«

»

Bejegyzés nyomtatása

A Társadalom felébredése az agóniából

Varga Csaba

A társadalom felébredése az agóniából

Új társadalomelmélet és új jövőmodellek

 

Tartalom

Tartalom

Előhang

Az új nemzet inspiráló modellje

A nemzet újragondolása

Az új nemzet felismerése

A nemzeti magas tudatállapot

Új társadalmi valóság és boldogító értelmezései

A társadalom két „ágya”

A társadalom sokdimenziós téridő

Három alternatíva ma

A társadalmi folytonosság – új folytonosság

Új társadalmi valóság?

Európa cselekvőképtelensége és ami ebből következik

A globlokalizáció és kollektív tudataÚj kihívások és válaszhipotézisek

Az új globalizáció és Magyarország

A világproblémák leltára

A kollektív tudat elmélete

Már a jövő sem a régiAvagy a valóban újat teremtő paradigmaváltás

1. Merre, hova, hogyan halad (vagy nem halad) a világ a 21. század elején?

2. Az új paradigmák jellemzői

3. Az európai paradigmaváltás és/vagy paradigmakorrekció

4. A legfontosabb globális, európai és magyar forgatókönyvek

5. Paradigma távlatok, messzire nézve

A globlokál világ kultúrája

A csúcskérdések dilemmái

Az új tér és időszerkezet

A tudat és a valóság lépcsőfokai

A kultúra és a tudat kultúrája

Új paradigmaváltás elején

Rövid üzenetek, korlátok nélkül

Új állapotok és új esélyek Közép-Európában

Új Közép-Európa kép

Posztipari térség vagy új posztagrár térség?

Hatalom-mániás vagy érték-vállaló térség?

Kitérők, szeretetként és inspirációként

Új Magyarország vízió?

Két mondat

Magyarország jövőképe a poszt-információs korra

A jövő, mint rejtett titok

A jelenkép zavara

A dilemmák üzenetei

Új modernizációs modell előtt

Lehetséges forgatókönyvek

Tudatfejlesztő társadalom?

Új gyakorlati példák

Új paradigmák a magyar civil társadalomról

Új civilkoncepció

A civil társadalom és az új paradigmák

Az új tanulás filozófiája és módszertana

Új paradigma és az új tanulás koncepció

Az új tudásalapú kor és a nevelés valódi céljai

A tudás paradigmák és a közeljövő

A régi és új tudások viszonya a tudástársadalomban

Hol tart a hivatalos oktatás?

Az új tudásközvetítő rendszerek

Üzenetek (utóirat helyett)

A fenntartható társadalom esélye

Előzetes felvetések, paradigma-tézisek

A fenntarthatóság folyamatos újraértelmezése

A fenntarthatóság új szemléleti kerete

A fenntarthatóság fogalmának típusai

Az új fenntarthatóság fogalmai, nézőpontjai

A fenntartható társadalom koncepciója

Az újraalkotott társadalom programja

A valóban fenntartható társadalom

jövő-forgatókönyvei

Utószó – avagy a forgatókönyvek megvalósíthatósága

Közösség- és demokráciafejlesztés

Polgárok Mestere

Utcaközösségek

Utcaközösségek internetes portáljai

Társadalmi szerződés

Részvételi demokrácia

Magisztrátus

Intelligens falu/város program

E-közigazgatás

Helyi élelmiszer program

Helyi közösségi pénz

Civilegyetem

Életedért Lépj Szolgálat

Közösség- és demokráciafejlesztés

Boldog üzenet

A kettétört jobb szandál igazságai

Előhang

A jelenlegi megakrízisek már írják a földbolygó halotti bizonyítványát?

A világ tegnapi és mai kétségbeesett története átlépte azt a határt, amely után esetleg már a megmaradásra sincs garancia. Az emberiség ismét szembesül azzal a drámai fenyegetéssel, hogy civilizációnknak és kultúránknak feltehetően nincs, vagy nem lesz folytatása. Az európai kontinens viszont még mindig azzal hitegeti magát, hogy a válságok kezelhetők, s bolygónkon az élet folytatása nincs veszélyben. Az orrunkra húzott hiedelem-sapkáktól nem látunk az orrunkig sem.

Ez a kollektív állapot az, amikor az emberiség vakon megy a krízisektől megkérdőjelezett és veszélyeztetett jövő felé. Vakon halad a vak holnapba?

Ez a kétszeres önveszélyeztetés: tudatlanul zuhanunk – a tudatvesztés szakadékába?

Nekem nem feladatom a riogatás hangosítása és ugyancsak nem dolgom az illúziók öntözése. A társadalmi valóság úgy is eldől valamerre, mint az az erős fa, amelyet a favágók ügyetlenül akarnak kidönteni; ekkor a fa maga választja meg dőlésének irányát.

A könyvben egymás mellé válogatott tanulmányok arról beszélnek, hogy az összetett magyar társadalom, vagy tágabban a közép-európai társadalmak régóta nem olyanok, mint amiket a társadalmak polgárai gondolnak saját – egyébként áttekinthetetlen – társadalmi-közösségi létükről. A társadalmi önbecsapás mellett a vakság állapotával néznek szemben, avagy az agóniából való felébredésük a tét?

Egy-másfél évtizede a fél-globális közép-európai, a hazai magyar, és/vagy a lokális társadalmak részben láthatóan, de inkább láthatatlanul alapvetően, de kódolatlanul megváltoznak. Szükségképpen a gyorsuló átalakulások valahogy egyelőre lassan érintik meg a kollektív önképeket, vagy a közösségi gondolkodásokat. Gyorsan sodródunk a változással, de a többség ennek nincs tudatában. Nagyon más az élet, de még a régi életben gondolkodunk. Eltávolodtak egymástól a társadalmi valóságok és az erről kollektív önképet formáló közfelfogások.

Kettős csapda ez is. A rohanó változásokat kevéssé vagy felületesen értjük, miközben a változások életkiforgató és egyben életújrateremtő természete homályban marad. Ezért is beszélhetünk kollektív vakságról.

Csapda az is, hogy a változások tőlünk függetlenül, gyakran ellenünkre robognak át az életünkön. A polgárok és kisebb-nagyobb közösségeik gyakran kétségbeesve vagy apátiába zuhanva veszik tudomásul, hogy tehetetlenek a mikro- és makró-változásokkal szemben. Csapda az is, hogy kevéssé ismerjük fel, vagy gyakran egyenesen tagadjuk, hogy a szélsebesen vágtató változások a jelen végét és egyben az újabb jelen első stációit gyökeresen átírják.

A két társadalmi csapda okozza a század-eleji agóniát. És ez már nem az a vergődés vagy tehetetlenség, ami az elmúlt ötven-hatvan évben jellemezte a Kárpát-medencei szűkebb-tágabb társadalmi közegeket. Mind a kettő társadalmi haldoklás, de az egyiket még a puha politikai és ideológiai diktatúrák diktálták, a másikat viszont már a gazdasági és hatalmi poszt-diktatúrák agresszív érdekkényszerítései.

Ne essünk a másik végletbe sem: az agónia ugyan uralkodó valóság, de nem kizárólagos, sőt éppen az agónia nyomasztó valósága váltja ki az alternatív világok születését. Az agónia minél élesebben és erősebben uralkodik a társadalmi folyamatok és a lelkek felett, a spontán ellenállás és az újvilág keresése annál határozottabban demonstrálja magát. A sírás mindig elvezet a mosolyhoz és a kettő között igen kicsi a távolság.

A társadalmak életében is a szeretetlenség után a szeretet jön.

Ahol vagyunk, az persze nem az, ahol képzelni véljük magunkat. Ez független a haldoklás vagy/és az újjászületés valóságától. Nincs jelen. A jelen helyet a múltat húzzuk magunkra, mint egy szemfedőt, vagy olyan aktuális jövőt teremtünk hipotézisként, mint amit a jelenről feltételezünk. Ezért a jelen láthatatlanná válik, mint a felszálló hajnali köd.

Nem csak az groteszk, hogy a társadalmakban a hatalmi véleményformálók elhitetik velünk, hogy a stabilitásunk megtartható, mintha a kifelé dőlő világfalat szalmaszálakkal ki lehetne támasztani. Az igazi közgondolkodási vákuumot az mutatja, hogy a kor aktuális válságait „csak” ökológiai vagy például pénzügyi krízisnek látjuk, holott a csúcsdráma vagy a megakrízis a világtársadalom agóniája. Bolygónk simán elpusztulna, ha a megváltást egyedül a hatalmi elitektől és intézményeiktől, vagy akár az újstruktúrákat értelmező hatalmi vélekedés-központoktól várjuk. A társadalom csúcsán feszítő elitcsoportok és a társadalom közepén vagy alján csúszkáló rétegek gyakran egyaránt eszköztelenül és gondolattalanul bóklásznak a szakadékok felett átvezető elöregedett függőhidakon.

Holott a király ismét meztelen, sőt látványosan pucér, amit a társadalmakban fent és a lent lévők egyaránt sejtenek, de senki nem meri elhinni és tudomásul venni a vakító világlátványt.

Nem is könnyű felismerni az új látványt, mert a személyes és kollektív tudatokban képhiány, képhomály, képelfedés van. Ki merné józan ésszel felfogni, hogy ami tíz, száz és ezer éve áll a bolygónk valóságában, mint egy sok ezer éves és elpusztíthatatlannak látszó őserdő, az néhány szempillantás alatt füstként eltűnhet a föld realitásából és világérzékelések tapasztalatából. Nem hihető a fordulat, de folyamatosan végbemegy; elképzelhetetlen, de láthatatlanul történik velünk; felfoghatatlan, de már mögöttünk van, mint egy erdőtűz.

Agónia helyett csak kiszáradt folyópartokat látunk, noha a felégett tájakon még csak esőért imádkozunk.

Az új felismerések miatt teljesen vagy jórészt befelé élő polgárok közül egyre többen felkapják a fejüket. Először is felismerik, hogy önmagunk megmentése érdekében kénytelenek sürgős pályaváltoztatásba kezdeni. Majd egy belső tudatosságban szintén nincs akadálya a második – és szintén kockázatos – felismerésnek sem. Egyre-másra felfogják, hogy mindazokat, akik az életváltásra már valamennyire készek, szintén kimenthetik a kollektív béklyókból és az önpusztítások máglyáiból. A társadalmi agónia ugyan jelképesen a börtön világa, vészesen zárt és kényszeres világ, hovatovább nincs kitörésre esély; ugyanakkor az agónia nem a társadalmi korház infúziós valósága, már azért sem, mert az embert fizikai testként definiáló orvoslás csak korlátozott gyógyítást, vagy csak betegségelfedést tesz lehetővé. A haldokló ember és az agonizáló társadalom a bolygó végjátékának szimbólumai.

A polaritás világa azonban befejeződött. Mindenki vesztes: a végtelen méretű világ- és magánbirodalmak „paradicsomai” és a félelmetesen végesnek élt meg állami és egyéni szegénység- és kiszolgáltatottság parcellái. És közben a megfoghatatlan semmiből, a félelem-barlangok mélyéből felmásznak a napfényre a magányos hírhozók és a csoportos világfelismerők, és minden kacifántos diskurzus nélkül közhírré teszik, hogy a társadalmak agóniája véget ér, a felébredés megkezdődött.

A sok évszázados barbár helyi- és világháborúk korszaka csúfondárosan csődbe jutott. Ma már aligha lehet megkoszorúzni olyan politikai-hatalmi ideológiai-mémet, amely az elmúlt ezer évben kifogyhatatlanul azt a balgaságot vagy brutalitást szajkózta, hogy bármilyen háborúval, vagy pusztítással egyetlen fűszál is megmenthető. A régi világ kifulladása olyan, mint ami megállíthatatlan. Itt az ideje a boldog korszak-temetésnek, avagy a jelenlegi világév befejezésnek.

A kedves ostobaságok, a finom tudásvesztések, vagy egyáltalán a bölcsességek hiányai miatt a korszakunk visszafordul az egyszeregy-igazságokig. Kardinális alapigazságok válnak ismét láthatóvá és megszerethetővé. Egy helykereső ember változatlanul több, mint egy teremtésképtelen ember, avagy egy-egy teremtőképes ember sokkal több, mint egymillió agonizáló ember, miközben minden ember eredendően egyenlő, de egyenlőség-esélyét szinte minden önleépítő ember képes önként elveszíteni. A földön élő ember kezdetektől kezdve nem pusztán fizikai-kémiai lény, vagy nem anyagi test, hanem mindenekelőtt végtelenített szellem és tudat, avagy spirituális-szakrális mindenség. Isten társteremtője. Ebből következik, hogy ez az igazi egyenlőség-lehetőség mindenkitől elvehetetlen.

Sem az emberiség aranykora, sem a jelenlegi vaskorszaka idején a társadalom aligha azonosítható avval, hogy kevés vagy sok ember egyidejű jelenléte, amint az erdő sem azonos a néhány, vagy a sok fával, avagy egy galaxis sem csak sok vándorló-pörgő bolygó. Ha minden ember eredendően a fizikai valóság feletti szellemi-spirituális tökéletesség-lehetőség, akkor minden egyes társadalom szükségképpen kollektív szellemi-spirituális tökéletesség-mező esély. A társadalom így életfolyam, avagy a társadalom maga az élet. Az külön paradoxon, hogy az egyszerre agonizáló és életpótlékot habzsoló világtársadalom most ismeri fel, hogy semmi sem élettelen, még a kivágott fatörzs sem, a kősivatagok ugyanúgy, csak másképpen rezegnek, mint a mediterrán dombhajlatok. Ezért a földbolygó egésze, bármelyik lokális társadalom, az internet végtelen hálózata, vagy akár egy fizikai energiamerő egyaránt lüktető élet.

Oda jutottunk, hogy az életben szüntelenül agonizálunk. A társadalmi valóságok szintjei ugyanúgy labilissá válnak, és különböző állapotai nagyon hasonlóan agonizálnak. A bolygón belüli felső szinten, a globális vagy poszt-globális megatársadalomban nincs kollektív értelmező vagy cselekvő erő, amely egyelőre képes lenne a civilizációnk-kultúránk haldoklását megállítani. Egyaránt hiányzik az emberiség magasabb tudatállapota és az ebből következő bolygószintű önmentést elvégző kollektív cselekvés. A világvalóság középső szintjein, a vibráló kontinenseken a nemzeti társadalmak régi identitásaik után rohannak, miközben a nemzet, mint személyesen is átélhető kollektív tudatállapot és közösségi cselekvésforma, sokszor szintén agonizál. A nemzeti társadalmak már/még nem védenek kifelé, a külvilág ellen, és nem erősítenek befelé, nem karolják fel saját közösségeiket. Tehetetlenek a globális-kontinentális újkapitalizmussal szemben és képtelenek az együttműködésre a világváltást előkészítő poszt”kapitalizmussal”.

Arra sem számított senki, hogy a társadalmakat uraló, központosított, cselekvésre predesztinált államok az új homokviharokban szinte észrevétlenül betemetődnek. A mögöttünk lévő évtizedekben a társadalmak elitcsoportjai mindig az államot foglalták el, vagy az elfoglalással érték el elitpozícióikat, és önön érdekeiket az állami intézményrendszerrel növelték és garantálták. Mi több egyre inkább arra haladtak, hogy az állam kihasználásával saját, külön bejáratú, bekerített magántársadalmakat építsenek ki. Az erős gazdasági csoportok gyakran sportot űznek abból, hogyan lehet az állami forrásokat kiszivattyúzni. Ez azért is mehet akadálytalanul, mert az elkábított társadalmak szótlanul és helyeslőleg elfogadták, hogy az egykori csereeszköz, a fém- vagy papírpénz már tegnap szükségképpen globális, fedezetnélküli, virtuális ego-pénzzé vált. A politikai és pénzügyi profitra koncentráló államok agóniája felgyorsította globális, nemzeti, lokális társadalmak önfeladását.

Minden egyes társadalom kollektív személy, s ugyanazokkal a tulajdonságokkal ruházták fel, mint egyetlen embert. Ha a föld lakója, az egyén lényegében szeretet, s minden más jellemzője ehhez képest másodlagos, akkor – a mérettől függetlenül – társadalom sem lehet más, mint szeretet. És a földbolygó agóniájának csodálatos eredménye, hogy ismét láthatóvá és vállalhatóvá tette szeretet-voltunkat. Ha ráadásul az ember, általában és egyes teremtettségében is isteni részecske, akkor a kollektív emberiség nem csak őrzi, hanem magasabb szinten hordozza isteni jellegét. És ez független attól, hogy az ember más lakható csillagrendszerekből érkezett a földre és/vagy földön belüli természeti-szellemi evolúcióként jutott el ilyen magasságba.

A magasság: kockázat. Ma az univerzális kockázat-kiterjesztést éljük. Az egyének vagy a társadalmak tudati, szellemi és lelki emelkedése akkor a legkockázatosabb, amikor egyfelől már megszabadultak számos fizikai-környezeti kiszolgáltatottságtól, másfelől azonban még generálisan alacsony tudatállapotban vegetálnak, s az önpusztítást, az életveszélyeztetést nem veszik észre. A gyenge figyelem és tudatosság az oka annak is például, hogy a nemzeti parlamentek nem észlelik az átfogó agóniát, nem dolgozták ki és nem fogadták el a társadalmi önmentés törvényeit sem. Természetesen az sem véletlen, hogy a posztdemokráciák a kormányzásban változatlanul nem intézményesítik, és nem kezelik prioritásként a társadalmak működésének helyreállítását és a települési társadalmak közösségi újrateremtését. Sem a közösségi védőhálók, sem a közösségi jövőakciók nem születnek meg.

A tét azonban nem csak annyi már, hogy hálót fonjunk, és akciókat ápoljunk, mert a világ már abba az állapotba fordult, ahol egyre több társunk, barátunk személyesen is fizikai, lelki, szellemi krízisbe jut.

Új határvonal is kiemelkedik a zajló árból, mint az árvízkor a házkémény. A társadalom jelképesen nem csak börtön, vagy külszíni bánya-sebhely, s ezért a társadalom ugyanakkor nem egyszerűen kikötő vagy városszéli korház. Az új határvonalra érkezett globális és helyi társadalmak együtt, de külön-külön is döntési helyzetbe keveredtek. Dönthetnek a pusztulásba sodródás vagy az agóniából kimentő feltámadás között. Ezért is indul meg most világszerte a civil polgárok vagy helyesebben a közösségpolgárok – minden eddigi mintát elhagyni akaró – közös fellépése.

A felébredés egyszerre, párhuzamosan halad az egyének belső mocsaraiban és a társadalmak külső jégveréseiben. Ha a helyi, a nemzeti, vagy a bolygószintű társadalmak feladják a védekezés-megújulás misztériumát, sőt a kríziskezelések gyakorlati ellátását, akkor a kollektív agónia felgyorsul(hat) és valóságos vagy képzeletbeli mentőhajók már csak az Égből jöhetnek.

Ez a könyv nem akar mást, mint azt, hogy a társadalmak újjászületése és feltámadása valóban lehetségessé váljon.

A halotti bizonyítvány helyett az új születési bizonyítvány megírása a közös feladat.

Ez a kollektív felelősség-elvállalás nem más, mint a vakság tudatos felszámolása, hogy a jövő lehetetlensége vagy zsákutcája elkerülhető legyen.

Utóirat: Nyitják az ablakot, nyitom az ablakot, nyitva az ablak.

Az új nemzet inspiráló modellje

Az új globális-lokális világban a nemzet, vagy a nemzeti szint megkerülhetetlen és felszámolhatatlan valóságmező, de a kitágult és változó világszerkezetben az új nemzet szerepe és feladata szükségképpen újragondolandó. Az új nemzet nem ugyanaz, mint ami a nemzet az elmúlt századokban volt.

Az új nemzet viszont közösségi hátországként és kollektív tudat adta támaszként ismét szellemi és világmentési erőforrás.

A Kádár-rendszer időszakában a nemzet megtűrt társadalmi modell volt. Reménytelen időszak volt ez a hetvenes évek: mindenki félt még, ha másképpen nem, tudatalatt szorongott. Mitől is féltek kimondatlanul a rendszer vezetői? Ha a magyar társadalom egységes, szervezett nemzet lett volna, akkor leveti hátáról a nemzet számára nem elfogadható politikai-gazdasági és szellemi rendszert. És mitől is féltek kimondatlanul a rendszert tagadó, vagy megkérdőjelező szellemi emberek? Ha a magyar társadalom, avagy a nemzet megkísérelné megbuktatni, vagy ledobni az elfogadhatatlan rendszert, akkor az előnytelen geopolitikai helyzetben ez a nemzeti feltámadási kísérlet elbukna, elvérezne a szovjet fél-globális hatalmi világrendszer erőfölénye miatt.

A kölcsönös félelmek kiegyensúlyozták egymást. A hetvenes évek végén így meglehetősen abszurd állapot uralkodik. Szellemileg pedig még inkább abszurd. Nem lehet igeneket és nemeket mondani. A nemzetet uraló – részben már megosztott – politikai elit és a sokféle nemzeti szellemi elit egyaránt tudja, hogy a korszak alapkérdése változatlanul a nemzeti szabadság visszaszerzése. A kocsmákban egyre többen beszélnek erről, de a nyilvános kérdés-kinyilvánítás tilos, s lehetetlen. Ezért ekkor Magyarországon a személyes és kollektív tudat egyaránt tudathasadásos állapotban van. A helyi kocsmákban viszont már nem lehet megfogalmazni és megvitatni, hogy milyen legyen az új nemzet, az új rendszer, az új állam, így a rendszer megbuktatása utáni ideális célállapot most definiálatlan.

Abban nincs semmi meglepő, hogy kisebb-nagyobb mértékben szellemileg is mindenki a korszak foglya, s azóta is tökéletesen érthető, hogy a mindenkori jobbak mindig szabadulni akarnak a korszak dogmáitól, vagy horizont-összetöretéseitől. A hatalmon lévők viszont semmitől sem félnek jobban, mint attól, hogy az alávetetteknek jövővíziójuk születhet. Ennek az áldatlan és holnaptalan szellemi helyzetnek köszönhető, hogy az 1989-es rendszerváltás Magyarország jövőjének a kapitalizmus múltját választotta1. Ez a huszadik század második felében talán az egyik legnagyobb filozófiai vagy politikai botrány a magyar történelemben.

