsálem), Athosz (Görögország), Chicoma (Santa Fé, Új Mexico), Kongpo Bonri (Tibet), Fudzsijama (Japán, Honsu sziget), Arunachala (India), Mózes hegy (Dzsabel Musza, Sínai félsziget), Nuova Gerusalemme (Varallo Sesia, Piemont), stb.

2 A magyar nyelvben a szeretet és a szerelem szavak alapszava az ősi szer, melynek jelentése: társul, összekapcsol, egyesül, összeköt. Érzékelhető ez a jelentés a ma ismert származékszavainkban is, hiszen aki szerelmes, aki szeret, az valakivel társul, összeköti magát, és ha szerelmes, akkor egyesül vele. És mit jelent szerelni? Valamit újból egységessé tenni!

 

3 Az első és a második stáció között a történet nézőpont-váltással jár. A második stáció ezért úgy kezdődik, hogy a főhőst önálló, szuverén lényként szemlélve követhetjük a szerpentinen. Azért, mert a második stációban már rálép a Szeretet útjának első szakaszára.

4 Valódi lénye: az Önvaló, avagy az Önvaló-Hattyú (Önvaló-Hamsa)

5 A Vadaskert lakói a Gondolkodás-Vércse, az Érdek-Oroszlán, Intellektus-Bagoly, stb.

Az adott cikk linkje: http://aranymag-intezet.hu/szeretet-szerpentin/