A hetvenes évek végén persze még senki nem tudhatta, hogy tíz év múlva már esély lesz a politikai rendszerváltásra. Ezért a korszak hangadó szellemi vezetői – a látszólag nemzetietlen nemzetet, vagy az öntudat nélküli társadalmat – nem akarták belevinni egy újabb, tragikus, vereségre ítélt forradalomba. Ezzel a történelmi kompromisszumkészséggel ugyanakkor akaratlanul a fennálló rendszer megőrzését vagy tartósítását segítették. Ezt az óvatos, szorongó magatartást utólag lehet erkölcsileg vitatni, ám egy újabb történelmi konfliktus kikényszerítése valóban rendkívül kockázatos lehetett volna. A két szélső, markáns magatartás között azonban számos középső út volt, amely közül még akár választani is lehetett volna. És sokan választottak is.

A választási szabadság alapja nem lehet a szellemi-fogság, s a gondolkodási bizonytalanság. Van, aki akkor a rendszerben (azaz a szocializmusban, vagy annak reformjában) hisz, van, aki abban, hogy ez a világrendszer felboríthatatlan és fenntartható, persze van, aki sokáig feltételezi, mint az én apám, hogy a rendszer guggolva is kibírható, s persze vannak, akik a guggolásban is elfáradnak, elgyengülnek. A többség nem hisz a rendszerben, noha az illúziók erősek, mindössze szeretné túlélni azt. Túlélők országa ez. Ennyiben ez nem új világtörténelmi tapasztalat. Ám szinte senkinek sem lett igaza: a létező „szocializmus” tévedett és megbukott, így a diktatórikus rendszerről is kiderült, hogy nem örök és így megváltoztatható, ugyanakkor mindnyájan tapasztalhattuk, hogy a fennálló rendszer sokáig guggolva sem bírható ki, de az elfáradás nem indok az önfeladásra, de az önpusztításra sem.

A tévedőkből egymás mellé verődő társadalom azonban szükségképpen nem teremthet belső kohéziót. A rendszer magas szintű ideológusai – a hetvenes-nyolcvanas években – ezt a társadalmi tudatot és kollektív lélekállapotot elég pontosan látják, átlátják, és fölényesen kihasználják. Ehhez képest másodlagos, hogy a pártállammá silányított nemzet akkori vezetői és gondolkodói közül sokan ideákat és illúziókat fűznek a rendszer elért teljesítményeihez és távlataihoz. A kocsmákban a többség (részben az uralkodó párt tagjai is) a Kádár-rendszer tarthatatlanságát így vagy úgy kimondják. A szocialista közbeszéd elavult dogmái között és az ideológiai rendszer felszámolhatatlan nyelvi poklában viszont a szellemi-társadalmi kisebbségek jóvoltából az írások, a mondatok mögött kiolvasható a másként gondolkodásra való szerény, óvatos törekvés.

Sorok mögötti szellemi „lázadások” korszaka ez. Nem ez az igazán meglepő azonban, hanem sokkal inkább az, hogy mondatok másodlagos üzenete is megroppantja a rendszert. A mérhetetlen nagyságú és hatalmú legális pártállami hálózatok, és az illegális tevékenységet folytató szuperhatalmi struktúrák professzionális védelme ellenére a rendszer fenntarthatatlan. A szocializmus mentegetésében érdekeltek utólag mondhatják, hogy az igazi megroppantás nem a belső láthatatlan ellenállásnak, hanem az új világpolitikai és világgazdasági helyzetnek köszönhető. A kettő viszont egymást kiegészítette, ahogy manapság sincs másképpen, hiszen a világgazdasági válság önmagában nem okoz világrendszer-váltást, csak akkor, ha a világtársadalom nemzetei, vagy legalább a kisebbségben lévő hangadó csoportjai új rendszer-programot dolgoznak ki. Az új világprogram részben kész, de a világválság talán túl hamar jött, s a hét milliárd ember lelkében még nem él az új alternatíva. Talán ilyen sem volt sokszor a történelemben.

Általános szabályként akár kimondhatjuk, hogy a fennálló hatalmi struktúrák számára nem jelent életbiztosítást, ha a működő-uralkodó rendszer a szellem embereitől nem kapja meg legalább a részleges közmegbecsülést, miközben az adott rendszer szintén jórészt elvonja a közmegbecsülést saját, kvalitásos értelmiségétől is. Ekkor maga a rendszer mesterséges életben tartása is kétségessé válik. Nem volt ez másképpen Magyarországon sem a hetvenes évek végén. A „szocialista” rendszer minden legális és nem legális eszközt folyamatosan bevetett annak érdekében, hogy például különösen a változatlanul veszélyesnek tartott kisebb-nagyobb írófejedelmeket lelki-szellemi kordában tartsa, s ennek eredményeképpen a szélesebb értelmiséget, főként a középértelmiséget – sokak naivitást és jóhiszeműségét kihasználva – a rendszer oldalára állítsa, sőt a rendszer szolgálatába fogja. Ennek érdekében érthető, hogy a politikai cél nem lehetett más, mint a magyar kollektív tudat elfedése, tompítása, félrevezetése. Akár annak árán is, hogy a nemzeti vagy népi értelmiség tagjainak többségét törekedjen integrálni a rendszer keretei és ideológiái közé.

Ma már beleláthatunk a korszak méregkeverésébe, vagy működési technikáiba. Valóban a puha félelem kora ez. A finom ostobaságok kora. A szellemi homályok kora. Az öncenzúra miatt félig-végiggondolt beszédek és írások kora. Ugyanakkor a halvány remények, a rejtjeles-kódolt üzenetek, az áttételes kritikák korszaka ez. A két tárgyaló fél lesi egymást, minimális a bizalom. A megtűrtek megtűrik a megtűrőket, miközben a megtűrők megtűrik a kulturáltan ellenbeszélőket. Nem mindenki tudja azonban, hogy hol áll a harcban, s nem látja világosan, hogy mi lenne neki jobb, közben senki nem akarja tőrésre vinni a játszmát. A nem lejátszott, de szimbolikusan folytatott játszmák korszaka ez.

Ha született volna már több átfogó elemzés a huszadik század második felének magyar szellemtörténetéről, feltehetően kimutatható lenne, hogy ennek az állapotnak nem a politikusok az áldozatai, hanem főként a szellemi emberek, akik ebben a légkörben nem képesek nagy teljesítményt nyújtani. A hetvenes években akkor és ott még nem látszik, hogy a játszmáktól és a sikerektől önmagukat távol tartó művészeknek, tudósoknak nagyobb esélyük van a maradandó teljesítményre. Ha született volna már több átfogó elemzés arról, hogy a huszadik század második felének rövidebb-hosszabb korszakaiban a nemzet és főként a nemzeti tudat állapota milyen is, valószínűleg szintén kimutatható lenne, hogy ez az óvatos, szimbolikus, s reménytelen szellemi „harc” a nemzet (és/vagy a társadalom) felébresztéséért, önmagára találásáért meglehetősen szerény eredményt hozott. Ám ugyanakkor részben igazságtalan az az ítélet, hogy a magyar társadalom ekkor szellemileg-lelkileg lesüllyesztett állapotban vegetált.

A nemzet kérdésének értelmezésében és újragondolásában ma nagyjából ugyanott tartunk, mint a hetvenes-nyolcvanas években. Változatlanul nincs átfogó nemzet-értelmezés, társadalmi vízió, vagy jövőprogram. Ennek legfőbb oka változatlanul az, hogy szellemileg nem jutottunk sokkal előbbre, pedig két évtizede lehet beszélni, csak a gondolkodás kvalitásos feltételei és mintái mintha hiányoznának. Holott bármilyen kérdésnek, így a nemzeti problematika újragondolásának is az esélyei (sokkal?) jobbak, mint mondjuk harminc évvel ezelőtt. Ne azon keseregjünk hát, hogy az elmúlt harminc évben miért nem volt legalább egy, vagy akár több, nemzeti szintű konferencia a haza, a nemzet, vagy a nemzeti önismeret kérdéseiről. Vagy miért nincs könyvekben, folyóiratokban széleskörű, tényleges tudás- és eszmecsere a nemzet állapotáról és jövőútjairól. Ez talán azért sem baj, mert ma a nemzet értelmezésének új paradigmái, mi több paradigmaváltásai jobban felfedezhetők és befogadhatóbbak, mint akár öt vagy tíz éve.

A nemzet újragondolása

Miért is mondom, hogy a nemzeti újragondolás esélyei most már jobbak?

1. A világos gondolkodást és közbeszédet már nem teszik lehetetlenné, vagy nem torzítják el az egykor létező kvázi-szocializmus közvetlen és torz hatalmi és ideológiai érdekei. 2. Az 1989-es rendszerváltás időszakában a többféle nemzeti gondolkodást, s ennek aktualizálást felőrlő, illegitimmé tevő (különböző, részben szocialista, részben liberális) szellemi-ideológiai törekvések mára zömében elvesztették látszólagos érvényüket és hitelüket. 3. Az elmúlt két évtizedben a robbanásszerűen megerősödött globális, funkcionális, pénzközpontú újkapitalizmus nemzetállam-leértékelése, sőt lokalitás-ellenessége elég gyorsan kifulladt, és nem látszik folytathatónak. 4. A hazai vezető- és főként a közép-értelmiséget puhán korlátozó, s egyben önkorlátozását magasztaló uralkodó korszellem, és az ebből fakadó gondolkodási-panelek uralma gyengült, s ezért a korábbi évtizedek közgondolkodása kritikailag szemlélhető, azaz szabadabban, pontosabban értelmezhető.

A régi paradigmák dicsfénye megvakult, vitatásuk legális törekvéssé vált. A globális és lokális világszerkezeti szint közötti, középső, közvetítő nemzeti szint2 funkcionálisan és szubsztanciálisan újraértelmezhető. A földi civilizáció a nélkül nem menthető meg, sőt a nélkül nem tartható egyensúlyban, hogy a világ nemzetei ne létezzenek szabadon, és ne lássák el régi és/vagy új szerepeiket.
Mielőtt továbblépnénk, röviden tisztázzuk, hogy mit értünk szellemen, avagy milyen gondolati rendszerben fogalmazunk meg összefüggéseket? Karl Rahner felfogása például így összegezhető: ”Az anyag egy keresztény-teista filozófia számára csak mint a szellem mozzanata gondolható el. A véges szellem a létnek az anyagiságában való korlátozásaként fogható fel, amelyből az anyagi valóság pozitivitása származik, az anyagiság pedig nem más, mint korlátozott, bizonyos értelemben „megfagyott’ szellem, lét, aktus.” „Szellem és anyag végső soron nem a valóságegész egymás mellett nyugvó, partikuláris régióit jelölik, hanem az egyetlen valóság, jóllehet lényegileg különböző, ám mindenütt egymásra vonatkozó, konstitutív mozzanatait.”3

Mi az tehát, ami a szellemi (nem pusztán gondolati, vagy politikai, hanem az egyetlen valóságegész) terében változatlan, vagy legalább is részben megmarad? Ennek ellenére kezdjük a válaszokat a közvetlen politikai/politikatudati összefüggésekkel.

A mai hatalmi szerkezetben a jobboldali és a jobbközép politikai csoportok a nemzeti gondolkodást befogadják, különböző mértékig képviselik és támogatják, függetlenül attól, hogy kereszténydemokraták, konzervatívok, nemzeti radikálisok, vagy fiatal demokraták. Ezért a baloldali, vagy balközép hatalmi irányzatok többsége úgy látja támadhatónak, s gyengíthetőnek a másik oldalt, ha továbbra is a nemzeti gondolkodást – függetlenül annak értékeitől, s különböző irányzataitól – nacionalizmusként, vagy „csak” elavult gondolkodásként igyekszik értékelni. A valóságegész csonkítása tehát a cél. A törekvés konzekvens: akár a régebbi, akár az újabb nemzeti felfogásokat egyaránt szeretnék a negatív fundamentalizmusokkal, nacionalizmusokkal azonosítani. Ez a gyengítő, frusztráló stratégia évtizedekig hatékony volt, most azonban jórészt váratlanul, ám látványosan veszít hatékonyságából a társadalom önfelismerő-önkorrekciós képessége miatt. Világtörténelmileg pedig semmi új nem történik. A hatalmon lévők radikálisai olykor könnyelműen azt hitték, hogy nekik korlátlanul és büntetlenül mindent lehet. És nem lehet.

A folyamatos, generális, szocialista, vagy liberális szellemi-ideológiai offenzíva ingerült védekezésre készteti a jobboldalt, amelynek nyomása közben a belső tisztázás, konzervatív újraépítés lehetetlen, vagy minimum töredékesen megy végbe. A szintén folyamatos, jobboldali offenzíva szintén zajos védekezésre kényszeríti a baloldali gondolkodású csoportokat, amelyek önértelmezése, újradefiniálása elmarad, az új gondolati pozíciók kidolgozása elsikkad. A jórészt hamis ideológiai és kulturális törésvonalak mentén végbemenő szellemi, vagy inkább szűkebb ideológiai szétszakadás önmagában rombolja a társadalmi kohéziót, avagy a valóságegész belső összetartozását, ami persze nem egy gazdasági-pénzügyi hatalmi csoportnak rejtett érdeke is. Ha a pénz változatlanul a szegényektől a gazdagokig áramlik, akkor a profitnövelésben érdekeltek radikálisi csoportjai rejtetten arra törekszenek, hogy a szegények olyan szellemi és strukturális alávetettségben maradjanak, hogy a pénz hozzájuk áramlása zavartalan legyen.

A társadalom belső párbeszédét, együttműködését a politikai hitviták továbbra is akadályozzák, korlátozzák, ám a magyar társadalom most nem egy ideológiai törekvés uralma alá kerül, hanem új fejleményként a nyers hatalomért folyó politikai háború szintén rejtett ideológiai-gondolkodási elnyomása teljesedik ki. Ez egy új típusú politikai alávetettség, amire a társadalom az ezredforduló után előbb spontánul reagál, majd később tudatosan elfordul a hatalmi elittől, amely egyébként is rohamos tempóban leértékelődik. Az öntudatos elfordulás már begyakorolt magyar, sőt közép-európai védekezési magatartás. Ennek azonban egyik negatív eredménye az, hogy a nemzet, mint összetett politikai közösség élesen szétszakad, másképpen fogalmazva a társadalom-egész szabdalódik fel, s az egyének kvázi-közpolgárként izolálódnak, miközben a nagyon sokrétű társadalom – korlátolt gazdasági és társadalmi nemzetként – elkezdi önmaga részleges újraegyesítését, amit jelenleg a kemény gazdasági-társadalmi világválság szükségképpen felgyorsít. A nemzet és a közösségek újraszerveződése a politikai szint alatt indul el, vagy folytatódik, s ez a civil akaratképződés ugyan törékeny még, ám a polgári demokrácia függönye mögött újraépített úr-szolga viszony fenntartása egyre nehezebb.

A jelenleg uralkodó politikai erőközpontok egy része, sőt az egyszerre az előttük és mögöttük lévő – a rendszerváltás után pozícióba került – gazdasági-társadalmi hatalmi csoportok meghatározó egyes „baloldali” tömbjei változatlanul nem tudnak mit kezdeni a nemzeti alapállással. Ez egyrészt azért van, mert továbbra is kimondva-kimondatlanul félnek, vagy tartanak attól, hogy a nemzeti (vagy akár a posztnemzeti, a hagyományos nemzeti beállítódást továbbfejlesztő) gondolkodás és magatartás a jelenlegi4 szocialista-liberális hatalomgyakorlást és ennek legitimációját szükségképpen megkérdőjelezi. Másrészt azért is van ellenkezés, függetlenül a nyers és közvetlen hatalmi érdekektől, mert gyakran tradicionálisan elvetnek, vagy másodlagosnak tartanak minden közösségi kötödést, s a jelen, sőt a közeljövő optimális magatartásának változatlanul a feltétlen individualizmust (a tiszta önérdekűséget, a korlátlan egoközpontúságot) tartják, amely gyakran párosul a szélsőséges (tehát az önkritikára és a továbbgondolásra nem képes) racionalizmussal és vallásellenességgel. Ez már durva érték- és életgyakorlat háború, ami civilizációs és kulturális széthulláshoz vezet.

Legyen változatlanul világos: a nemzet elvileg és továbbra is mindig eleve csak befogadó lehet, s nem pedig kirekesztő vagy kisebbségeket a társadalmi peremre száműző. Ennek ellenére a nemzeti létet tagadók többsége azért határolódik el a többségi közösségtől, mert a nemzetet csak kirekesztőként képes tételezni. A nemzet azonban – különösen akkor, ha az a belső közösségek integrációja – belül is befogadó, sőt kifelé sem elzárkózó, vagy „csak” befelé forduló, hanem szükségképpen integrálódik a nemzetek különböző szövetségeibe, vagy akár kontinentális közösségeibe. A globális dilemma ma persze az, hogy amikor a különböző nemzeteket, a nemzeti szintű társadalmakat megosztja, szétszakítja, atomizálja az újkapitalizmus, a posztmodern munkamegosztás, a társadalmi oxigénhiány, a szellemi polarizáció, akkor az univerzális szupraszintű elidegenedés ellenére bármilyen integrálás, vagy kohézióteremtés érhet-e el valódi sikereket?

A világon a többségi nemzetek, s a kisebbségek ma egyaránt egyre nehezebben tűrik, hogy a hatalmi vagy hatalmon kívüli csoportok (vagy bárhol bárkik) a társadalmi és/vagy személyes kirekesztéseket nyíltan vagy rejtetten erősítik. Új fejlemény, hogy olykor drasztikus vagy óvatos törekvések tapasztalhatók a többség háttérbe szorítására, leértékelésére is.

A csúcsküzdelem tehát az egyetlen valóságegész visszaállítása, vagy változatlan korlátozása között folyik a nemzeti problematika kapcsán is?

Az új nemzet felismerése

Működik az irracionális félelmek gyártása is.

Európai Unió 27 tagállamában mintegy háromszáz kisebbség van. Ma sok országban nem egyszer előfordul, hogy igyekeznek úgy manipulálni a kisebbségi kollektív tudatokat, hogy az egyes társadalmi csoportok tudatalattijában és közgondolkodásában a többségi nemzettől való, irracionális félelmet növeljék. Szintén előfordul a világban, hogy a hatalmi erő- és ideológiaközpontok igyekeznek a többségi nemzet tudatában és tudatalattijában a kisebbségektől való irracionális félelmet erősíteni, vagy például a kisebbségek magatartása miatti negatív tapasztalatokból származó jogos félelmeket oktalannak értelmezni. Az empatikus befogadásnak tehát nálunk is feltétele, hogy se a többség, se egyetlen kisebbség a másik felet ne akarja hátrányos helyzetbe hozni és identitásában megkérdőjelezni. És a jólelkű befogadás után mindenki az egyéni szabadságot lehetővé tevő többségi társadalom tagja lehet.

Az irracionális félelmek szítása ellenére gondoljuk végig az új nemzet lehetőségét. És melyek az új kérdések és új válaszok, ha a nemzet kérdését komolyan tárgyaljuk?

Az első mondatok még nem állítások, de csak néhány gondolati nyitást javaslunk: mi van akkor, ha a nemzet nem az, vagy nem egészen az, amit eddig gondoltunk, feltételeztünk róla? Mindez most azért válik nyilvánvalóvá, mert az ezredforduló utáni világban a nemzetek más összetett helyzetbe kerültek, s más oldaluk vagy képességük lesz mentőöv? Vagy mi van akkor, hogy a nemzet eddig sem hatalmi központként, vagy elsősorban önálló államként volt fontos, hanem inkább kollektív tudatformaként, vagy pontosabban tudatminőségként és csak ezért és csak így lehet bármilyen folytonosság megtestesítője? A földi valóságban a nemzet (mint rész-valóságegész) eltüntetésével rekonstruálható-e a teljes valóságegész?

Egy évtizede új paradigmák korába léptük, új felfogások születnek. A régi dogmák kinyílnak, mint a kapuk, s a tárt kapukon át beáramlanak az új tapasztalatok. Minden ellenkező hírrel szemben, a nemzet valósága nem süllyed el, mint egy hajóroncs, csak folyamatosan átalakul. Új tengerek, új hajók, új felismerések.

Az anyagelvű létformákat felváltják a szellem alapú valóságdimenziók. Visszatérünk a szubsztanciális valóságképekhez és kiteljesednek az eredeti szellem-felfogások. A nemzet – mint szellemi konstrukció – ismét emelkedik, ha lesznek, akik régi és/vagy új tartalmakat álmodnak bele. A jövő egyik új hívószava: a tudásnemzet. Merthogy minden nemzet például annyit ér, amennyi tudást teremt, s halmoz fel, majd pedig alkalmaz.

A nemzet ugyanakkor már nem csak egy-egy földrajzi térre korlátozódik, hiszen a magyarság mindig is univerzális nemzet volt. Ha ez így van, akkor tárjuk fel a több ezer éves nemzet történelmét is, amely változatlanul korlátlan tudást hozott és ajánl nekünk.

A nemzet valósága olyan, mint egy húr, finoman rezeg, s ez a rezgés ma egyre erősebb. A rezgés: új építkezés. A nemzet egyébként is folyamatos templomrakás, noha sokszor előbb a régi falakat és tornyokat kell lebontani. Maga az állam sem lehet többé rideg hatalomkoncentráció és érdekérvényesítés. Az állam, akárcsak a nemzet, természetes fészek – minden ember végső földi álma: otthon lenni a tarthatatlan világban is. Ha tetszik, a nemzet egyik örök feladata ez, mindig felkínálni a békés-meghitt otthont, ami persze nem csak a megpihenés, hanem a kilépés előtti megerősödés helye. A közvetlen jövő állama a részvételi állam, a közeljövő demokráciája a részvételi demokrácia.

Ezért a magyarság számára olyan világot teremtsünk, amelyben mindenkinek esélye van a szabad részvételre. Kapukra a valóság- és világegész megéléséhez. És igen: a részvétel feltétele a durva magánérdek (vagy általában az ego vágyainak) korlátozása, sőt már az európai túlfogyasztás és környezeti terhelés sem tartható. A nemzet és minden intézménye és minden vezető testülete egyúttal spirituális dimenzió, s magas rendű – ne féljünk kimondani – szakrális felelősségintegrálás.

A nemzeti magas tudatállapot

A nemzet lényege nem(csak) az államban csúcsosodik ki, hanem a mindenkiegyenrangúságára építő társadalomban. Az origopont a közösségek hálózata.

A társadalom azonban elsőrendűen kollektív tudatforma, s ezért is mondjuk, ha kell számtalanszor, hogy a nemzet lényege az, hogy tudatminőség, lélekminőség. Ízleljük az új fogalmat: tudatnemzet. Ez a megközelítés mondja ki a legtisztábban, hogy a tudatalapú nemzetforma a valóságegész önálló teljesség-dimenziója. A nemzet emelése mindig – bármilyen korszakban is élünk – mindenekelőtt a kollektív tudatemelésen keresztül történhet. Egy-egy nemzetbe bármennyi tőkét is pumpálunk, mindezek a javak csak a naturális valóságban jelentenek bővülést és javulást. Ne legyen félreértés: minden nemzet anyagi építkezés is, sőt világválság idején a lokális szinteken az önellátás, az önmentés is megszervezendő. De a nemzet dolga nem csak az, hogy ételt és italt garantál a halandó fogyasztóknak.

Ne féljünk: a világ alulról mindig újrateremthető, s a nemzet dolga ezt a folyamatos, sokoldalú újrateremtést ösztönözni. Ennek célja a nemzeten keresztüli valóságegész újraszületése. A magyarság eddig sem pusztult el, ezután sem fog, tudatminőségként állandóan jelen van. Az aktuális kérdés mindig az, hogy a kollektív tudatminőséget – mintegy köpenyt – magunkra terítjük, vagy tudatosan ledobjuk a vállunkról?

A nemzet tudatminőségként követeli, és ugyanakkor támogatja, hogy minden egyes tagja, aki önként úgy dönt, hogy ide tartozik, egyre magasabb tudatállapotban éljen. Vagy legalább is, a többség ne merüljön el a tudatvesztések csábító illúzió-mocsaraiban. A magyarság ma akkor lesz megint magas minőségű, ha befogadja és maga is teremti az új paradigmákat, ha megérti, hogy a nemzet hogyan rezeg a globális és lokális szint között, ha megérti, hogy nincs veszélyeztetve és nem szükséges ellenségképeket kreálni, ha megérti, hogy mindenkinek földi és égi lakásokat ad, ha megérti, hogy katartikus élménye csak attól lehet, ha továbbra is nem teljesíti feladatait. A földi és égi, szellemi és lelki lakásokban élve pedig menthetjük magunkat, nemzetünket és bolygónkat.

Béke velünk.

Új társadalmi valóság és boldogító értelmezései

A társadalom két „ágya”

Az új társadalom-felfogások a társadalmat úgy tapasztalják és értelmezik, hogy a társadalom is két „ágyban” fekszik: ez a tudáságy (személyes és kollektív tudáshálók), s a tudatágy (az egyéni és közösségi tudathálózatok). Ebben a kettős mezőben lehet a négy egyenrangú pólust (egyén, állam, társadalom, demokrácia) értelmezni.

Ez az új társadalomelmélet egyik új, kiinduló tétele.

A társadalom sokdimenziós téridő

Először, mi a társadalom? Vagy másképpen a kihívó és látszólag egyszerű kérdés: milyen társadalomban élünk?

Ha azt kérdezzük, hogy milyen most a magyar társadalom, egyértelmű feleletek helyett csak zömében hagyományos megközelítéseket (életkori jellemzők, társadalomszerkezet, stb.) válaszolhatunk. Nem nehéz kimutatni például, hogy a magyar társadalom gyorsan öregedő társadalom, ám ma sem olyan egyszerű megmondani, hogy a társadalom milyen társadalmi nagycsoportokra (osztályok, rétegek, stb.) osztható fel.

Egyre inkább bizonytalanok vagyunk abban, hogy általában milyen a társadalom, vagy mit értsünk társadalmon, sőt az sem világos, hogy ebben az új történelmi korszakban (új típusú globalizáció, újkapitalizmus, stb.) a társadalom alapvetően más-e, mint húsz, ötven vagy száz éve. Ezért joggal felvethető: mi az a társadalomban, ami változatlan, s mi az, ami gyorsan változik.

Ha azt kérdezzük, hogy milyen a magyar társadalom az ezredforduló utáni évtizedben, evvel ugyan szűkítettük a vizsgált kérdés körét, ám éppen úgy tanácstalanok vagyunk, mintha hosszabb időszakot kutatnánk. Többnyire csak sejtjük, hogy az ezredforduló környékén, vagy azt követően mennyire és milyen új társadalmi valóság születik vagy van születőben. Még az sem világos, hogy az új társadalmi valóságot milyen dimenziókban kellene feltárnunk.

Magyarország azért kicsinyes és pazarló egyszerre, azért hajlamos egyaránt igazságtalanságra és igazságra, azért önámító és részben tisztánlátó, vagy azért tehetetlen és ugyanakkor cselekvőkész egyaránt, mert a valóságos (gondolati és cselekvési) lehetőségek egyelőre nem tesznek többet lehetségessé. Szellemileg pedig nem tud a korlátolt mozgástér fölé emelkedni, vagy a folyamatos védekezés és helyben topogás miatt képtelen az egyébként csak részben felismert lehetőségekkel élni és túllépni rajtuk. Ez az ország törvénytisztelő, de főként az íratlan „alkotmánynak” engedelmeskedik, s jelenleg is nagyon jól tűri, hogy a hatalom gyakran több gazdasági-társadalmi törvénytelenséget enged meg magának, mint polgárai, mert a társadalmi szerkezetben felül lévők, szintén a folyamatos védekezés miatt, szüntelenül (és részben oktalanul) az alulbecsült lehetőségek foglyai.

Ugyanakkor elég kevés fogalmunk van arról, hogy az új globális-lokális világállapotban a magyar társadalmon belül milyenek és hogyan kapcsolódnak egymáshoz a lokális társadalmak, vagy a magyar társadalom egésze milyen mértékben és hogyan integrálódik az európai vagy a globális társadalomba. Láthatóan többszintes (lokális, nemzeti, európai, globális) társadalom-rendszer jön létre, de Európa közepén, a nemzeti szinten a magyar társadalom mivel jellemezhető?

A magyar társadalmat vizsgáló kérdésfelvetésben önmagában kicsit homályos a magyar jelző tartalma is, hiszen nem, vagy alig tisztáztuk, hogy a magyar társadalmon a mai Magyarország, a Kárpád-medencében, vagy az egész világon élő magyarok társadalmáról beszélünk-e?

Természetesen törekedhetünk a társadalomtudomány eszközeivel a magyar társadalom összetett leírására, ám az igazi kérdés feltehetően az, hogy az ország polgárai belülről, saját tapasztalataik és nézeteik szerint milyen látják a magyar társadalmat; méghozzá úgy, hogy nem felejtkezünk el arról, a polgárok nézeteit jelentősen mértékben befolyásolja a tömegkommunikáció valóságkép-gyártása.

Nem kevésbé izgalmas kérdés, hogy a magyar társadalom különböző csoportjai milyen új társadalom létrehozásában vesznek részt, s ebben a cselekvő részvételben milyen spontán (nem tudatos, nem akart) és tudatos (végiggondolt, szándékolt) folyamatok vannak. Vagy általánosabban, a társadalom mitől, hogyan, milyen mértékben változik?

Korábbi századokban is gyakran zavaros, vagy kevert jövőkép jellemezte a magyar társadalmat, ám ma a magyar társadalom többségét az jellemzi, hogy önmaga jövőjéről nincsenek átfogó víziók, nem érlelődnek alternatívák. Egyáltalán a társadalomnak kik által, hogyan születik (ha születik) önmaga távlatairól jövőképe?

Ha a tények – amint azt tudjuk – alapvetően egyrészt szellemi, másrészt társadalmi konstrukciók, avagy nincs objektív valóság és végleges valóságkép, akkor folyamatos kritikával kell szemlélnünk az általunk feltárt (mindig ideiglenes) társadalmi konstrukciókat, s szintén különösen éles vitában kell lennünk az általunk konstruált, társadalom leírásra megkomponált szellemi tényekkel.

Abból, hogy ugyanakkor a társadalomról nem szeretnénk hamis valóságképeket konstruálni, vagy nem akarunk – látszólag meggyőző tudományossággal – mellébeszélni, vagy nem akarunk öntudatlanul, vagy akár tudatosan hazudni, még nem következik automatikusan, hogy pontos válaszokat tudunk majd adni a kérdésekre.

De az sem következik, hogy pontatlan válaszokat mondunk.

Különösen a modern társadalomról – amióta az emberek nem kis közösségekben, nem kisebb családokban vagy törzsökben élnek – az egyes ember tapasztalata az, hogy sok ember társadalma veszi körbe. A sokember-élmény jelzi, hogy az egyének körül elég kevés teljesen izolált ember él, s így különböző mértékig minden ember kapcsolódik mindenkihez, s ennek a kapcsolathálózati rendszernek a megértése közelebb visz a társadalmi viszonyrendszernek a megértéséhez.

Az ember azonban annyit lát és ismer meg a külső világából, amennyit nagyjából helyesen észlel és helyesen elemez. Ezért mindig kétséges, hogy az adott egyén látja-e, érti-e a maga körüli társadalmat, vagy szükségképpen csak korlátozott, vagy torz valóságképek szintén korlátozott és torz dialógusát figyelhetjük meg.

A hat milliárd embert is jóval meghaladó modern és poszt-modern társadalom szükségképpen végtelenül nagy és kiismerhetetlen tömegtársadalom, amelyben egy-egy nagyobb város is áttekinthetetlen méretű társadalom-dzsungel. A 19. század óta így az elidegenedett egyén társadalomélménye a labirintus-élmény, sőt minden korszakban nehéz tipizálni a különböző elidegenedés-, sőt elveszés élményeket.

A társadalom tehát végképpen olyan összetett, bonyolult, holisztikus, sokdimenziós tér, amelynek világos átlátását már sem a család, sem az iskola, sem a munkahely nem tudja megadni az egyénnek. Ezt a folyamatot tovább rontja, hogy a modern állam nem elválik, vagy elkülönül, hanem belenyúl, beletülekszik a társadalomba, sőt a modern tömegkommunikáció segítségével gyakran arra törekszik, hogy a társadalomra rávetítse a maga manipulált társadalom-hipotézisét.

A sokszoros elfedés, átfedés részben lehetetlenné teszi a társadalom feltárását, az abban való tájékozódást és cselekvést. Az egyének többsége viszont azt hiszi, azt véli, hogy jobbára eligazodik és többnyire jót és jól cselekszik. Ha pedig az egyes embereket kérdezzük önmaguk világáról, könnyen érhet minket az a csalódás, hogy válaszaikból nem a konkrét társadalmat, vagy közvetlen társadalmi önképét ismerjük meg, hanem a különböző elfedő-eltorzító társadalomkép-modellek társadalmi elterjedtségéről kapunk információt.

Nézzük a konklúziókat: az egyének nem, vagy csak részlegesen-pontatlanul ismerik saját társadalmukat, ugyanígy a társadalom inkább csak töredékesen és/vagy részben torzan ismeri önmagát. A tudomány azonban szorgalmasan vizsgálja a társadalmat, és törekszik hiteles társadalomkép megfogalmazására, de kevés garancia van arra, hogy eljut a társadalomig és képes az egyrészt feltehetően nem változó, ugyanakkor folyamatosan átalakuló társadalomról adekvát, hiteles, és átfogó képet adni.

Ebből következően a társadalom fogalma és valósága gyakran tisztázatlan. A társadalom több és másabb, mint a közösségek integrált hálózata. A társadalom nem azonos önmaga szerkezetével és a társadalom nem szűkíthető le az állami-önkormányzati rendszerre sem. A társadalom egyszerre a) tényleges társadalmi tér (sokdimenziós – materiális és poszt-materiális – közösségi tér és téridő), b) egyben virtuális, nem megfogható, társadalmasult szellemi-lelki, sőt spirituális mező, miközben c) minden társadalmat saját társadalom tudata irányítja, és ez hozza létre benne a legerősebb kohéziót. (A virtuális mozgástér olyan, amelynek működési „szabályait”, s egyáltalán azt, hogy ezekben a terekben mennyire szabadon, avagy milyen kötelmekkel közlekedhetnek az egyének és a társadalmi csoportok, részben maguk az emberek határozzák meg, részben kemény társadalmi szabályok-korlátok szabják meg.)

A társadalom tehát nem egy valami, hanem sok minden: különböző típusú terek-mezők, folyamatok és intézményesült objektivációk rendszere-rendszertelensége. Csakhogy: ne tévedjünk, mert nem az euklideszi térről beszélünk, hanem a legalább ötdimenziós hipertérről. Maurice Merleau-Ponty már 1959-ben pontosan érzékelte: „A lét modellje lehetne a topologikus tér. Az euklideszi tér, ezzel szemben a perspektivikus lét modellje: transzcendencia nélküli, csupa pozitív meghatározottságból, egymással párhuzamos és egymásra merőleges egyenesek minden lehetséges elhelyezkedését magában foglaló háromdimenziós hálózatából álló tér.” „A topologikus tér egymást kölcsönösen klörbeölelő, egymásra toluló gyűrődések közegeként egy olyan lét modellje, ami Klee színeihez hasonlóan egyszerre a legősibb és ugyanakkor olyan, mintha a ’teremtés első napja lenne’ (Hegel).”5
A topologikus tér/téridő és a topologikus társadalom koncepcióját 2005-ben részletesen felvázolta Dienes István és Varga Csaba6. „A logikai tér egyszerre elmélettér és az új tudomány szerkezete, egyszerre tudás és tudattér, egyszerre személyes tér és kollektív tér, egyszerre valóság és nem-valóság, miközben egyszerre tér és térnélküliség, egyszerre matematikai és filozófiai tér, egyszerre az új világkép és annak szimbóluma. Egyszerre csend, zaj és hang, egyszerre fény, árnyék és fénynélküliség, egyszerre a semmi és a minden, egyszerre absztrakt és konkrét, egyszerre üres és csordultig teli. A tér egyszerre fizikai, biológiai, társadalmi, szellemi és transzcendens tér. Egyszerre összetett materiális és strukturált isteni-tér (szakrális tér). Ez a tér a metaelmélet (tényleges és szimbolikus) magva és (önmegfigyelő-önteremtő) kiterjedése, szerkezetileg három vagy több dimenziós tér (létra- és „gömb”-modell), sőt csavart logikai téridő.„7
Ez a bonyolult társadalomrendszert a szociológia vizsgálja, ám a szociológia még nem teremt társadalomelméleteket és az új paradigmák alapján végképpen nincsenek új elméletek. Némedi Dénes8 ezért fogalmaz így: „.. a mai szociológia multi paradigmatikus tudomány. Akkor volna ilyen a szociológia, ha egymás mellett léteznének olyan modellek, amelyek egyaránt tartalmaznak elméleti állításokat, egy hozzájuk tartozó kutatási gyakorlatot és megfelelő apparátust. Ez azonban csak ritka pillanatokban figyelhető meg. A helyzetet inkább paradigma nélkülinek lehet nevezni.” Az általunk javasolt társadalomelmélet olyan elméleti modellt vázol fel, amely szerint a társadalom nem érthető meg a kollektív tudat-tudatok léte és működése nélkül.
Minden írott és íratlan alkotmány is a társadalmi tudat pontos-pontatlan realizálódása. A társadalom létét és működését így jogi szabályok, s törvények9szabják meg, de a törvényes keretek mellett, vagy olykor azokkal szemben mindig dominánsak a társadalom informális szabályai. A társadalom tagjai mindig tudatában vannak annak, hogy az informális rend mit enged és mit nem. A társadalom valóságos önmozgását alapvetően meghatározzák a családok, amelyek szükségképpen a társadalom alapját képezik, s amelyek ugyanakkor egérutat kínálnak a társadalomból való kivonulásra is. Az egérút egyszerre boldogság és tartós boldogtalanság.

A közösség és a társadalom fogalmát ma gyakran úgy különböztetik meg, hogy a társadalom számos közösség (egyszerre hierarchikus és horizontális) hálózata, amelynek külső határát leginkább egy-egy nemzetállam határai között képzeljük el. Ezért beszélünk magyar társadalomról, amely – legszűkebb értelemben – Magyarország társadalma. A probléma csak az, hogy az új globalizáció és lokalizáció megerősítette a helyi (települési, térségi) és a nemzetállam feletti (európai, vagy globális) társadalmakat. Ezért egyre táguló körben, egyre szélesebb, összetettebb, egymás fölött lévő, de közel sem ugyanolyan típusú és jellegű társadalom-típusok, sőt társadalmi szintek működnek. Ez az új sokdimenziós, sokvalóságú társadalmi tér.

Változatlanul nem világos, hogy például ténylegesen mi az eltérés, mondjuk, a szegedi – 160-170 ezer lakosú – lokális társadalom, a közel tíz millió tagból álló magyar társadalom, vagy az egymilliárdod meg sem közelítő Európa lakosságát átfogó kontinentális társadalom között. Mindegyik a totális (globális) társadalom egy-egy szelete, metszete, s szintje, de egymástól is eltérő törvényszerűségekkel, miközben az egész társadalmi „rendszer” cseppfolyós, labilis. Az tulajdonképpen nem kérdés, hogy vannak-e a társadalomnak szintjei, inkább az, hogy hol húzhatók meg ezek határai, milyen tényezők, tények figyelembevételével, szem előtt tartásával?

Külön dilemma, hogy a társadalom vizsgálható-e izoláltan, vagy csak önmagában, s a társadalmat kívülről vagy belülről mi befolyásolja. Ezért alapvető kérdés, hogy egy-egy társadalmi folyamatot mennyire határoz meg egy-egy kiemelkedő személyiség, vagy valamelyik korban élő kisebb vagy nagyobb csoport. Hogy arról már ne is beszéljünk, hogy a különböző vallások milyen szakrális társadalmakat hoztak létre és ezek miben és mennyire különböztek a mai világi, materiális társadalmaktól?

Egyáltalán a társadalom leírható-e a naturális folyamatokkal, vagy például mi a viszonya az adott társadalom kollektív tudatának és tudattalanjának az anyagi-intézményi jellemzőkkel. Egyre jobban felismerődik, hogy a társadalom jobban függ a – szintén sokdimenziós – társadalmi tudattól, mint fordítva. A társadalom lényege, központja, lelke végül is a társadalmi tudat. Ez azonban aligha vizsgálható a hagyományos szociológiával.

Ugyanígy egy-egy társadalom értékkészlete és értékrendje (ami egyébként az egyik hosszú távú folyamat „terméke”) kardinálisan befolyásolja a naturális társadalmi változókat. A társadalom mindenesetre részben nem azonos sem a munkatevékenységgel, sem a munkamegosztással, sem a gazdaság fejlettségével vagy a fogyasztás színvonalával.

A klasszikus társadalmi értelmezéseket ráadásul az elmúlt évtizedektől kezdődően részben, vagy teljesen, lassan vagy gyorsan átírják az új változások, avagy a civilizáció új paradigmái láthatóan egyaránt átalakítják a helyi, a nemzeti vagy globális társadalmakat. A változásokat sokan – nagyon sokféleképpen – értelmezik, ám az új felismerések egyelőre egyáltalán nem vezetnek oda, hogy a globális társadalom – nemzetállami mintára, vagy a mintákon túllépve ismét intézményesüljön. Ebből az is következik, messze nem tartunk ott, hogy az emberiség egyáltalán kísérletet tegyen a globális társadalom konfliktusainak a kezelésére.

Három alternatíva ma

Alapvető kérdés az, hogy a társadalmi kis- és nagyrendszerek merre fejlődnek, vagy nem fejlődnek. Egyáltalán mi lenne az optimális jövő-modell? Nagyjából láthatóvá vált, hogy Európa, vagy pontosabban az európai társadalom előtt három reális alternatíva van:

1. vissza a régi modellekhez, vissza a régi gondolkodásmódokhoz. Ide kötődik az újszocializmus és az újkapitalizmus, az új baloldal és az új jobboldal (az új szociáldemokrácia és az új liberalizmus, valamint az új konzervativizmus), stb.

2. előre a ma még újnak látszó modellekhez és az egyre kevésbé újnak tekinthető gondolkodásokhoz is. Idetartozik a poszt-indusztrializmus, az információs társadalom, az ökológiai társadalom, a kreatív társadalom, posztkapitalizmus, stb.

3. a régi és az új modellek egyesítése, jórészt az új tudások alapján és az új jövővíziók szerint, ide sorolható a fenntartható tudástársadalom, posztnemzeti társadalom, a szakrális demokrácia, az univerzális egységtársadalom, stb.

A jelenlegi globális társadalomban szintén jelen van mind a három alternatíva, de kontinensenként más-más arányban és hangsúllyal. Az első alternatíva Európában a legerősebb, mert túl hosszú ideg tartott (és tart) a kapitalizmus, amelynek dogmatizálódott, megkövesedett gondolkodásától egyre nehezebb szabadulni. A második alternatíva leginkább Észak-Amerikában és Délkelet-Ázsiában vált uralkodóvá, noha például Észak-Európa egyre inkább fejlettebb információs társadalom, mint például Ausztrália vagy Japán. A harmadik alternatíva – mint ahogy az lenni szokott – elsősorban még szellemi modell, ám az erős közép-európai hiedelemmel szemben nem az „objektív valóság”, hanem a „szellemi valóság” alakítja át a világot.

A társadalmi folytonosság – új folytonosság

A társadalom hiteles vizsgálata, s ennek révén a társadalom megértése tehát egyre nehezebb és bonyolultabb feladat. Ha jobban értenénk, talán jobbá tehetnénk. Egyelőre azonban elsődleges feladat a megértés javítása, kibontása, állandó felülvizsgálata. Ezért a társadalom komplex, nyitott szemléletű, transzdiszciplináris vizsgálata a cél. A komplex vizsgálat már végképpen nem csak a társadalom „állóképeinek” kutatását jelenti, hanem a sokrétű, sokszintű társadalmi folyamatok, sőt poszt-folyamatok feltárását. A racionális és poszt-racionális folyamatok egyúttal a szüntelen és sorozatos változások értelmezését is jobban lehetővé teszik. A „valóságos” társadalmi folyamatok vizsgálata korrektül azonban csak további tudományágakés poszt-tudományok bevonásával végezhető el.

A szervezett, intézményes társadalom egyébként is meglehetősen modern fejlemény. Az elszigetelt lokális közösségekből a modernizáció hozott létre szervezett (és gyakran államosított, a hatalmi eliteknek alávetett) társadalmat. Elég megválaszolatlan kérdés ugyanakkor, hogy az európai modernizáció által kifejlesztett társadalom-modell egyáltalán összehasonlítható-e – például – az ázsiai társadalmakkal vagy az afrikai államok poszttörzsi társadalmaival. Valószínűleg nem egészen, noha érdekes közös támpontok lehetnének.

Ha bármelyik konkrét társadalmat vizsgáljuk, először is tisztázandó, hogy milyen típusú társadalmi folyamatok különböztethetők meg. Először is: vannak olyan társadalmi folyamatok, amelyek alapvetően hosszú távúak, így szinte tér- és időfelettiek, s ezek általában ritkán és mérsékelten változnak. Másodszor: a társadalmi folyamatok másik csoportja olyan, amely középtávú, általában egy-egy nagyobb korszak változásait mutatja, s ezek már meglehetősen kitettek a változásoknak. Harmadszor: a legtöbb társadalmi folyamat, különösen egy gyorsan változó korban, rövid távú, s ezért minden külső-belső változásra érzékenyek.

Evvel a három típussal is egyaránt bajban vagyunk. A hosszú távú folyamatok nehezen kutathatók és még nehezebb értelmezhetők, pedig a társadalom mélystruktúráit alapvezetően ezek határozzák meg. Ha a középtávú folyamatok jórészt korszakokhoz kötöttek, akkor a társadalmi mozgások a hosszú ideig (századokig) tartó korszakokban viszonylag jól leírhatók, de a huszadik század második felében annyira felgyorsultak és egymásra torlódtak a változások, hogy a társadalmak és váltásaik gyakran átláthatatlanok, és ráadásul a rideg elidegenedés dominál bennük. Ezért is jogos megkülönböztetni átlátható-átláthatatlan, sőt átjárható-átjárhatatlan társadalmakat. Ha pedig a lokális társadalmakat figyeljük, egyre nyilvánvalóbb, hogy a régebbi stabil mikro-szerkezet, sőt egyáltalán a tágabb komplex társadalmi szerkezet is szétmálik. Azóta nem igazán tudjuk, hogy a korábban érteni vélt struktúra helyett mi jött létre.

A hosszú, a közép és a rövid távú társadalmi folyamatokban egyaránt érdemes megkülönböztetni alapfolyamatokat, főfolyamatokat és alfolyamatokat, ám egyúttal ezek egymáshoz való viszonya is fogas kérdés. Ide tartozik az a kényes kérdés, hogy melyik társadalmi folyamatot minősítsük szerves (múltra-jelenre épülő) folyamatnak, s ehhez képest milyen mutatók alapján ítéljünk egy-egy változást szervetlen (múlttól, jelenttől szinte független) folyamatnak. Ez a probléma most igazán éles, mert a globalizáció-lokalizáció egyik természetesnek látszó vonása az, hogy egy-egy szerves társadalmi állapotba gyorsan „ültet bele” radikálisan új elemeket, amelyek sikeres adaptációja teszi lehetővé a társadalmi versenyképességet. Átmenetileg, mert aztán könnyen kiderülhet, hogy a radikális új elemeket a társadalom kiveti magából.

Nagyon izgalmas kérdés: a modern vagy posztmodern társadalomban van-e egyáltalán valami a régi folyamok-folyamatok helyén? Számos jel szerint igen, de ezt gyakran nem „látjuk”, mert annyira új és többnyire még értelmezhetetlen! És szükségképpen nincsenek adekvát eszközeink, módszereink a radikálisan új (vagy más, vagy ismeretlen, stb.) elemek feltáráshoz.

Ennél a felismerésénél sem állhatunk meg azonban. A minden szintű társadalmak konfliktusai és kockázatai az utolsó tíz évben tették releváns alapkérdéssé, hogy a mai civilizáció modellje (és ezen belül a mai típusú világgazdaság vagy világpolitika rendje) véglegesen elavult-e, s az emberiség önpusztításához vezet-e. Az új évezred eleje láthatóan visszatér a bolygó civilizációjának kezdetének dilemmájához, remény-felvetéséhez: milyen legyen az optimális társadalom, amely a civilizációt fenntarthatóvá, s egyúttal az egész bolygón élhetővé teszi, avagy szűkebben, a jelenlegi termelés- és fogyasztó-központúság tartható-e még?

Ha megint visszamegyünk az origó pontig, akkor még alaposabban érdemes végiggondolni, hogy egyaránt azonos értékű-e – például – a természet-, a gazdaság-, vagy a tudás-központú társadalom-modell. Senki előtt nem lehet kétséges, hogy ég és föld különbség van a pénz- vagy kultúra központú, vagy a hatalom- és közösség-központú társadalom-modell és gyakorlat között. Egyáltalán nem tisztázott az sem, hogy egy-egy társadalom (a külső és belső körülmények, változások hatására) miért és hogyan lesz valamilyen központú társadalommá.

Nyilvánvaló kérdés az is nagyon régóta, hogy egy-egy társadalom változás-sorozata milyen arányban tekinthető:

a) a társadalom önmozgása,

b) a társadalom tehetetlen sodródása,

c) az elitek tudatos alakítási törekvése; vagy – mint már jeleztük –

d) a társadalom kollektív tudata és aktuális állapota „eredményének”.

Válaszolni kellene arra a felvetésre is, hogy a társadalom egészének ilyen vagy olyan típusú változása milyen mértékben múlik a társadalom tudásán, vagy a kollektív tudáson, az új tudások társadalmi tőkévé transzformálásán. A változást kiváltó tényezők között bizonyosan kulcsszerepe van a társadalmi céloknak és akaratoknak.

A társadalom kutatásának új szempontjai azt az általános problémát is feszegetik, hogy a társadalom esetében az összetevők, a strukturális állapotok és a változásokhoz szükséges peremfelvételek miért, s hogyan szabják meg a társadalmi folyamatokat. Egyúttal nézzünk csak szembe avval, hogy a társadalom olyan hihetetlenül gazdag tényezők és szerkezetek rendszere, amelyben normális és szabályos és ugyanakkor nem-normális és nem-szabályos folyamat, hogy egy-egy társadalmi változás keretében a társadalmi terek, társadalmi állapotok, társadalmi értékek egyaránt áramlanak. Ez önmagában is egy teljesen új folyamat modell.

Minden társadalom folyamatosan és szükségképpen instabil áramlás (pontosabban nincs egyensúlyi állapotban, s az egyensúlyi állapotban az áramlás elakadhat), így a kérdés inkább csak az, hogy az instabilitás mikor veszélyes, vagy mikor és hogyan robban, és mikor nem okoz krízist. Az instabilitás így a társadalomnak és a valóság minden elemének is alaptermészete. Csakhogy elválik egymástól a békés, s békétlen instabilitás és a kettő paradox módon egyszerre is jelen lehet. A normalitásnak és szabályosságnak így szintén meghatározó eleme a normalitás hiánya és a szabálytalanság. A társadalom esetében is érvényesül (például a káoszelmélet alapján megfogalmazva) az un. pillangóhatás, miközben meglehetősen homályos, hogy a pillangóhatás mikor gyors és szinte totális, vagy mikor lassú, szinte láthatatlan, vagy éppen hatástalan.

A társadalom állapotát és stabilitását – mint jeleztük – mélyen befolyásolják az emberek érzelmei, s hangulatai, amelyeket a hatalmi elitek – változatos befolyásoló eszközeikkel – folyamatosan próbálnak kordában tartani, vagy kiegyensúlyozottá tenni. Az elmúlt száz évben viszont többször kiderült, hogy lehet társadalmi békét kierőszakolni illegitim eszközökkel, ám a kierőszakolás – búvópatak módjára – mindig előtör a társadalom tudattalanából és váratlan reakciókat vált ki. A társadalom olykor valóban úgy viselkedik, mintha élőlény lenne, és nem kiárt, hogy annak kellene tekintenünk. És egyáltalán nem biztos, hogy a társadalmak rendszere – az ökológiai rendszerekhez hasonlóan – nem valamilyen élő organizmus-e.

Élő rendszer, amely önszabályozásra is képes.

Új társadalmi valóság?

A társadalom tehát mélyen beágyazott a történelembe, s a szellemi folyamatokba, miközben ennek ellenére gyorsan meghaladja az aktuális történelmi állapotokat és formákat. Az ezredforduló jelképesen szimbolizálja az új társadalmi valóság, pontosabban valóságok születését.

Különböztessük meg tehát a három társadalom folyamat típust:

a) korszakok feletti, nem vagy alig változó, állandó jellegű, hosszú távú társadalmi folyamat;

b) egy-egy korszak jellegét adó, így jobbára korszakhoz kötött, alapvető, tartós változásokat végigvivő, középtávú folyamat;

c) korszakon belüli, időleges, nem tartós, mellékhatásokat hozó rövid távú folyamat.

Ám jegyezzük meg: a társadalmi folyamatok nem igazodnak a modellekhez. A posztmodern korban például a rövid távú folyamatok generálisabb hatásokat válthatnak ki, mint korábban a domináns középtávú társadalmi változások. Nem beszélve arról, hogy egy-egy új folyamat közelről nézve követhető és érthető, ám húsz-harminc év távlatában kiderül, hogy a feltételezett jellemzőkkel szemben egészen más típusú volt és ezért (is) drasztikus forrongásokat vagy módosulásokat vált ki.

Az egész civilizáció, benne Európa és Magyarország szempontjából általában a hosszú távú társadalmi folyamatok közé sorolhatjuk az alapvető civilizációs-kulturális folyamatokat, például az ember által létrehozott második természet kiépítését, s a társadalmi szerkezet és differenciálódás tartós fennmaradását. Vagy a társadalmon belül a hivatalos (uralmi-hatalmi) világok és a társadalmi életvilágok elválását, vagy a társadalmak intézményesülését, országokká, államokká szerveződését, vagy a mindenkori társadalmak sajátos kultúrájának és szellemiségének kialakulását, s a közösségekhez-értékekhez kötött társadalmasult egyének folyamatos individualizációját, s többek között a társadalmak konfliktusainak folyamatosan egyszerre sikeres és sikertelen kezelését.

Évezredek és főként évszázadok óta – minden hullámzó változás ellenére – nincs olyan társadalom, amelyben ne lenne központi feladat a második természet létrehozása, bővítése és gazdagítása, vagy amelyben ne lenne valamilyen társadalmi szerkezet és társadalmi megosztottság, vagy amelyben a társadalom tagjai ne hoznának létre szervező-irányító szervezeteket az egyre koncentráltabb állam formájában, s természetesen nincs, és nem lehet olyan társadalomforma, amelyben ne lenne kultúra, tudás vagy kommunikáció. Gyakran már fel sem tűnik, hogy milyen alapvető, s változatlannak tűnő struktúrák és áramlások közepette élünk.

Az elmúlt századokban általában, de most, az ezredforduló után is a középtávú társadalmi folyamatok közé sorolhatjuk például: a gyors, dinamikus társadalmi evolúció kialakulását, a kisebb-nagyobb világbirodalmak megszületését és bukását, a társadalmi alrendszerek (gazdaság, oktatás, stb.) tartós elkülönülését és erősödő önállósulását, minden ellentmondás ellenére a civil társadalom fokozatos kiépülésének haladását, a városiasodás folyamatos bővülését és az egyre nagyobb világvárosok születését, avagy a felvilágosodás után az ipari kor (az ipari társadalom, az ipari gazdaság) létrejöttét.

Az elmúlt ötszáz év alapvető folyamatai közé tartozik még, hogy a középkori universitások után létrejöttek a kapitalista kor, iparosított felsőoktatását ellátó egyetemek. Egyáltalán ennek a kornak tartós fejleménye a tudomány megszerveződése és az iparosított – naturális szemléletű – tudomány széleskörű társadalmi hasznosítása. Sokan ehhez a középtávú folyamat típushoz sorolják meg a szekularizációs folyamatot, az állam és az egyház formális-jogi szétválását, ugyanakkor a modern társadalmak többsége – eltérő szinten, formában, különböző mértékben – vallásos maradt.

A rövid távú társadalmi folyamatok nem csak azért nehezen definiálhatók, mert bennük-közöttük élünk, hanem mindenekelőtt azért is, mert a változások csak részben láthatók, s a korábbi valóságképek dominanciája miatt gyakran fel sem fedezhetők, miközben a most zajló váltások valószínűleg korszakváltásként (is) értelmezhetők. Vége a modernizációnak, s a posztmodernizációnak is, vége az ipari gazdaságnak és társadalomnak, vége a szovjet típusú szocializmusnak, de ez a végpont a történelmi-társadalmi időben nehezen datálható, hiszen a változás-áramlás több évtizede gyorsult fel és még évtizedekig folytatódhat. A 21. század eleji változás viszont azért katartikus, mert folytatja és felnagyítja a huszadik század trendjét: immáron az egész civilizáció veszélyben van.

László Ervin már öt évvel ezelőtt így fogalmazott: „Közelítünk a holtponthoz, de a helyzet messze nem reménytelen; közel a rendszer szétesésének küszöbéhez, a világvége jövendöléseknek paradox hatása van. Több és több embert térítenek észre, széles körben tudatváltozásra motiválnak, és végül önmegcáfoló jóslatokká válhatnak.”10 Az elmúlt években tovább romlott a veszély és a földbolygó helyzete egyre reménytelenebb.

A hatvanas évektől létrejött monopolizált pénzpiac-központú gazdaság szükségképpen együtt jár a centralizált és monopolizált hatalmi struktúrákkal és a föld ökológiai egyensúlyának egyre drasztikusabb fenyegetettségével. Ezért a rövid (vagy/és közép) távú folyamatok közé tartozik minden belső ellentmondás ellenére: az új gondolkodás elterjedése, az új paradigmák meghökkentő megfogalmazása, az új globalizáció és lokalizáció iszonyú sebességű kibontakozása, az új nemzetiesedés, a mai újgazdasági modell és világrend széleskörű megkérdőjelezése, a személyes és kollektív egók tombolása, az ökológiai krízisek megoldáskeresésének középpontba emelése, a részvételi állam és részvételi demokrácia követelményének megjelenése, a civil társadalmi mozgalmak széles körű virágzásának kezdete, az új vallásosság és szakralizáció erősödése.

Megérkezett a jövő szempontjából valószínűleg legkardinálisabb új kérdésfelvetés. A korábbi vagy mai társadalmakban, a társadalmak minden szintjén és formájában mennyire maradt meg, vagy mennyire születik újjá a közösségek-társadalmak szeretet-kapacitása, szeretet-teremtése, szeretet-kiáradása.

Erich Fromm híres könyve (Utak egy egészséges társadalom felé) már jórészt elavult, de alaptétele igazabb, mint az ötvenes években: „Az ember már nem képes szeretetre és értelme használatára, a döntéshozatalra, tulajdonképpen képtelen értékelni az életet és kész arra, hogy mindent leromboljon, sőt akarja is a rombolást.”11A szeretetképtelenségből következett a rombolás kiteljesedése. „Az ember csak úgy védheti meg magát saját őrületének következményeitől, ha szükségleteinek megfelelő egészséges társadalmat teremt; azoknak a szükségleteknek megfelelőt, amelyek létének feltételeiben gyökereznek. Olyan társadalmat, amelyben az emberek szeretettel kötődnek egymáshoz, amelyben a testvériség és a szolidaritás kötelékei fűzik össze őket, nem pedig a vér és a föld kötelékei.”12
Az új társadalomelmélet13 az egyetlen realitásból, a szeretet-társadalom hagyományából és víziójából indul ki. Az elidegenedés helyett otthontalálás, a gyűlölet helyett szeretet, az agónia helyett élet. A szeretet-társadalom paradigmái és gyakorlati tapasztalatai alapján új szükségletek-felfogások, új egészségideák és új kötődés-remények születnek. Ezért a régi kötelékek is új jelentést kapnak.

Újra és újra feltehetjük tehát azt a kérdést, hogy általában mi is a társadalom, és ugyanakkor jól értjük-e a magyar társadalmat? Az eltérő típusú társadalmi folyamatok-áramlások megértésének szintén csak az elején vagy közepén tartunk. A jelenlegi gondolkodási paradigmák alapján nem is nagyon juthatunk sokkal messzebbre. Ennek a szellemi helyzetnek a következményeként a társadalmi változások trendjeit sem tudjuk eléggé áttekinteni, s ennek alapján jórészt képtelenek vagyunk formába önteni a különböző távú társadalmi stratégiáinkat. A régi-új társadalmi folyamatokból nyilván az is következik, hogy az új gondolkodási paradigmákra alapozott – a globális-lokális társadalmat átalakító globalizációt, nemzetiesedést és lokalizációt értelmező – gyökeresen új transzdiszciplináris társadalom-tudományra lenne szükség. Az új kor a szeretet kora lehet, ami az emberiség minden népének közös álma, és ezért az új társadalomtudomány szükségképpen ebből a kollektív igényből, programból és jövővízióból indul ki.

Ez ahhoz is kellene, hogy a magyar társadalmat valóban jobban, mélyebben, több empátiával értsük meg.

Európa cselekvőképtelensége és ami ebből következik

Magyarország után kicsit vizsgáljuk meg a kontinens helyzetét. Európa? Tágabb otthonunk, vagy csak szomszédunk? Össze vagyunk zárva vele, vagy mi választjuk sorstársnak? Amikor Magyarország formálisan integrálódott Európába, akkor már a politikai unió – először csak informálisan – válságba jutott. Európa visszafogadta a szocializmusból kimenekült országokat, de a befogadás csak részleges, töredékes, korlátozott.

Az európai társadalom egyfelől tradicionális társadalom, másfelől a végjátékot produkáló posztmodernizáció feldúlta, harmadfelől a kíméletlen újkapitalizmus felszámolta a jóléti államot és a jóllétet helyettesítő fogyasztásmánia belülről igázta le, negyedfelől a liberális demokráciamodell kifulladt és nincs új alternatíva, s többek között ötödrészt a klasszikus európai kultúra veszélybe került az emberek többszörös elidegenedése és az ebből eredő értékvesztése miatt.

Európa a magasan fejlett individualizáció társadalma, mondja Kiss Endre nagyon helyesen14, az individuumok társadalma, de az individuumok társadalma sem lehet olyan társadalom, amelyben azok ne alkotnának egyidejűleg számos csoportot is. Nos, Európa ma azért van generálisan csőd közelében, mert magasan fejlett individualizáció társadalma, amely az embert elszakította önmagától és saját társadalmától, mert ez a típusú individualizáció az ego individualizációja, szemben a szellemmel vagy a lélekkel, és egyúttal a közösséget is csak ego-csoportként hasznosítja. Ez az individualizáció az egyént elidegenítette belső és külső világától egyaránt és az európai ember tulajdonképpen elnyomta, elvesztette sajátos individuális teljességét.
Európa több évszázadon keresztül azt hihette, hogy a világ közepe, a fejlődés motorja, a demokrácia exportőre, de valójában csak világhatalmi központ volt, amely a többi kontinenst nem csak kizsákmányolta, hanem azok kultúráját és identitását megpróbálta felszámolni saját magasabb rendűsége tudatában, miközben csak alacsonyabb rendűségét bizonyította. Az újkapitalizmus globális versenyében aztán elvesztette primátusát, az Egyesült Államok mellett másodhegedűs szerepbe szorították. Évtizedek óta elvesztette önállóságát15, már nem egyetemes, képmutató és nem hiteles, megtagadta saját örökségét, többé nem a szabadság bajnoka, dekadens és destruktív, nem példa a többi kontinens számára. Végül saját megújulási kísérleteinek kudarcaként már nem versenyképes és nem cselekvőképes.
Jürgen Habermas felfogása szerint16 három sürgető probléma van összecsomagolva Európa cselekvőképtelenségének tézisében:

1. A nemzetközi gazdasági helyzet megváltozott a globalizáció új fejleményei nyomán. A mai körülmények megfosztják a nemzeti tagállamokat azoktól az adóforrásoktól és a piaci profitok egyrészétől is, amelyekre alapvetően szükségük lenne, hogy a lakosság kollektív áruk és közszolgálatok iránti felfokozott igényét kielégítsék, és ezzel párhuzamosan csökken az esélyük, hogy egyáltalán fenntartsák az európai társadalmi status quo-t. A további kihívások, például – többek között – a demográfiai visszaesés és a megnövekedett bevándorlás csak súlyosbítják a helyzetet. Egyetlen védekezés a „támadás” lehetne: a jelenlegi világmodellben vagy egy posztkapitalista alternatívában vissza kellene nyerni szupranacionális szinten a politikai és gazdasági ütőképességet. A gazdaság- és szociálpolitikák középtávú új harmonizálása nélkül gyakorlatilag nem lehet részlegesen sem újraépíteni az európai szociális modellt. Európa belső megújulása és az ehhez szükséges esedékes korszakváltása viszont egyelőre nem várható.

2. A sokrétű politikai-társadalmi válságtünetek erős kontinentális krízist okozhatnak. A visszatérés a könyörtelen hegemonikus hatalmi politikához, a nyugati és az iszlám világ feltételezett összeütközése, az állami struktúrák bomlása a világ minden táján, a gyarmatosítás hosszú távú negatív következményei, vagy a megbukott dekolonizáció továbbgyűrűző hatásai – mind egy magas kockázatú nemzetközi helyzetre mutatnak. Csak a világ színpadán hasznos szerepet betölteni tudó Európai Unió lenne képes – elfogadva helyét USA, Kína és Japán mellett – kieszközölni egy új alternatívát például a világ pénzügyi intézményeinek és rendszereinek megújításával. Csak egy ilyen Európa tudná előremozdítani a rég esedékes reformokat az ENSZ-en belül is. Európa kockázatkezelő képességének növekedés az ehhez szintén szükséges kontinentális paradigmaváltása szintén nem esedékes.

3. Európa belső széthúzása és szétszakadása, a vezető és leszakadt államok növekvő különbsége, a nemzeti és kisebbségi problémák iránti korlátozott érzékenység, az államokon belüli növekvő térségi gazdasági-társadalmi különbség és más konfliktusforrások mind arra utalnak, hogy Európa társadalmi stabilitása és közösségi kohéziója bizonytalanná válik. Ha a totális pénzügyi válságnak egyszerre lesznek okai és áldozatai az eladósodott és kimerült kevésbé fejlett vagy akár fejlett államok is, akkor ez a robbanásszerű gazdasági folyamat csak szélesebbé és kezelhetetlenebbé teszi az instabilitást. Miután rövidtávon az európai pénz, az euró bukása is bekövetkezett, akkor a kontinens mindent elölről kezdhet. Az újjászületés azonban aligha a mostani forgatókönyvek szerint megy végbe majd, egyformán kizártnak látszik az európai egyesült államok megszületése és csupán új, lokális, kreatív városállamok alapításának terve.

Ezek az okok azok, amelyek miatt úgy vélem, hogy Európának össze kell szednie a bátorságát és olyan reformokat kell bevezetnie, amelyek rögtön nemcsak hatékony döntéshozói folyamatokat generálnak, vagy intézményi és vezetési átalakításokat, például esetleg közvetlenül választott elnököt és mindenekelőtt új európaipénzügyi megoldást. Lássunk azonban világosan, ha a válság vagy a mentés nem bénít meg minket. Ez a pénzközpontú újkapitalizmus, ez a típusú kontinentális unió, ez az európai ideológia, ez a politikai szisztéma már nem hoz megoldást.

A legkockázatosabb talán az, hogy Európa tényleges alternatíváiról nincs nyilvános összeurópai diskurzus és egyúttal hiányzik a demokratikus döntés. Az európai emberek gyakran nem tudják, hogy a válságoknak milyen a természete, s milyen megoldások között választanak. Ha az alternatívák világosak lennének, akkor lehetne ezekről európai népszavazáson dönteni. A korábban büszkén exportált európai képviseleti demokrácia már saját kontinensünkön sem ígér megváltást.

Ha Európát ennyire érintik a krízisek és a paradigmaváltások, akkor ezek ismételten nem állhatnak meg a magyar határoknál. Különösen akkor nem, ha a földi civilizáció teljes csődje bármikor, holnap, vagy csak évek múlva bekövetkezik. Egyelőre azonban maradjunk még annál a csökkenő esélynél, hogy a stabilitás-instabilitás egyensúlya tartható. Ebben az esetben Magyarország (vagy a magyar társadalom és a gazdaság) jelenét és jövőjét a következő alapvető paradigmák határozzák meg.

Hogy hangoznak a paradigmaváltó generális felismerések? Aföldi civilizáció és kultúra világa végképpen válságban van, menthetetlenül és nem szabad tagadnunk. Ez nem csak ökológiai és gazdasági, hanem társadalmi és lelki-tudati válság, már csak a válság nagysága és mélysége a kérdés. Elméletben ugyan jórészt megszülettek már a válság megoldásához szükséges új paradigmák, amelyeket viszont még a hagyományos tudomány vagy közgondolkodás egyaránt nem fogadott el. A földbolygón azért nincs még átütő politikai vagy társadalmi evolúció, vagy újabb és újabb forradalom-hullám, mert egyelőre jórészt hiányoznak azok a létemelő eszmék és célok17, amelyekért sokaknak egyszerre táborba szólíthatók. Az összetett és hideglelős világválságok viszont kikényszeríthetik – ha még lesz rá idő – az új gondolatok elfogadását és az új megoldások napirendre kerülését

Minden kontinens, nemzet, ország, társadalom leírható a legfontosabb konfliktusokkal, társadalmi válságokkal. Milyen régi társadalmi megosztottságokkal nézünk szembe?

1. Ökológiai szegények – ökológiai gazdagok

2. Jövedelmi szegények – jövedelmi gazdagok

3. Jóléti szegények – jóléti gazdagok

4. Társadalmi szegények – társadalmi gazdagok

5. Térségi szegények – térségi gazdagok

6. Mobilitás szegények – mobilitás gazdagok

7. Családi szegények – családi gazdagok.

A felsorolt ellentétpárok már régóta jellemzik a magyar társadalmat is. Könnyen belátható, hogy néhány megnevezés (ökológiai szegények, mobilitás szegények, stb.) ugyan meghökkentő lehet, de a szegénység- és gazdagság-források és javak integrációja gyorsan halad, ami messze túllép a hagyományos szegénység-gazdaság, vagy úr-szolga ellentétpárokon.

Az elmúlt évtizedben új társadalmi szakadékok jöttek létre, amelyek már az új krízisek mentén osztják fel a társadalmak tagjait. Íme, a mai jellemző társadalmi szakadékok: Jóléti szegények – jóléti gazdagok (integrált társadalmi tőke különbségek); Hatalom-szegények – hatalom-gazdagok (integrált hatalmi, politikai, vagy demokrácia tőke elosztása); Média-szegények – média-gazdagok (integrált média-javak, presztízs-tőkék különbségei); Identitás szegények – identitás gazdagok (integrált bizalmi, kötődési tőkék különbségei) és még sorolhatnánk a jelen alapkonfliktusait.

Az új ellentét-párok már jól mutatják a javak (vagy azok hiányának) további integrációját és az új típusú szegénység-gazdagság konfliktusokat. Ezekről a várható és már tapasztalható új társadalmi szakadékokról már egy évtizede igyekszem jeleket adni.

A drámai folyamatok azonban ezzel nem érnek véget. A jövő várhatói problémái – az eddig felsoroltak mellett – további szakadék-típusokat jelentenek majd: 1. Közösség-gazdagok – közösség-szegények; 2. Információ-szegények – információ-gazdagok; 3. Technológia-szegények – technológia-gazdagok; 4. Tudás-szegények – tudás-gazdagok (kultúra szegények – kultúra gazdagok); 5. Tudat-szegények – tudat-gazdagok; 6. Istenélmény-szegények – Istenélmény-gazdagok. És még újabbak is lesznek..

Lehetőleg értsük jól, s értsük meg, hogy a világunk nemcsak azért dőlhet össze, mert a dollár, az euró vagy a forint pillanatok alatt értékének töredékére esik vissza, hiszen a pénzügyi vagy a fogyasztási megakrízisek mögötti lényegi fizikai, lelki, tudati folyamatok sokkal súlyosabbak, s ezek a földbolygón élő emberiség megmaradását veszélyeztetik. A civilizációnk-kultúránk és egyáltalán életünk megmentése érdekében minden embernek külön-külön és minden közösségnek együtt is teljes fordulatot kellene tenni.

A világon sokféle javaslat hangzik el a fordulatra, de talán a kulturális kreatívok azok ma, akik a legteljesebb választ keresik. Két idézet: „A Kulturális Kreatívok meglehetősen egyértelművé tették, hogy ők nem akarnak egy elidegenedett, széttagolt világban élni. Azok a képek, amelyek őket vezetik, mind a teljességről, az egészről szólnak.” „Mindezeket ’tudatosodási mozgalmaknak’ nevezzük, mert mindben közös az a szándék, hogy kitárjuk az életünket meghatározó dohos, penészes gondolkodásmód összes ajtaját és ablakát, jó alaposan kirázzuk végre a port azokból a takarókból, amelyekbe a testünket bugyoláljuk, és ezer meg ezer forradalmian új úton és módon próbáljunk iránymutatást adni mindenkinek, aki hajlandó csatlakozni, ezáltal figyelmet szentelni az emberlét újfajta megtapasztalásának.”18
Ez és minden más új program új társadalmat és új kultúrát akar. „Amikor a modernizmus kora lejár, és előkészítjük a helyére lépő új kultúrát, annak a világnak a víziója, amelyet teremtünk, átsegít majd bennünket a Köztes sivatagán.”19 A modernizmus már rég lejárt, sőt a posztmodernizmus is kifulladt és az új kultúra paradigmái már látszanak szinte minden ház ablakában.

Az új paradigmák így felfoghatók előrejelzésként, vagy szellemi segítségként is.

A régi paradigmák „uralma” ellenére már az új paradigmák korát éljük, s a közeljövő – remélhetőleg – az új paradigmák elterjedése és érvényesülése lesz. Az új paradigma új gondolkodás – túllépés a naturális, anyagelvű valóságon, a testen és a fogyasztáson, stb. Avagy visszatérés az igazi „valóságokhoz” (tudathoz, téridőhöz, kultúrához), mert a funkcionális építkezés önmagában korlátozottan eredményes. Anyagtól a tudatközpontú anyaghoz, sőt a tudatig, a világegyetemtől az univerzális tudatmezőkig, s a párhuzamos világegyetemekig, társadalomtól a társadalom tudatig és tudatalattiig, stb. Új világteremtés jön: bent – és kint is. A fejlesztések nem irányulhatnak elsődlegesen a tárgyi-anyagi következményekre (a valóságokra), még akkor sem, ha a következmények visszahatnak (a tudatokra). Gyors váltás indult el: a naturális történelemtől eljutunk a poszttörténelemig. Ideák cselekednek velünk.

Ha most társadalomelemzést írunk, akkor tehát nézzünk szembe az új társadalom felfogásokkal. A társadalom két vektor: funkcionális valóság és szubsztanciális (szűkebben organikus és egyben holisztikus) tudat. A topologikus-holisztikus tér jellegének megfelelően a társadalom szerkezete sokszintes, összetett, többdimenziós: például a globális, kontinentális, nemzeti, lokális szintek/terek egymásra épülnek (lásd példának az anyag sokszintes-sokdimenziós szerkezetét). A holisztikus társadalom – szemben az állami struktúrákkal – alapvetően civiltársadalmak hálózata, és még/már virtuálisan is létező valóság. A fizikai, biológiai és szellemi fraktálok mellett vannak társadalmi fraktálok és végtelen számú fraktál-variációk. A társadalom természetesen leírható – a nemcsak háromdimenziós – energiák és energiamozgások összetett rendszereként is.

A változás szinte követhetetlen. A mai európai társadalom nem ipari, és már nem poszt-ipari, de jórészt információs, s kis részben tudástársadalom már. Kontinensünkön (is) a politikai és gazdasági intézmények a globális, a kontinentális és a nemzeti tudat különböző „megtestesülései”. Nálunk az állami/önkormányzati intézmények szintén a kontinentális és társadalmi résztudat produktumai. Magyarországon a nem intézményesült (informális) jogrend erősebb és hatékonyabb, mint a jogállam és jogrendje. Nálunk a társadalmi tudattalan a korábbi és tegnapi elfojtási hullámok miatt régóta lázadó és egyben kreatív tudat.

Egyre inkább minden másképpen van, mint eddig volt. A mindenható piacgazdaság és a mindenható állam elmélete egyaránt kifulladt és a két programillúzió leépült. Az állam elvileg a társadalom menedzser és fejlesztő szervezete lenne és egyúttal a társadalom által ellenőrzött intézmény. Csakhogy az állam és a társadalom szétszakadt, elvált, sőt szembe fordult egymással – az „újravarrás” egyelőre nem indult el. Az uralkodó, hatalomtípusú, drasztikus és ugyanakkor szegény, beszorított, alig cselekvőképes állam Kelet-Közép-Európában is tarthatatlan?

Nincs vízió arról, hogyan lehetne új típusú, társadalomra épülő, és ezért erős lelkületű, közcselekvésekre alkalmas, részvételi állam.Az egyedül cselekvőképes állam reménye elengedhető, mert a társadalom és az állam közös cselekvése az új idea? A fejlesztő, digitális állam ismét civilállam lesz, amely újra felismeri, hogy egyetlen irányítója a – a spirituális és szellemi lényegű – kollektív tudat? A regionális állam önmentő vagy/és fejlesztő állam irányában erősödik? A biztonság-garantáló állam fontosabbá válik, mint az emberi jogokat garantáló állam?

Merre keressük az új szövetséget állam és társadalom, szellem és cselekvés, kollektív tudás és hit között? Az ENSZ Globális Kormányzási Fórumának javaslata a részvételi állam. A mostani megakrízisek és az elindult kollektív tudatváltás már túllép a részvételi állam koncepcióján is?

Az új paradigmákat és jövőteremtő üzeneteiket sok száz oldalon folytathatnánk. Ám ennyi is elég ahhoz, hogy megértsük és tudatosítsuk: a magyar társadalom változására már most hatnak az újjászületést szorgalmazó új paradigmák.

Irodalom

Erich Fromm: Utak egy egészséges társadalom felé, Napvilág Kiadó, 2010

Kiss Endre: Globalizáció és/vagy posztmodern, Kodolányi János Főiskola, 2003

László Ervin: Világváltás. A változás harmonikus útja, Nyitott Könyvműhely, 2008

Metaelméletek és új paradigmák, Magyar gondolkodók a 21. századi világalternatívákról, szerk: Garaczi Imre és Varga Csaba, Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, 2010

Maurice Merleau-Ponty: A látható és láthatatlan, L’Harmattan, 2007

Mi a Nyugat? Atlantizmus és integráció, szerk: Garaczi Imre, Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, 2007

Metaelmélet, metafilozófia, Stratégiakutató Intézet, 2005

Modern szociológiai paradigmák, szerk: Némedi Dénes, Napvilág Kiadó, 2008

Paul H. Ray – Sherry Ruth Anderson: Kulturális kreatívok. Akik képesek megváltoztatni a jövőt. Pilis-Print Kiadó, 2009

Ugrin Emese – Varga Csaba: Új demokrácia- és államelmélet, Századvég, 2007

Varga Csaba: Új elmélethorizontok előtt, Tertia, 2003

Varga Csaba: A metafilozófia gyönyörűsége, Kairosz, 2008

A globlokalizáció és kollektív tudata
Új kihívások és válaszhipotézisek

Az új globalizáció és Magyarország

Nem egy, hanem sok globalizáció van és nem egyféle, hanem többféle globalizációt tapasztalhatunk. A globalizáció, az új nemzetiesedés és a lokalizáció nem külön-külön megy, hanem egységes társadalmi-folyam. Van régi és új globalizáció, gazdasági és szellemi univerzalizáció, hatalmi és spirituális globalizáció, s a globális világ csak a globális tudattal szinkronban értelmezhető. A földi civilizáció egészében ezért először jön létre egységes, univerzális világ, amely sokszintes, sokdimenziós terek-áramlások rendszere és poszt-rendszere. Ez már egyértelműen kivezet az önző, önpusztító, reménytelen újkapitalizmusból.

És azt már mondanunk sem kell, hogy Magyarország integrálódott a globális a vagy pontosabban a globlokális világba és mozgástere alapvetően függ az új globalizációtól. Ez akkor is így lenne, ha nem lenne fokozatos kiterjedő és növekvő globális gazdasági, s társadalmi világválság.

Az új globalizáció azt is jelenti, hogy amennyiben válság van, akkor szinte mindenben és mindenhol válság van. A leglátványosabb globális krízis kétségtelenül a pénzügyi válságzuhatag. A világ vezető országaiban – 2008-tól kezdődően – a nagy bankok egyre-másra kerülnek valamilyen mértékben állami felügyelet alá, noha az államosításokat bankmentő csomagok előzik meg. A fejlett világ az adófizetők pénzén menti meg a csődbe jutott bankokat. 2008-2009-ben az állam például Amerikában eddig összesen tizenegy, Nagy-Britanniában három, Izlandon három bankot vett részben állami tulajdonba. Nagy Britannia 610 milliárd eurót költött bankmentő csomagra. Németországnak 500 milliárd eurós, Franciaországnak 265 milliárd eurós, Svédországnak 150 milliárd eurós, még Ausztriának is 100 milliárd eurós, míg Magyarországnak „csak” 2,25 milliárd eurós bankmentő csomagja van. Magyarország 1500 milliárd forintig terjedő hitelt nyújthat bankoknak 2009 végéig. A globális pénzügyi világválság következménye az, hogy a teljes áresés reálértékben nagyobb 50 százaléknál.

A globális pénzügyi, s folytatásként a globális gazdasági válság egyúttal feltárja az új globalizáció törvényszerűségeit. Nálunk például most tudatosult, hogy magyarországi bankoknak 95%-ban külföldi tulajdonban van, és a bankok nem kis hányada a válság hatására a korábbinál is céltudatosabban és gyakran gátlástalanabbul törekszik a magas profit elérésére. A 2008-ban kirobbant, vagy tudatosan kirobbantott pénzügyi válság azonban csak előhang a totális pénzügyi válsághoz, amely minden jel szerint a pénzpiac-központú újkapitalizmus teljes bukását hozza magával.

Minket azonban most elsősorban a totálválság által jobban megismerhető és megérthető globlokál világstruktúrák természete érdekel.

A globális világ ugyanakkor horizontálisan minimum két dimenzió: egyrészt a globális kollektív tudat, az emberiség egyesített tudatmezője, másrészt a globális kollektív tudat megnyilvánulása, intézményesülése, „objektíválódása”. És ez a második, megnyilvánult, egyszerre teremtő és teremtett globális világ szintén minimum két dimenzió: szubsztanciális és funkcionális globális világ. A globális pénzügyi válságot okozó bizalmi válság egyértelműen a globális tudat krízise, míg a nemzetközi pénzügyi rendszer csődje a funkcionális globalizáció szerkezeti és működési válsága, amely egyébként feltétele annak, hogy a földi civilizáció-kultúra megmeneküljön. A világválságok és drámai következményeik nélkül bolygónk társadalma feltehetően nem nagyon lenne képes az újrakezdésre.

Ahány teoretikus, szinte annyi globalizáció-felfogás és globális valóság fogalom. Arról nem beszélve, hogy a különböző nyelveken, a tudományos gondolkodásokon belül, az egymástól távol lévő tudományágakban, és persze a kultúrákként más és más közgondolkodás(ok)ban a globalizióelmélethez szükséges alapkategóriák többségét (a valóság, világ, hipertér, univerzum és/vagy metaverzum, világszerkezet, társadalom, funkcionális-szubsztanciális, stb.) nem értelmezik egységesen, vagy gyakran inkább eltérő módon, sőt egymást kizáró tartalommal definiálják.

A földi civilizációban és kultúrában végbemenő új sokdimenziós téridő szerkezet, avagy az új globalizáció, az új nemzetiesedés és a szintén új lokalizáció, valamint az általuk kiváltott univerzális változások minimálisan három szempontból vizsgálhatók: 1. Az euroatlanti hangadó tudományok együttesen milyennek látják, jellemzik azt a globalizációt-lokalizációt, amelynek nemcsak kutatói, hanem egyúttal tanúi és szereplői is; 2. Az új globalizációban ténylegesen milyen új univerzális valóság születik, függetlenül attól, hogy a különböző – hangadó és periférikus – értelmezések hova és meddig jutottak el; 3. Az új globális-nemzeti-lokális valóság okaként és/vagy következményeként az emberiségben milyen új (univerzális, globális, nemzeti és lokális) kollektív tudat alakul ki.

Tíz elemzésből legalább kilenc a globalizációt (alapvetően vagy kizárólag) gazdasági és politikai globalizációként írja le. A bevett definiálás úgy hangzik, hogy a globalizáció a világgazdaságnak azt az integrációját jelöli, amely igazán az európai gyarmatosító kor hajnalán született, s az utóbbi negyedszázadban ezt a sokrétű folyamatot felgyorsította (a) a komputertechnológiai robbanásszerű fejlődése, (b) a kereskedelmi korlátok lebontása, (c) a multinacionális nagyvállalatok politikai és gazdasági hatalmának megnövekedése.20

Az egyik legmagasabb színvonalú elemzés (Beck, U. 1997) például a következőt állítja: „A globalizmuson azt értem, hogy a világpiac elnyomja, illetve felváltja a politikai cselekvést, azaz a világpiac uralmának ideológiáját, a neoliberalizmus ideológiáját”.

21 Ez a paradoxon a globalizáció egyik jellegzetessége: a politika tiszta liberális eszméjét és programját a fejlettebb, szintén liberális globális gazdasági piac valósága rombolja le.
Az elmúlt két évtizedben globalizáció filozófiai kritikája is fokozatosan megszületett. Az új globalizáció univerzális történelemfilozófiai lényegének meghatározására például olyan filozófus (Kiss Endre, 200122) vállalkozott, aki a történelem vége elméletét, s egyúttal az új világállapot jellemzését avval a valódi kritériummal kötötte össze, hogy új történelmi helyzet csak akkor állhat elő, ha világtörténelmi mértékben lemondunk az úr-szolga viszonyon alapuló társadalmi berendezkedésről és ideológiai érvényű filozófiai képviseletéről. Ennek az egyik oka az, hogy 1989 előtt a szovjet fél-globális világrendszer is a Kant által megfogalmazott úr-szolga-viszony elfogadásán alapult. A kelet-európai rendszerváltáson után másfél évtizeddel persze már nagyon kevesen gondolják úgy, hogy az előbbi értelemben eljutottunk a kanti „örök béke” birodalmába. Mi több: már 2010 előtt felismerődik, hogy az új globalizáció egyszerre tette totálissá az úr-szolga viszonyt és gyorsította fel az úr-szolga viszonyon alapuló társadalmi berendezkedés bukását. A két folyamat jelenti egyúttal az új típusú világkonfliktus, „világháború” természetét.
A globalizáció és mondializáció egyik legvégletesebb kritikáját Jean Baudrillard, francia filozófus23fejti ki. Szerinte a globalizáció éppen az univerzalitás ellenében fejti ki hatását, s a tökéletesen differenciálatlan kulturálatlanság jön létre, mert az egyik oldalon a technika, a piac, a turizmus és az információ beintegrálódik a mondialitásba, közben viszont a kultúra és a demokrácia egyetemes értékei eltűnnek. Egy másik francia gondolkodó, Alain Touraine24 viszont úgy gondolja, hogy ugyan a mondializáció halad előre, ám a régi kultúrák fennmaradnak, mert többek között létrejött az ipari demokrácia, amelyben a kultúrák sokszínűsége egyesül a technikai-gazdasági világban való részvétellel. Számos más ellentétes felfogás elemzése után is megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy a globalizációnak se a végletes tagadást, se az egyértelmű igenelést nem igazolta vissza az idő, ráadásul a szellemi feladat nem az, hogy egy generális világfolyamatra igent vagy nemet mondjunk.
A globalizáció folyamata szükségképpen kétarcú. A funkcionális és szubsztanciális25(vagy ontológiai) globalizáció megkülönböztetése saját felfogásunk26. Ezt akár nevezhetjük a partikuláris és a lényegi globalizáció ellentétének, ám ehhez hozzá kell tennünk, hogy a globális gazdaság és politika természetesen globális szinten is képes tisztán hatalmi-uralmi (vagy ezt kiszolgáló kommunikációs) érdekek alapján motivált partikuláris viselkedésre. A funkcionális – alapvetően gazdaság központú, sőt a politikát is gazdasági érdekek alá szorító – globalizáció új és fenntarthatatlan gazdasági-politikai világrendet hoz létre, amely ismételten a civilizáció vezető, uralkodó országai számára garantál előnyöket, ám ugyanakkor a második és harmadik világ számára – minden kemény fragmentáció ellenére – gazdasági-társadalmi esélyeket is teremt. A kilencvenes években Közép-Európa sem épült volna fel újra gazdaságilag, ha nem erősödik meg és nincs jelen a globális gazdaság, ám a transznacionális vállalkozások többsége innen szivattyúzva ki a nagyon magas jövedelmet és a profit nagy többségét nem ebben a szubrégióban fekteti be. (A totális gazdasági-társadalmi világválságban persze az első, a második és a harmadik világ egyszerre, együttesen értékelődik le és zuhanhat bele a felmérhetetlen káoszba.)

A funkcionális globális gazdasági és politikai változások sem egyértelműen negatívak, ám a szubsztanciális globalizáció gerjesztette egységesülések – hogy egy paradoxonnal éljünk – sem egyértelműen pozitívak. Az értelmezések szerint fontos felismerni, hogy a globalizáció alapvető veszélyt jelent az emberiség humán és természeti erőforrásaira, ám ezt a veszély-állapotot már eredendően az új globalizáció előtti klasszikus világkapitalizmus szülte, ugyanakkor a bolygószintű ökológiai válságok már kizárólag csak globálisan, a globalizáció és globlokalizáció, és az összes nemzet közös akaratával segítségével enyhíthetők. Se nem helyeslés, sem nem tagadás – ám mi az új értelmezési alternatíva?

Magyarország például a szocializmus évtizedeiben folyamatosan azt élte meg, hogy szigorúan elvágták a kontinentális-globális szintektől, és ezzel párhuzamosan a pártállam felszámolta a lokalitás minden, vagy nagyon sok elemét. Számunkra akkor a világszerkezet alulról és felülről is levágott volt. Már ezért is az egyik legösszetettebb folyamat vagy áramlás a térelmélet és a globalizációelmélet kapcsolódása és összefüggése.

Az elterjedt nézetek szerint a globalizáció és lokalizáció összefüggései is átformálódtak az eltelt két évtizedben. Az eddigi elemzések, részben felületesen, részben indokoltan oda lyukadnak ki, hogy a két fő elem (a globális és lokális szint) között nincs egyensúly – egyértelműen az uralmi típusú globalizáció vált és maradt domináns. A pillanatnyi végeredményt viszont nehéz egyértelműen rögzíteni, mert a dilemma folyamatosan az, hogy mihez viszonyítunk, s persze nem mérhetünk máshoz, mint a „normál” kapitalizmus, vagy az ipari társadalom korszakához képest. (Ahol az ipari-kapitalista és polgári fejlődést elkésett volt, sőt félbemaradt a világhatalmi – második világháború utáni – övezet-besorolások miatt, ott persze végképpen nehéz állást foglalni.) Magyarországon a két világháború között, vagy a „létező szocializmus” időszakában a lokális szint – az államkapitalizmus korszakában – végletesen alávetett és kiszolgáltatott volt. Ehhez képest az elmúlt évtizedben a magyar lokális térségek önállósága, mozgásszabadsága jelentősen nőtt, miközben még alig van szó az alávetettség megszűnéséről.

Legalább három évtizede bevezetett és elfogadott felfogás, hogy önmagában nincs tényleges globalizáció, mert ezzel párhuzamos folyamat a lokalizáció, amely nem menekülhet meg a globalizáció hatásai alól, s fordítva a lokalizáció is egyre erőteljesebb hatást fejt ki az intenzív globalizáció hatásai ellen, de magára a globalizációra is. Ez a kettős – egymást is feltételező – folyamat: a globlokalizáció. Ha ebbe a viszonyrendszerbe beemeljük az új országosodást/ nemzetesedést27: ez már hármas folyamat, amelyről azonban az ismert és a bevett értelmezések már általában nem szólnak.
Az ezredfordulóra végképpen megszületett a földi civilizáció új (értelemszerűen: globlokális) valósága, amely közel sem csak fizikai, anyagi, vagy állami-intézményi valóság. Egyben ez új civilizáció is, amely sokrétű, sokarcú új kultúra, nagymértékben kultúravesztés is.. Ez az egyrészt látható-tapintható, másrészt szinte teljesen rejtett valóság messze nem az, amit száz évvel ezelőtt Európában vagy más kontinensen objektív valóságként definiáltak. Az új valóság új tér, új idő, és új téridő is, sőt a német szociológus (Beck, U. 1997) már Európát is nem földrajzi, hanem képzeletbeli térként határozza meg.28 Akár tekinthetjük új spirituális vagy szellemi valóságnak. Új világállapot ez, új szuprastruktúra és folyamathálózat, amelyet egyszerre és komplexen vizsgálunk funkcionális és funkcionalitáson túli valóságként; elemzésünk kardinálisan új szemlélete éppen az, hogy a globalizációt nemcsak egybefonódó gazdasági-politikai új világrendként értelmezi.

A világproblémák leltára

Vegyük elő újra a globalizáció probléma-leltárát, s nézzük meg, hogy a fontosabb jellemzőkről mit mondhatunk. A globlokalizáció, mint új világ- és tudatfolyamat, az elmúlt két-három évtizedben a következők fontosabb (előjel nélküli) változásokat érte el:

  1. 1.A folyamatos globalizáció, az együttes globalizáció és lokalizáció eredményeként létrejött a minimum ötdimenziós (földrajzi, gazdasági, társadalmi, kulturális) globális transznacionális tér/idő, és újrateremthető a valóságegész, amely sokdimenziós egyesült tér és idő, vagy másképpen: a földi Abszolútum valósága; (a globális sokdimenziós hipertér tézise)

  2. 2.A globlokális valóság egyben új globális-univerzális kollektív tudatot hoz létre, ami ugyanakkor inspirálója, gerjesztője és kiegyenlítője is a globalizációnak és lokalizációnak. Az új kollektív tudat szinte kivétel nélkül hat a föld minden polgárára, sőt viszont is, közben elindult a kollektív tudatváltás: a régi, hamis tudat lényegében (és nem részleteiben) igaz tudat lesz, és fordítva. (az új globális kollektív tudat tézise)

  3. 3.A globalizáció a világgazdasági-világpolitikai és kulturális központokból fokozatosan továbbhullámzott és gyakorlatilag az egész földi civilizációt „beborította”, gyakorlatilag már elérte a leginkább elzárt világokat, népeket, törzseket. Mindenkire hat és egyre inkább mindenki visszahathat. (egyesülő civilizáció tézise)

  4. 4.A szétterjedő globalizáció régóta nemcsak az euroatlanti politikai-gazdasági érdekfejtés folyamata, hanem az egész civilizáció – egyszerre és különböző súlyos érdekkonfliktusokat és érdekazonosságokat érvényesítő – világakarata. (a globális érdekütközés és kiegyenlítés tézise)

  5. 5.Az új globális, vagy globlokális tér nem csak anyagi-fizikai, vagy állami-politikai és például gazdasági-társadalmi tér, hanem új képzeletbeli tér, új virtuális, sőt spirituális téridő, új szubsztanciális téridő-világ. (új globális képzeletbeli tér)

  6. 6.Az új globális tér (téridő, időtér) nem egyszerűen vertikális és horizontális térszerkezet, hanem sokközpontú, sokdimenziós, sokirányú, sokképzeletű térfolyamat, amelyben egyszerre vannak téráramlások és tértörések, álló és mozgó térstruktúrák. Többszintes, egyidejű új kapcsolatok, új viszonyok, új dinamizmusok. (folyékony és szilárd tér- és időfolyamatok tézise)

  7. 7.A globális térszerkezetben a vertikális horizontálissá, a horizontális vertikálissá, sőt az eddig zárt vertikális-horizontális szerkezet kifelé és befelé egyaránt kinyílik, miközben határtalan, végtelen, nem-lineáris horizontális és vertikális térhálózat jön létre. (nyitott, mobil térszerkezet születik tézise)

  8. 8.Az egyesülő civilizáció, avagy a globális civilizáció csak részben alávetett folyamat a gazdasági-társadalmi uralmi központoknak, mert részben – és egyre növekvő arányban – önjáró, önmozgó, önfejlesztő, önépítő és önpusztító világdimenzió. (az önváltoztató globalizáció tézise)

  9. 9.Minden mozgó-forgó, helyben maradó és helyet változtató téridő-elem ellenére a globális világvalóság alapstruktúrája a toronyház-típusú térszerkezet, amely szükségképpen nemcsak statikus, nemcsak lineáris, nemcsak racionális. Egyszerre makro-, mezo- és mikroszint, ahol a mikroszint, a lokalizáció tere-ideje váratlanul felértékelődött. (a sokdimenziós toronyház-típusú világszerkezet tézise)

  10. 10. A globális csúcsvalóság, a legfelső makroszint azonban alulról, a földi gazdasági-hatalmi központok által nem szervezett, ebben a mezőben közvetlen és kizárólagos döntést előkészítő vagy hozó szervezetek nem léteznek. Ez „üres”, nem cselekedtető, háromdimenziós tér, amely viszont virtuális téridőként létrejött, a transzcendens és szellemi aktorok most veszik birtokba. (a legfelső szintű globális valóság üres tézise)

  11. 11.Már az új információs-kommunikációs hálózatok és rendszerek kiépülése miatt is a racionális globális térvilág, téridő-világ (jelenleg főként az internet jóvoltából) virtuálisan megkettőződött, amit nevezhetünk az emberiség harmadik természetének, s a tényleges és a virtuális valóság is egyaránt faluvá (avagy ponttá) zsugorodott. (többszörös komplex valóság tézise)

  12. 12.A globalizáció két párhuzamos, interaktív kulcseleme és világfolyamata: a funkcionális és szubsztanciális globalizáció. Ezt nevezhetjük haszonelvű és értékelvű, vagy kvantitatív és kvalitatív globalizációnak is; vagy másképpen barbár és humanista tartalmú globalizációnak. Ezért a globalizáció többé már nem írható le csak a tőke, az áru vagy az információ globálissá válásával, amely olykor szintén egyszerre, vagy felváltva kvantitatív és kvalitatív globalizáció. (a funkcionális és szubsztanciális globalizáció tézise)

  13. 13.Új egyesített kultúra születik, mert a globalizáció egyszerre kultúraromboló és kultúraerősítő folyamat, egyrészt magával hozza a differenciálatlan kulturálatlanságot, másrészt a differenciált kultúrák közötti magas minőségű együttműködést. (a differenciálatlan kulturálatlanság és a differenciált kultúra tézise)

  14. 14.A globalizáció egyszerre erősíti és tompítja is a világkultúrák közötti értelmetlen-esztelen hatalmi és presztízsbeli rivalizációt, így a kultúrák közötti totális, nyílt, általános, kölcsönös pusztítást hozó háborúk nem valószínűek Az ezredforduló utáni új világmozgás már nem csak amerikai, hanem ázsiai vagy részben afrikai globalizáció is. (a kultúrák közötti összecsapások elkerülhetők tézise)

  15. 15.A zárt vertikális közösségek és kultúrák részben, vagy teljesen, fokozatosan vagy gyorsan nyílt horizontális közösségekké és kultúrákká változnak. Ez igaz másképpen is: szellemileg a hely, a nemzet vagy a globális világ visszatalál(hat) a végtelenhez, az abszolútumhoz. (határtalan horizontális kultúrák tézise)

  16. 16.Az új globalizáció mentalitás-verseny is, amely nem az egyik vagy a másik (individuális vagy közösségi) alapmentalitás győzelmét hozhatja, hanem a kettő kölcsönös egymásra hatását (a tisztán individualista és tisztán közösségi magatartások kölcsönhatása tézise)

  17. 17. Az új globalizáció sokáig második (például új szegénységet hozó) kolonizációnak is tekinthető volt, miközben – különösen szellemi és spirituális értelemben – felgyorsult a posztkolonizáció, amely folyamatosan gazdaságilag és társadalmilag is „megtestesül” és talán enyhíti a sokrétű szegénységet. A funkcionális globalizáció megszervezi önmaga ellenfelét: az alternatív globalizáció programját és aktív civil világközösségét. (a posztkoloniális globalizáció tézise)

  18. 18.A globalizáció egyrészt az új tudás (egyszerre normál, poszt-normál tudományos és poszt-tudományos új tudás) születésének eredménye, másrészt az új tudás kikényszerítője, ösztönzője és dinamikus terjesztője. Az új globalizáció feltételezi és kikényszeríti az új tudások – végül a bölcsesség – teremtését és minden irányban való elérhetőségét. (a globálisan új és elérhetővé váló tudás tézise)

  19. 19.Az elmúlt évtizedekben a legnagyobb változást az hozta, hogy a felvilágosodás utáni, az ipari társadalom szülte, kizárólag ész és racionalistás központú normál-tudomány átalakul posztnormál és poszt-tudománnyá, amely a tudáskor eredményeként alapjaiban új tudást, új szemléletet, kibővült megismerési módszertant teremt. (új tudomány és mentalitás tézise)

  20. 20.A globalizáció-lokalizáció kezdeti, egy-két dimenziós, kiürült fogalmakat használó, pusztán gazdaság központú, dogmatikusan-mereven tudományos, vagy inkább kvázi-tudományos elemzések féligazságokat, félhazugságokat állítottak. Az új globalizáció például már nem csak neoliberális alapstruktúrák világexportja, hanem a más kultúrák normáiból építkező emberi-közösségi jogok, felfogások és gyakorlaton importja. (a tudomány leegyszerűsített tézisei elfedhetik a globalizáció tényleges valóságát/tudatát tézise)

  21. 21. Az emberi kultúra történelmében nem tudunk olyan korszakról, ahol a földet átfogó globális – még főként csak funkcionális – társadalom szerveződött volna meg, most azonban minden esély adott arra, hogy a huszonegyedik század közepéig egységes – bár súlyos ellentmondásokkal terhelt és világkatasztrófát is okozható – életképes, változásképes világtársadalom alakuljon ki. (új világtársadalom születik tézise)

  22. 22.A kilencvenes évek eleji kelet- és közép-európai rendszerváltások eredményeként a kétpólusú politikai világrendszer egypólusúvá vált, miközben új potenciális pólusok (Kína, India, stb.) felemelkedése gyorsul fel. Egyszerre fut a hatalmi-politikai-katonai koncentráció, és a politika általános leértékelődése és díszfunkcionalitása. (nem a történelem vége az egypólusú világrend tézise)

  23. 23.A kezdetben egymással is harcban vagy konfliktusban lévő amerikai, európai és harmadik világbeli globalizációs törekvések részben versenyeznek, részben kontrollálják egymást, részben igazodnak egymáshoz, részben kioltják, sőt megszüntetik egymást. (a kontinentális globalizációs erőcsoportok és versenytechnikák harca tézis)

  24. 24.Az új globlokális világrendben lelepleződik a képviseleti, manipulált, rejtett diktatúra típusú demokrácia, s egyre nyilvánvalóbb, hogy új, részvételi alapú, emancipatív, egyúttal elektronikus, sőt direkt (vagy ezekhez képest is radikálisan más) demokráciára van szükség a világszerkezet minden szintjén és a globalizációs szintek között is. (részvételi poszt-demokrácia tézise)

  25. 25.Az egyre jobban egységesedő – ám részben még piaci alapú-hagyományú, részben transznacionális megapol típusú (megapoliumokat létrehozó), részben továbbra is államkapitalista, részben pénzpiac központú újkapitalista, részben tudásalapú posztpiac jellegű – összetett világgazdasággal szemben az új globális világvalóság kevésbé egységesül, kontinensekként és kultúrákként megőrzi részleges önállóságát, egyediségét. (strukturálódó mega-gazdaság és kevésbé egységesülő világkultúra tézise)

  26. 26.A globalizáció részben megőrzi és továbbmenti a pénzpiac központú újkapitalizmust, miközben az újgazdaság különböző törekvéseivel (tudásközpontú, erkölcsközpontú, szociális központú, spirituális központú, stb.) részben fokozatosan ellehetetleníti, átalakítja, továbbépíti az elavult posztliberális újkapitalizmust. Jön a nem profit-, nem piac-, nem haszonelvű posztkapitalizmus számos formája.. (a pénzközpontú újkapitalizmus és az értékközpontú posztkapitalizmus konfliktusa tézise)

  27. 27.Az ezredforduló utáni civilizáció nem konfliktusmentes, ellenkezőleg, az eddigi integrált gazdasági-politikai és tudásbeli válságtípusok mellett új és kifejezetten globális válságforrások demonstrálódnak. Az univerzális ökológiai válságok, az új nemzetközi és lokális politikai-katonai konfliktusok, vagy a kontinentális és államokon belüli társadalmi megosztottságok gyökeresen új – nem erő- és eszközfölényre épített – megoldásokat követelnek. (új és totális krízisek kezelhetővé tételének tézise)

  28. 28.Európában a hosszú, elnyúlt, majdnem parttalan modernitás, amit az ötvenes évek óta egy rövid globális utójáték, a posztmodernitás folytat, a következő egy-másfél évtizedben valószínűleg gyorsan, teljesen és látványosan felszámolódik. Ahogy a modernizmus, úgy a posztmodernizmus is véget ér, az egyszerre lineáris és nem lineáris történelem időben előre és hátranyúl – új világkorszakot nyitó – új alternatívákért. (posztmodernitás vége után új történelmi téridő jön létre tézise)

  29. 29.A globalizáció két párhuzamos szellemi/spirituális folyamat: egyfelől a felvilágosodással kezdődő a posztmodernben kiteljesedő ateizmus diadala, másfelől a modernizmus-posztmodernizmus mögött szintén kiteljesedő új teizmus kibontakozása. Ma még nem érdemes megjósolni, hogy a két szellemi-spirituális folyamat kioltja egymást, vagy az egyik győztes, a másik vesztes lesz, vagy a kettő – feltehetően magasabb szinten – egységesül (ateizmus-teizmus párharca helyett szellemi-spirituális párbeszéd tézise)

  30. 30.A történelem során különböző méretű-kihatású és különböző típusú globalizáció és lokalizáció volt, s ami az ezredforduló után és a következő fél évszázadban megformálódik, az totalitásában, összetettségében, jellegében, kockázataiban, avagy típusában gyökeresen új világtörténeti és világlényegű modell lesz. (új globlokalizmus/lokglobalizmus tézise)

  31. 31.Az igen/nem logikával csak torzan leírható új globalizáció már születésének idején „megszervezte” a globalizáció-kritikai gondolkodást, és az ezt képviselő társadalmi csoportokat, sőt virtuális hálózatokat, amelyek előkészítik a paradigmaváltó alternatív (poszt)globalizációt. A kvantumlogika azonban egyelőre nem számolja fel a jó és a rossz megkülönböztetését, de ez a szemléleti dualitás sem tart sokáig. (a tegnapi globalizáció kikényszerít(het)i az alternatív globalizációt tézise)

  32. 32. Az új és még újabb globalizáció/lokalizáció – és ennek minden új elágazása – minimum három-öt évenként újraszabja a globális téridőt, harminc-ötven év múlva visszanézve számos újabb globalizáció-stációt fedez majd fel. (néhány éven belül mindig új globalizáció tézise)

  33. 33.Számos további globalizációs tézist fogalmazhatnánk meg. Például:

  34. 34.A globalizációs-lokalizációs földi világszerkezet „alsó” egyharmada már egyértelműen a lokális valóságok/világok rendszere és hálózata. Ez egy egyszerre vertikális és horizontális.

Először is, hatásos példabeszéd két felfogás között, mert van olyan társadalomtudós (Z. Bauman, 1998), aki egyenesen azt feltételezi, hogy „lokálisnak lenni egy globalizált világban a hátrányos társadalmi helyzet és leépülés jele”29. Ma, mintegy tíz évvel később. akár azt is mondhatnánk, hogy lokálisnak lenni a globalizált világban előnyös társadalmi helyzet és a felépülés jele. Az igazság valahol a két állítás között lehet.

A földi globalizáció belső erőtéren most csak a lokális (nemzetállamokon belüli) erőtereket értjük. A lokális sokdimenziós téregyüttesek (gazdasági, társadalmi, oktatási, kulturális terek-áramlások) szükségképpen a globálizált/mondializált térben léteznek, globalizált belső erőterek, ugyanakkor a globális terek szintén szükségképpen lokalizáltak, avagy lokalizált külső erőterek, amelyek között a közvetítő terek, tércsatornák, térátjárók vezetnek át. Ez a nemzeti és nemzetállami szint, illetve a nemzetállamok határaihoz kötött, ám a határokon átnyúló szubregionális terek, vektorok.

Ebből azonban nem következik automatikusan: 1. A globális és lokális kapcsolatok kizárólag a nemzeti/nemzetállami közvetítő rendszereken keresztül jönnek létre. 2. A lokális (és a globális) terek izoláltan, önmagukban, tudatosan elszigetelve is létezhetnek és működhetnek. 3. A közvetítő nemzeti/állami szint „csak” a közvetítést vállalhatja, elvesztve minden autonómiáját és saját cselekvőképességét.

Ha ez a három konklúzió helytelen, akkor ezekből logikus konklúziók vonhatók le:

1. A globális-lokális oda-vissza kapcsolat egyik jellemzője, hogy „ugráló természetű”: számos esetben képes „átugrani” a középső közvetítő rendszeren.

2. A lokális terek izoláltságát felszámolta a mindenhova behatoló globalizáció, ami ugyanakkor nem jár együtt a lokalitások autonómiájának teljes elvesztésével.

3. A közvetítő szinten (nem elsősorban a nemzetek, olykor inkább az államok) részleges önállósága megmarad, s számos olyan intézményes lépést tehetnek, amelyekkel komoly befolyást gyakorolhatnak a globális-lokális térre, vagy valamelyik pólusára.

A globalizáció és különösen a lokalizáció a természeti-földrajzi térhez kötött. A lokális teret meg sem tudjuk nevezni, ha nem mondjuk meg, hogy melyik tájhoz, környezethez kötődik. Nincs lokális tér: földrajzi-táji tér nélkül.

A lokális tér régi és új szerkezete ma már egyre világosabban feltárható. Ez jelenleg szintén összetett tér, vagy téridő, amely nem mindig egybefüggő térhálózat. Valahogy így néz ki a magassági tagozódása:

1. regionális tér, avagy felső lokális tér; 2. megyei (és nagyvárosi, középvárosi) tér, avagy lokális középső tér; 3. mikró (például: kistérségi) tér, avagy alsó lokális tér; 4. települési (kisvárostól aprófaluig) tér, avagy a helyi tér. Ez tehát osztott – négyszintes – szerkezet, amelyben a szintek között egyrészt hierarchikus, másrészt egy-egy szinten párhuzamos és hálózati kapcsolatok (a régi hierarchiákat széttördelő horizontális rendszerek) is kialakulnak. A négyszintes szerkezet hol tartós, hol pedig – a megváltozott kor miatt – gyorsan átalakuló.

A globlokalizáció nem azonos a lokglobalizációval. A globlokalizáció (saját felfogásunk szerint) olyan modell, amelyben inkább a globalizáció, a lokglobalizáció pedig olyan formáció, amelyben a lokalizáció domináns, vagy egyensúly van a globális és lokális pólus között.

A lokalitás (vagy a lokális tér) egyszerre univerzális és helyi jelenség. A földi civilizációban minden korban (ott is, ahol már korán voltak kontinentális vagy fél-globális folyamatok és viszonyok) a lokális általános jelenség volt. A történészek sokáig úgy gondolták, hogy az emberiség születése eleve lokálisan jött létre, az emberiség kezdetben csak lokális volt, ma már viszont egyre inkább az a felfogás erősödik, hogy a genezis egyszerre lehetett világegyetemi, univerzális, kontinentális és lokális; különösen akkor, ha különböző, egymástól eltérő emberiség-csoportokat feltételezünk.

A lokális gazdasági tér gazdaság-típusai:

a) nem piaci gazdaság; b) lokális piaci gazdaság; c) lokális gazdaság nemzeti piacra; d) lokális gazdaság globális-kontinentális piacra; e) lokális tudásgazdaság; f) lokális posztpiac; stb.

Sem a globális tér, sem különösen a lokális tér nem írható le csak a transznacionális gazdaság folyamataival és profit szemléletével. A lokális tér érthetően (egyszerre a globalizáció hatására és a globalizáció ellensúlyozására) nagyon bonyolult gazdaság-modelleket „kever”, „rangsorol”, „priorizál”, vagy éppen „egyesít”.

A lokalitás, mint új folyamat – ez talán a legérdekesebb változás. Az elszigetelt, jobbára érintetlen lokalitás, vagy a lokalitás feje felett viharfelhőként elvonuló globalizáció önmagában nem vált ki érdeklődést.

Az új lokalizáció jellegzetességei: (1) Nem vagy alig marad érintetlen lokális világ; (2) A lokalizáció erősíti azt a folyamatot, vagy legalább esélyt teremt arra, hogy a lokális világ védjen a globalizáció negatív folyamatai ellen, s ugyanakkor a lokális világ versenyképes elemit beemelje a globális térbe; (3) A lokalizáció alapvetően önérdekű, de világosan felismeri, hogy csak a befelé forduló stratégia nem lehet sikeres; (4) A lokális világ egyaránt hátrányosnak érzi magát a globális és nemzeti/állam szereplőkkel szemben, ám a lokalitások egyelőre általában nem lázadnak, nem fognak össze, ritkán törekszenek tudatosan autonómiára; (5) A lokalitás társadalma stratégiailag nem, vagy csak részben hatalom-központú, s folyamatosan rákényszerül arra, hogy saját civil társadalmára építsen.

A kollektív tudat elmélete

A kollektív tudat fogalmát az elsők között Emile Durkheim vezette be a tizenkilencedik század végén: „két tudat lakik bennünk: az egyiknek az állapotai mindegyikünkben egyéniek és csak ránk jellemzők, míg a másik állapotai az egész társadalomra nézve közösek.”30 Felfogása szerint a társadalom minden tagjában jelen van egy azonos és közös tudattartalom, bár ugyan az egyéni és a kollektív tudat különbözik egymástól, ugyanakkor egységet is alkotnak és kölcsönösen függnek egymástól. Egyúttal feltételezte, hogy a kollektív tudat viszont független az egyének létfeltételeitől, amelyek mulandók, viszont a kollektív tudat megmarad és összeköti a nemzedékeket.
Sokáig ez volt a véleménye: a kollektív tudat „egészen másmilyen tehát, mint az egyéni tudatok, bár csak az egyénekben valósul meg.”31Később már eljutott odáig, hogy a társadalmat újfajta pszichikus lénynek tételezte, s úgy gondolta, hogy a vallás nem más, mint a kollektív lény sajátos gondolkodásmódja. Ebből következett az a felismerés, hogy a „az egyénekhez képest külső társadalmi tudat nem csak azokat az elemeket tartalmazza, amelyek a csoport minden tagjában azonosak.”32Ezért lehet olyan kollektív tudat, amely az egész tudatunkat teljesen lefedi, s lehet olyan is, ami nem fedi le teljesen a tudatunkat, sőt olyan is, ami szélesebb tartalmú, mint saját tudatunk.

A kollektív tudat így tartalmazza egyrészt azokat a tartalmakat, amely a társadalom minden egyénében közösek és azonosak, másrészt azokat is, amely nem azonosak a társadalom minden tagjában. Durkheimnek ezt a kettős tartalmú kollektív tudat fogalmát száz évvel később – tehát most, a huszonegyedik század elején – átvehetjük, és kiindulópontnak tekinthetjük.

A kollektív tudat felfogások is most szembesülnek a tudatelmélet paradigmaváltásával. Ha a társadalom „csak” naturális (materiális? objektív? tárgyiasult? stb.) valóság – nos, akkor a társadalom kollektív tudata is a társadalom bioszintjére épül. Ha a társadalom elsősorban virtuális valóság, kollektív elme-konstrukció, amely egyébként intézményekben is testet ölt, akkor a társadalom kollektív tudata szintén elszakad a naturális társadalmi szférától és önálló létdimenzió.

Hogyan is összegezhetnénk az eddigi tételeket?

Témánk szempontjából mindenesetre exponáltuk a régi-új felismerést. Számos jel és tapasztalat szerint az egyének lelki-szellemi, társadalmi, állami viselkedését, sőt demokratikus (vagy kevésbé demokratikus) magatartását leginkább – sokszor rejtve – a társadalmi/közösségi tudat határozza meg. Sőt markánsabban, gorombábban befolyásolja, mint a legdurvább társadalmi helyzet, a korlátozott cselekvési mező, vagy akár a gyenge társadalmi tudás, a zárt korszellem. Ha ez igaz, mégpedig igaz, akkor jogos az a feltevés, hogy a posztmodern civilizáció nem tehet mást, mint újra, de talán magasabb szinten megtanulja a kollektív tudatok felismerését,teremtését, rendezetté tételét.

A társadalmi tudat tehát szerintünk az elsősleges és komplex tér, sőt a téridő közvetlenül megnyilvánuló tudattere. Egyben a szakrális vagy isteni tudatfeletti alsó szintje. Nem elégedhetünk meg a korábbi egyszerű kollektív tudat metaforákkal („felhő”, „tükör”, „tölcsér” „éter”, stb.), mert a kollektív tudatterek modellje több szintes, több járatos, csavart, görbült, forgó társadalmi tudattereket feltételez. A következő évtizedek transzdiszciplináris (vagy inkább metaelméleti) kutatásának lesz feladata, hogy egyre pontosabban megalkossa az egyéni és kollektív tudatszintek, tudatrendszerek elméletét. Egy ilyen modellben tételesen megfigyelhető és befolyásolható, hogy egy-egy város vagy kontinens miért és hogyan léphet magasabb kollektív tudatállapotba.

Mindenesetre a világ más, mint egy-két évtizede, másfelé halad, mint a modernizáció-posztmodernizáció korszakában. 2008 ősze óta ismét új globális világ van, amit a világválság „csak” demonstrál, de ez a demonstráció minden képzeletet felülmúl. A pénzügyi termékek piaci értékvesztése már meghaladja az 50 ezer milliárd dollárt; ez hozzávetőleg egy évi globális GDP-érték. A jelentés szerint Ázsiát “aránytalan mértékben” sújtották a tőkepiaci árfolyamzuhanások: Japánt nem számolva ezen a földrészen tavaly 9625 milliárd dolláros befektetési veszteséget okozott a piaci termékek áresése. E veszteség a japán gazdaságon kívüli ázsiai összesített GDP-érték 109 százalékának felelt meg.33

Ha a globális világ jövőképét nézzük, akkor ez lényegét tekintve várhatóan túllép a pénzpiac központú kapitalizmus világán, s mindenekelőtt egy poszt-materiális, poszt-kapitalista értékrend (magasabb életminőség, társadalmi szolidaritás, kisebb társadalmi egyenlőtlenség, a természeti értékek védelme, új részvételi formák, stb.) felé mutatnak.

Egészen más típusú nehézség az, hogy a globális világ paradigmaváltás, vagy modell- és szisztémaváltás elején tart, ha ez egyáltalán így van, miközben pontosan senki nem jósolhatja meg, hogy az újkapitalizmus jelenlegi formája meddig lesz még uralkodó modell, s az ezt fokozatosan, vagy villámgyorsan leváltó új, univerzális – már a posztmodernizáción is túllépő – világrendszer mikor és hogyan válik általánossá és szintén uralkodó modellé. A jelenlegi folyamatos pénzügyi-gazdasági világválság csak az egyik jele ennek a paradigmaváltásnak, amely akkor is haladna előre, ha például 2008-ban az amerikai jelzálogpiaci válság nem indította volna el a válságlavinát.

A globalizáció és globlokalizáció természetét megértve tehát azt kellene felismerni, hogy ha nem most lesz globális paradigma- és modellváltás, akkor majd jön egy újabb, s még újabb és egyre súlyosabb gazdasági-társadalmi válság, ami végül szükségképpen kikényszeríti az alapvető globális, nemzeti, lokális változások elfogadását és támogatását. Mindennek azonban egyelőre még előtte vagyunk vagy már el is kezdődött?

Se Európa, se Magyarország nem tudja, hogy igazából merre menjen. Ebből következik, hogy se a gazdasági, se a politikai eliteknek nincs (kiérlelt, hiteles) jövőképe és nincs eljárásmódja a jövőalternatívák kiválasztására. Javaslom, vessük fel azt a kérdést, hogy miért van ez így? Egyáltalán nem lenne jövő? A jövőtől a jelennél csak rosszabbat várhatunk, ezért jobb, ha a nyilvánosságnak nem is vetítjük ki fekete vízióinkat? Nincs is szükség gyökeresen új (külső-belső) valóságra, elég, ha jobb nemzetet, ha jobb (új)kapitalizmust vagy jobb (új)szocializmust akarunk? Illúziónak tartunk minden új modellt, ami új ökológiai, társadalmi, technológiai programot vált valóra, vagy – mondjuk – új globális-lokális valóságjövőt keres? Egyszerűen – mint olyan sokszor a történelemben – súlyosan foglyai vagyunk a régi gondolatoknak és a régi cselekvési módoknak?

Vagy a galaxisunk és/vagy naprendszerünk, a élő bolygónk és/vagy az élő emberiség kollektív tudata már beindította a kollektív világ- és kollektív tudatváltást?

Szűkebben nézve, Magyarország (vagy Kárpát-medence) helyzete és közeljövője szorosan összefügg az új globalizáció-lokalizáció, az új nemzetiesedés, s a sokszintű kollektív tudatosulás alakulásával. Nekünk is tudni kell azonban, hogy az új globalizáció által kifejezett világmodell paradigma-, és rendszerváltása előbb-utóbb, pontosabban közelesen elkerülhetetlen lesz.

Már a jövő sem a régi
Avagy a valóban újat teremtő paradigmaváltás

„A magasabb szintekhez érve ahhoz a néhány bátor emberhez fordulhatunk útmutatásért, akik – régen is és ma is – ellenszegültek a rendszernek, harcba szálltak az átlagos, normális szemlélettel, és újabb, magasabb tudatossági szférák felé indultak el.

Útjuk során összeálltak egyívású emberek egy kis csoportjával (szangha), s olyan gyakorlatokat vagy paradigmákat hoztak létre, olyan parancsolatokat hagytak hátra, amelyek segítségével a magasabb világterek is bevehetővé váltak – olyan paradigmákat, vagy belső kísérleteket, amelyek eredményeit mások is megismételhették, és ellenőrizhették, megerősíthették (vagy elvethették) azokat.”

Ken Wilber: A működő szellem rövid története, 217. o.

Új paradigmák – a jelen és a jövő titkos, nem remélt, új lelkületű arcát mutatják fel. Az új paradigmák fogalma azt az új hitet gyújtja meg bennünk, hogy nincs minden elveszve, nem sorsszerű, hogy mimagunk és a világ elpusztuljon, hanem a katarzis közben jöhet és jön is önmagunk újraszületése és ennek következményeként a világ újrateremtése.

Értsük meg: a tét az újrateremtés. Vagy elmarad – vagy végbemegy.

A jövő nagyjából két egyenrangú komponens ötvözete: a múlt és a jelenből fakadó kényszerpályák és az autonóm módon választható jövőképből visszaható szabadpályák egyesítése. Normális korban az új paradigmák mind a két komponensre hatnak, ám az ezredforduló utáni világállapot univerzális jellemzője, hogy az új paradigmák soha nem látott váltást inspirálnak, s ezért az új paradigmák szerepe szinte tér- és időfeletti fontosságú.

A jelenlegi gazdasági és társadalmi (sőt szellemi és erkölcsi) világválság sem másnak a tünete, mint annak, hogy a világ nem fenntartható és nem folytatható a régi paradigmák alapján. Ez az állítás önmagában is új paradigma, amelynek értékéből semmit nem von le, hogy értik-e és alkalmazzák-e a pillanatnyi világgyakorlatban.

Az új paradigma – kvantumugrásként érkező új szemlélet; új gondolkodás és az új világállapot esélye. Az igazán és kihívóan új az, hogy az új paradigma mindenképpen új paradigma. Ez olyan típusú kijelentés, hogy a diktatúra egyenlő a diktatúrával. Illyés Gyula hangszerelésében:„Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van”34. Azt már azért ugyanígy kevésbé mernénk állítani, hogy a demokrácia azonos a demokráciával.

Az új paradigma így teljesen más, mint a régi paradigma, és ugyanakkor nem korlátozott, hiszen teljességet bont ki, szuverén világ, avagy egyedi totalitás; gyakran felháborító, minden csontjában más, mint ami volt. A halott, kifáradt élet után folytatásként és újjászületésként új, lázadó, más irányú élet.

Az új paradigma nemcsak a régi paradigmához képest új; önmagához mérten, önmagában is új, előzmény nélküli, gyakran indokolhatatlan és nehezen magyarázható. Van, mint a kisodort kő a tengerparton; ez akkor is igaz, ha a következő hullám újabb kavicsot terít a fövenyre. Így két – egyébként sokszor jellemét vesztett – szó, az új és a paradigma, egymás mellé téve, képes tájfun okozni a szellemi és társadalmi térben. Az új és a paradigma kifejezés közül egyik sem utal még az örök életre, de együtt képes azt sugallni, hogy egy lépéssel közelebb mentünk az örökélethez. Titok ez a folyamat, hiszen az új paradigma titokként jön, senki nem várta, senki nem szurkolt neki, hirtelen feltűnt az éles kanyar után, és aztán évtizedekkel később, kifáradásában, fényét vesztve, vonzóerejét felszámolva titokként hullik a gondolkodástörténet darálójába.

De amíg titok volt, jelentős gondolkodók, jövőváltoztató bölcsek, sőt reformátorok emelték maguk elé és fölé. Akár ősi igazságként, akár a kollektív tudat pillangójaként, akár a depressziós elme felcsillanásaként. Jött, látott, győzött. Az új paradigmáért érdemes szellemileg élni, ha nem hisszük, hogy evvel eljutottunk a végső igazságig. A tudományban ugyanannyi a balga felfogás, mint máshol, mondjuk a köztereken, vagy a vállalati trösztökben, ezért az új paradigma nem a balgáknak és nem a másolóknak szól, hiszen ők úgy is ellenállás nélkül átveszik, amikor a hivatalos engedély megérkezik a hangadó vezető tudósoktól és/vagy bölcsektől. Amíg az új gondolat nem kapott támogatást, addig a balgák mindnyájan szapulják, ami jót tesz az új paradigmáknak, hiszen megtanulják a szapulásokból, hogy a régi paradigmák repedéseiben hol és hogyan türemkedhetnek be majd.

Milyenek is az új paradigmák? A sokféle változás, a számtalan átalakulás, a kollektív tudatváltás, a szellemi felismerések, a technológiai nagyugrások, a társadalmi fordulatok újdonságai – új paradigmaként – legalább két élesen különböző típusba sorolhatóak.

Az egyik típus: marad a fennálló dogmák rendszerén, marad a normán vagy a korszellemen belül, sőt marad a szellemi láthatáron belül; változás azért ez, nem is kicsi, de a világ nem fordul fel tőle, az új nem viharként seper végig a posztmodern ugarokon. A másik típus eleinte kevésbé látványos, olykor szinte észrevehetetlen, nincs semmilyen médiaizgalom körülötte, ám rövidesen felismerhető, hogy alapvető dogmákkal ütközik, átlép a tudományos korszellem határain, rögtön vitatják, rombolják, de a jobb gondolkodók azonnal jelzik, hogy nagy szellemi változást hoz, s terjedő hatása egyáltalán nem előre jelezhető.

A régi paradigmák „uralma” ellenére már az új paradigmák korát éljük, a közeljövő az új paradigmák elterjedése és érvényesülése lesz. Az új paradigma új gondolkodás – túllépés a naturális, anyagelvű valóságon, a testen és a fogyasztáson, stb. Egyben visszatérés az igazi „valóságokhoz” (tudathoz, téridőhöz, kultúrához), mert a funkcionális világépítkezés önmagában korlátozottan eredményes. Vagy ezt is mondhatjuk: Vissza és előre az anyagtól a tudatközpontú anyaghoz, sőt a tudatig, a világegyetemtől az univerzális tudatmezőkig, s a párhuzamos világegyetemekig, társadalomtól a társadalom tudatig és tudatalattiig. Új világteremtés: bent – és kint is; ideák cselekednek velünk.

Nos, itt tartunk már a tízes évek nyitányakor.

1. Merre, hova, hogyan halad (vagy nem halad) a világ a 21. század elején?

A régi paradigmák még mindössze modernizációban gondoltak, hiszen a soros világváltásokat modernizációs haladásokban, változásokban képzelték el. Az új paradigmákat viszont először vizsgáljuk meg úgy, hogy miként értelmezhetők a modernizáció és posztmodernizáció jellemzőiként. Ám már most előre jelezzük, hogy az új paradigmák láthatóan átlépnek a posztmodernizációs ugrások lehetőségén is.

Heller Ágnes – egy már klasszikusnak tekinthető könyvben35 – összegezte a modernizáció jellemzőit, amelyet a táblázat bal oldalán – szó szerint – ismertetünk, s ezzel szemben a táblázat jobb oldalán pedig az általunk megfogalmazott kritikai téziseket (a posztmodernizáció téziseit) fogalmaztuk meg:

A különböző típusú modernizációk tézisei

a modernizáció-tézisei

a poszt-modernizáció tézisei

a modern társadalom dinamikus és jövőorientált

a posztmodern társadalom nem dinamikus és nem jövőre (mint jobb világra) orientált, sőt a jelenorientált világ a teljes ökológiai, gazdaság-pénzügyi és társadalmi válság felé rohan

a gazdasági terjeszkedés és iparosítás alkotja legfontosabb jellemzőit

az iparosítás folytathatatlan, az ipari kor több évtizede véget ért, az eredeti és a mai (manipulált) piacgazdasági modell szétesett, a hagyományos gazdasági terjeszkedés nem folytatható

jellegében racionális és funkcionalista

a posztmodern társadalom csődjének egyik oka az egyoldalú racionális és funkcionális jelleg, ami világszerte tarthatatlan modellt jelent

a tudás felhalmozásának alapja már nem a vallás, hanem a tudomány

a kocka itt is fordult, ma már a tudás felhalmozásának csak egyik alapja az un. normál tudomány, újra hitelessé válik a metafizika és előtérbe kerül például a mesterséges intelligencia

a hagyományos társadalmi és egyéni szokások leomlanak, a hagyományos értékek elvesznek

a posztmodern társadalom csődjének másik oka, hogy egyrészt a hagyományos társadalmi és egyéni szokások leomlottak, másrészt viszont most már a modern társadalom szokásai és értékei is radikálisan lebomlanak; ez a kettős bomlás

bizonyos értékek és normák egyre inkább univerzálissá válnak

az új helyzet éppen az, hogy a modernitás – jórészt univerzális – értékeit és normáit (a régi paradigmákat) most felváltják a modernitás utáni – egyre inkább új univerzális és poszt-univerzális értékek és normák (az új paradigmák)

az alkotás és interpretáció kánonjai eltűnnek

a modern társadalomban az ismét dogmákká vált – például az alkotás és az interpretációt érintő – kánonok a fejlődés súlyos akadályai

végezetül a „jogos” és „igaz” fogalma pluralizálódik

a pluralizálódás végbe ment, amely egyrészt a modern társadalom csődjének egyik oka, másrészt a „jogos” és az „igaz” fogalma új tartalmakkal töltődik fel, az új paradigmák részben visszatérnek a régi jogos és igaz fogalmához

Varga Csaba, 2008-2010

Ez a táblázat még csak azt foglalja össze, hogy a modernizációt kövezető posztmodern időszak, amely a nyolcvanas években kezdődött és jelenleg is tart, alapvetően a modernizáció végjátékának, mi több vígjátékának vagy drámabemutatójának tekinthető és ugyanakkor az egész modernizációs modell meghaladásának előfeltételeit is kihordja magában. Ez már önmagában is egy új paradigma.

Nincs csak jó és csak rossz korszak. Minden korszak aktuális válasz, s minden korszak végét az hozza, hogy a válaszok elavulnak, és a világ összeroppanna, ha újabb változás nem indulna. Ám a legfontosabb változások gyakran szinte észrevétlenek és érlelődésük nem a nyilvánosság előtt megy végbe.

De mi van akkor, ha egyszer olyan korszakváltás jön, ahol valóban a jó és rossz között van paradigmaváltás?

Az értelmezés horizontját kénytelenek vagyunk kitágítani. A korszakok és a korszakváltások – függetlenül azok nagyságától és mélységétől – nem érthetők meg csak az „objektív” feltételekből és folyamatokból, sőt egyre nyilvánvalóbb, hogy a puha tényezők, különösen a kollektív tudatok, kollektív érzetek határozzák meg. Ezek jelenléte és a nyilvános folyamatok mögötti szerepe nem látványos, de kíméletlenül döntő jelentőségűek.

A mediatizált korszakban – ennek minden demokratikus jellege ellenére – a hatalmi elitek megtanulták a korérzeteket, kormentalitásokat tematizálni, manipulálni, hangolni, kijátszani. Ennek ellenére az új korszak egyik jellemzője, hogy a gazdasági-politikai elitek erős érdekérvényesítő, ám ugyanakkor korlátozott – sőt akár az alkotmányos korlátokat is kijátszó – magatartása olykor csak addig marad töretlen és megkérdőjelezetlen, amíg a társadalmi közérzet, közismeret, köztudat és közvélekedés érzelmileg-lelkileg nem elégeli meg a közállapotokat.

És mintha most már itt tartanánk, nem csak nálunk, Európában, hanem az egész világon. Az egyre jobban növekvő kisebbség az egész világrendszert, a kialakult világállapotot elutasítja, de még látszólag tűri, kegyesen hagyja létezni. Ezt az elutasítást jól demonstrálja a kulturális kreatívok világmozgalma.

Valószínűleg csak azért engedi létezni, mert az új modell nincs kész, és nincs világszerte elfogadva az új világprogram és újdonságként a belső emberi/tudati program, amelyek ismeretében és képviseletében a csendes elutasítás nyílt szembeforduláshoz vezet.

A konkrét európai politikai-társadalmi mozgások mögött is változatlanul a belső változások húzódnak meg. Ezek megértéséhez csak akkor kezdhetünk neki, ha a régi és az új paradigmák közötti különbségeket teszünk és a végbemenő paradigmaváltásokat feltárjuk.

A régi és az új paradigmák tézisei

Modernizáció-posztmodernizáció korszak végének alaptételei (régi paradigmák)

Posztmodernizáció után kezdődő új korszak alaptételei (új paradigmák)

a régi paradigmák történetileg befejeződtek, de még továbbélnek

az új paradigmák kisebbségben vannak, de várhatóan szintén uralkodó paradigmák lesznek

a gazdasági-politikai hatalom rendszernek alávetett globális társadalom torzított piac jellegűvé, szemellenzősen jelenorientálttá vált, sőt a növekedés-központú dinamizmusa kríziseket okozott, a társadalmi szerkezet veszélyesen szétszakadt, környezet-pusztító lett, s a jóléti állam finanszírozhatatlanná korcsosult

az egyszerre globális, nemzeti és lokális társadalom már nem (vagy nemcsak) torzított piac jellegű, hanem inkább tudás- és kollektív tudat központú, egyaránt múlt-jelen-jövő orientált lesz, fenntartható dinamizmusa szabályozott és értékorientált, s kísérletet tesz a szociális egyensúly új típusú elérésére

a globális gazdaságot legjobban részben saját terjeszkedésének befejezése, részben már régen nem a klasszikus iparosítás jellemzi, közben pénzügyileg végképpen egyensúlytalan, és ökológiailag, társadalmilag növekvő mértékben káros

az egyszerre globális, nemzeti és lokális gazdaságot legjobban a komplexen új (elektronikus, etikai, spirituális, stb.) poszt-piac, poszt-gazdaság jellemzi, és az önellátó lokális gazdaság pedig felértékelődik, így

új tartalmú világgazdasági modell születik

a globális piacgazdaság már nem klasszikus piacgazdaság, elsősorban a gazdasági-politikai hatalmi csoportok érdekét szolgálja, rafináltan manipulált, a társadalmak által nem kontrollált, nem a társadalmi érdekek szolgálója, önfelélő, önpusztító

a globális, nemzeti, lokális gazdaság poszt-piac jellegű, az uralkodó gazdasági érdekeket nemzetfeletti, nemzeti ellenőrzéssel is szabályozza, a poszt-piaci koordinációt közösségi érdekek, szellemi-erkölcsi értékek és a fenntarthatóság szempontjai vezérlik

a globalizáció-lokalizáció racionalista, funkcionalista modellje fenntarthatatlan és már több kárt okoz, mint jót hoz; illúzió, hogy a mai kvázi-kapitalizmus fenntartható és átmenthető

az új globalizáció-nemzetiesedés-lokalizáció egyik újdonsága, hogy az egyoldalú racionalista-funkcionalista modell átalakul többoldalú posztracionalista, szubsztanciális modellé, amely nem egyoldalú profit és hatalmi javak megszerzését akarja

a kapitalizmus és poszt-kapitalizmus korának jellemző intézménye a tudomány, s az egyetem (stb.); a tudás felhalmozásának tényleg nem a vallás volt az alapja, hanem az iparosított, racionalista, funkcionális tudományos gondolkodás

a posztmodernizáció utáni korszak új tudománya és új oktatása új intézményi és működési kereteket választ és alapja nem az iparosított, racionalista, funkcionalista gondolkodás, hanem a szubsztanciális, értékvezérelt metaelméleti szemlélet lesz

az újkapitalizmus társadalmi keretei között a hagyományos és az elmúlt félévszázad társadalmi és egyéni szokásai egyaránt leomlanak, a hagyományos és a poszt-hagyományos értékek egyaránt elvesznek

a kétszeres hagyományvesztés vagy hagyománykopás után egyaránt következik be az összetett hagyományok felé való visszafordulás és az új hagyományok teremtésének szándéka

az elmúlt száz évben a demokrácia elvei és intézményei univerzálissá váltak, ám evvel párhuzamosan a polgári (kapitalista), képviseleti demokrácia elavult és a politika általában és átfogóan leértékelődött

a képviseleti demokrácia modellt fokozatosan felváltja egy új, összetett demokrácia modell: az e-demokrácia, a részvételi demokrácia, a tudatalapú demokrácia, szakrális demokrácia változó arányú és formájú keveréke

az elmúlt száz évben általánossá vált, hogy a modernizáció egyik legfontosabb eredménye a szekularizáció, amely egyet jelentett az állam és az egyház teljes szétválasztásával, s egyúttal az állam értékmentesítésével, szigorúan lecsupaszított funkcionális felfogásával

amíg a nyugati civilizációk még szekulárisak maradnak és a szekuláris modernizáció változatlanul folytatódik36, a nem-nyugati világ teljesen más képet mutat, s egyre szélesebb körben tapasztalható, hogy új poszt-szekuláris világba léptünk, ahol ennek megfelelő modernizációs modellek születnek

a modernizáció-posztmodernizáció korában nem volt jövőképhiány, hiszen minden társadalom vagy minden polgár előtt világos volt, hogy a jelen- és jövőkép ugyanaz: a liberális, szabad piacgazdaság, a polgári demokrácia és parlamentarizmus, a korábbi diktatúra minden típusának elvetése, stb.

a posztmodernizációt követő időszakokban, a jelenben és a közeljövőben egyaránt krízist jelent, hogy nincs generális jövővízió, s hiányzik az átfogó, sokrétű jövőkép, nincs új globális-lokális vízió, nincs ténylegesen új világrend, s e nélkül a sokasodó válságok is csak felületileg kezelhetők

Varga Csaba, 2008-2010

A 21. század elején tehát a világ, s jelesül Európa szükségképpen halad tovább, de ez a haladás sokkal nagyobb fordulatot prognosztizál, mint ami például a kapitalizmus kialakulásánál tapasztalhattunk. A haladás – jelképesen – előre bukás, s a zuhanás fájdalmas, de az arccal a földbe csapódás felvilágosító hatású.

A régi és az új paradigmák megkülönböztetéséhez viszont szükség lenne egy újkapitalizmus-elméletre, vagy még pontosabban az újkapitalizmust lényegileg meghaladó valamilyen posztkapitalizmus-koncepcióra. Ez azonban jórészt hiányzik. Nem lehet feladatunk, hogy ebben a tanulmányban ennek megfogalmazására kísérletet tegyünk, ám néhány fontos, kardinális tézist szóba hoznánk. Az egyik releváns kérdéskör az, hogy már az újkapitalizmusban is új típusú aktorok vannak: a nemzetállamok feletti gazdasági szereplők, s nemzetközi gazdasági szerepet betöltő államok, s mindegyik új aktor gyakran politikai előnnyé is kívánja váltani gazdasági erőpozícióját.

Európa számára az új, politika-hatalmi központú világállapotból súlyos konzekvenciákat vonhatunk:

a) egyaránt létezik demokratikus és autoriter kapitalista rendszer, sőt a nem autoriter kapitalizmus is hajlamos autoriter viselkedésre;

b) az autoriter államokban minimális és nem hatékony a politikai ellenőrzés, de a nyugati államokban is csak mérsékelt és közvetett politikai ellenőrzés van;

c) ma már ott tartunk, hogy a gazdasági és politikai aktorok különféle ügyeskedései miatt nagyon kevesen pirulnak el;

d) az angolszász kapitalizmus nézetrendszere (a magánszektor jóval hatékonyabban hasznosítja a gazdasági erőforrásokat, mint az állam) egyre kevésbé tartható.

A pénzügyi világválság közepette új felismerés születik: se az állam, se a piac mindenhatósága nem igaz. A piac már nem piac, az állam már nem (a hagyományos) állam, mind a kettő nagyon távol került az ideális piac vagy állam-modelltől. Az állam természetesen latba veti erejét és tekintélyét, vagy a gazdasági érdekek arra kényszerítik, hogy fenntartsa az újkapitalizmus világrendjét, ám a (kvázi és hatalomközpontú) piacot az állam legfeljebb annyiban érdekli, hogy saját racionális céljait legalizálja, érvényre juttassa.

Ebből a negatív állapotból következik, egyre többek számára nyilvánvaló, hogy elkerülhetetlen a poszt-modernizáció, amely szükségképpen és vitathatatlanul elvezet valamilyen poszt-hatalmi, poszt-piaci világhálózatig, ami ugyanakkor nem vezet vissza sem a klasszikus kapitalizmusba, se a boldogtalan szocializmusba.

Minden eddigi – az elmúlt kétszáz évben kipróbált – világmodell meghaladásra szorul. Nincs más kiút. Vége minden eddigi kollektív illúziónak is.

2. Az új paradigmák jellemzői

Minden újmódon van. Ha nem írnánk 21. századot, feltehetően akkor is az intenzív fordulatok, változások korát élnénk. Ha nem lett volna nálunk politikai rendszerváltás, akkor is átfogó világ-rendszerváltás lenne. Ha nem beszélnénk tudástársadalomról, akkor is a jelent az új paradigmák korának kellene értelmeznünk.

Szeretnénk markánsan, vagy drasztikusan fogalmazni. Igen, Magyarország jelenbeli állapotát alapvetően befolyásolja, hogy a brutális és groteszk gazdasági-pénzügyi világválságok kezelése hogyan sikerül majd. Evvel párhuzamosan ugyanilyen alapvető befolyásoló feltétel-csoportokat jelentenek az új paradigmákkal leírt korszakváltó globális, nemzeti, lokális gazdasági, társadalmi, szellemi folyamatok. Ez a 21. századi kettős meghatározottság tézise, és a párhuzamos meghatározottságok ugyanakkor nyitott kapuk. Újvilág teremtőképességük azonban nem eleve eldöntött. Az egy harmadik meghatározottságot jelent az, hogy a két párhuzamos változássorozat jövőképe részben homályos, mert az új paradigmák többségét még nem fogadták be a társadalmak. A harmadik meghatározottság tehát a generális jövőkép hiánya, a jövővízió kiérlelhetetlensége, hiszen az általános jövőkép nem lehet mindössze az, hogy a késő kapitalizmus, vagy a pénzpiac-központú újkapitalizmus világválságát pusztán a szabályozás vagy működés javításával akarjuk rekonstruálni.

Thomas S. Kuhn 21 féle értelemben használja a paradigma fogalmát, s egyébként a paradigma kifejezést egyébként Polányi Mihálytól vette át. Szerinte a nem-forradalmi periódusokban a fennálló paradigmák nem haladhatók meg. A paradigma-váltások viszont nem szabályszerűek, villámcsapás-típusú átváltások, bizonyos értelemben „irracionális” szellemi aktusok. Négy komponensből állnak: szimbolikus általánosítás, metafizikai előfeltevés/ontológiai modell, értékek-tudások, példák. A paradigmaváltás szükségképpen feltételez új tudósközösséget – új kognitív funkciót – új beállítódást – új világlátást – és új közvetítő közösséget és technológiát.

Mindenesetre ma, az új forradalmi periódusban ismét új paradigmák jönnek – újra villámcsapás-szerűen? Nem is történhet másképpen és ne is reméljünk puha váltást.

Akár tudományos, akár nem tudományos új (vagy egészen újnak nevezett) paradigmát vizsgálunk, folyton beleütközünk a fontosabb paradigma-dilemmákba. Hiszen egyáltalán nem könnyen értelmezhető, hogy egy-egy új gondolat, új nézet, új felismerés, új irány mitől is új és mitől is tekinthető paradigmatikus jelenségnek. Ezért érdemes az alapvető paradigma-dilemmákat rögzíteni:

  • •.Az új paradigmák egy része ősi paradigma, ám ettől a jelenben tökéletesen új felismerésként jelenhetnek meg;

  • •.Minden új paradigma először egyéni vagy ritkábban csoportos-felismerés;

  • •.Az új paradigmatikus fogalmak az új nyelv hiánya miatt többször nem, vagy pontatlanul nevezhetők meg;

  • •.A paradigmaváltások – szokásos tudománytervezési módon – nem tervezhetők, nem manipulálhatók, már azért is, mert jobbára előzmény nélküliek;

  • •.Az erős gondolkodási-falakba ütköző paradigmák nem mindig vesznek el, legfeljebb időben később érvényesülnek;

  • •.Egy-egy egyéni-egyedi paradigma felismerés önmagában nehezebben emelhető be a tudományos gondolkodásba.

A dilemmákat még bőven lehet sorolni, de ezek is jól mutatják, hogy az új gondolat, eszme, vízió, remény milyen nehezen definiálható egyben új paradigmaként. Vagy egyáltalán paradigmaként, hiszen mellékes részkérdésekben, másodlagos szempontokban nem születhetnek olyan felfogások, amelyeket okkal tarthatunk paradigmatikus felismerésnek.

Túl nagy a világbaj és a szokásos kríziskezelések nem használnak. Már azért is új típusú a váltás, mert a válságok nem csak a külső világban szabadultak el, hanem az igazi, lényegi, katartikus válságdimenziók az embereken és a közösségeken belül jelentkeznek. Ezért az emberen belüli, például az elme, a lélek, a szív válságai sokkal súlyosabbak, mint a piac, a pénz, vagy az állam válságai.

Mint jeleztük már: Magyarország jelenére és jövőjére nem csak története, közelmúltja, vagy pillanatnyi állapota hat, hanem ugyanekkora erővel és kihívással a külső erőtér, avagy a globális-lokális világ és a globális tudat számos kihívása. Mértékadó hipotézisként először is azt állítjuk, hogy Magyarország, vagy a magyar társadalom újjászületése – jelentős arányban – az új paradigmák elterjedésétől és érvényesülésétől függ.

Egy-két évtizede az egyik leginkább ismert értelmezési keret az, hogy a régi és az új paradigmák fogalom-párral törekszenek a fontosabb változásokat rendszerszerűen meghatározni. Minden korban vannak olyan új, kardinális (vagy asztalborító) paradigmák, amelyek az adott korszellem régi (vagy várszerű) paradigmáival szemben lépnek fel. Ebből az is következik, hogy ami ma új, az holnap könnyen régi paradigma lesz.

Az eltelt idő azonban a paradigmák értelmezésében is újat hozott, azaz a paradigmák koncepciójáról új paradigmát37 fogalmazhatunk meg. A látványos helyzet ugyan is az, hogy az új paradigmák nem csak a 19., hanem a 20. század mamut-épületét is aláásták, s a paradigmaváltások szélviharszerű tapasztalatai új horizontokat, új emberiség-jövőt felmutató felfogásokat kényszerítenek ránk.

Paradigmatípusok jellemzése

Paradigma típus

Paradigma jellemzés

Szimbolikus megfogalmazások

1. Világrendszert váltó új paradigma

Minden eddigi funkcionális világrendszert (feudalizmus, kapitalizmus, posztkapitalizmus) az új (és generális) paradigma váltott le

„nagy dolgot tudó sündisznó”

„a huszadik század egy már majdnem kialudt vulkán, a huszonegyedik még embrió”; stb.

2. Világrendszert korrigáló (változtató) paradigma

Minden eddigi világrendszeren belül (a kapitalizmuson belül klasszikus kapitalizmus, ipari, kapitalizmus, pénzkapitalizmus, információs kapitalizmus) voltak rendszert-változtató új paradigmák

„sok mindent tudó róka”

„ugyanannak a szobának újabb ablakot és ajtót vágunk”; stb.

3. Tudományos gondolkodási rendszert váltó új paradigma

A tudomány és a gondolkodás fejlődésében folyamatosan vannak paradigmaváltások (normál-tudomány, poszt-normál tudomány, poszt-tudomány, metatudomány)

„a nap nem a föld körül, hanem a föld kering a nap körül”

„az anyag nem szilárd fizikai test, hanem légüres tér rejtélyes ’mozgásokkal’ ”, stb.

4. Tudományos gondolkodást korrigáló (továbbfejlesztő) új paradigma

A tudományos paradigmákon belül folyamatosan vannak gondolkodási modellt korrigáló változások vagy határtágítások

„az anyag egyszerre hullám és részecske”, „a DNS kódoló és nem kódoló elemekből áll”; stb.

5. Az emberi lelket, elmét, tudatot érintő kardinális, esszenciális új paradigma

A szubsztanciális világrendszereket vagy a kollektív gondolkodást is meghaladó új személyes és kollektív tudatot, elmét továbbfejlesztő poszt-generális paradigmák

„anyag helyett tudat”, „pénz helyett lélek”, „ego helyett Isten”; stb.

Varga Csaba, 2008-2010

Öt új paradigma-típust különbözettünk meg. Ezekből már következik, ha a paradigmák értelmezésére törekszünk, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a paradigma-értelmezések problémái jelentősek. Mi minden az oka az értelmezési konfliktusoknak?

1. A régi paradigmát gyakran új paradigmának igyekeznek beállítani.

2. A kvázi-paradigmát (vagy a nem-paradigmát) új paradigmaként mutatják be.

3. Az új paradigmát sokszor kifütyülik a régi paradigma megőrzése érdekében.

4. Az új paradigma tartalmát visszahúzzák a régi paradigmára, és úgy ismertetik, mintha az a felismerés már régi lenne.

5. Az új paradigma értelmére olykor rávetítik a régi paradigma tartalmát.

6. Előfordul, hogy az új és még újabb paradigmák összetorlódnak és kezelhetetlenek lesznek (az egymást gyorsan követő paradigmák problémái).

7. A részparadigmát gyakran univerzális paradigmának állítják be.

8. Az új paradigmát visszatérően nem értik, ezért a régi paradigmát tartják érvényesnek.

9. Társadalmi jelenség: elzárkózás az új paradigmától, s egyben a régi paradigma tartalmát vetítik rá az új felfogásokra.

10. A szimbolikus hatalmi státusz megőrzése miatt az új paradigmát tudatosan negligálják.

11. Egyes tudósok a saját életmű mentése miatt az új paradigmák ellen folyamatosan háborúznak.

És többek között (12.) az egyik általános jelenség: amikor megjelenik egy-egy új paradigma, ezt akár évtizedekig nem értjük vagy nem is akarjuk érteni.

A tudományos paradigma-típusokat és értelmezési gondjaikat most tegyük félre, bár a globális és európai paradigmaváltás tervezésének egyik súlyos akadálya, hogy a tudományos új paradigmák már fényévekkel megelőzik a politikai, gazdasági, társadalmi paradigmákat, amelyek így politikai, társadalmi (és egyúttal szellemi) zárványoknak tekinthetők. Az érkező univerzális világváltásnak talán ezek a legmagasabb, legszélesebb gátjai.

A központi, már most aktuális kontinentális dilemma tehát az, hogy Európa, vagy maga az Európai Unió most és a közeljövőben milyen típusú és tartalmú paradigmaváltás/változás előtt áll.

3. Az európai paradigmaváltás és/vagy paradigmakorrekció

Európa és Európát integráló Európai Unió történetének talán legnagyobb kríziseit éli, miközben helyzetén, irányán a legtöbbet most változtathatna, és ezért egyúttal a legnagyobb és átláthatatlan útválasztók előtt áll. Melyek ezek?

  1. 1.Európához képest külső paradigmaváltások: a szabályozatlan, sokszor elszabadult újkapitalizmus most paradigmaváltás, vagy „csak” erős paradigmakorrigálás előtt van; a nagyon szilárdnak feltételezett egypólusú világrend véglegesen átalakul a többpólusú világrenddé, amelyben Európa kompetenciája, szerepe javulhat vagy nagyon romolhat; a sokszor durva, szintén nem ellenőrzött megaglobalizáció átalakulhat(na) egy puhább, ökológiailag és társadalmilag érzékenyebb globalizációs modellé, stb.

  2. 2.Európa újabb belső paradigmaváltáshoz érkezett: a kilencvenes évek végén az Európai Unió – a lisszaboni stratégiával – tényleges paradigmaváltást tervezett meg, méghozzá elsősorban avval, hogy a pénzpiaci újkapitalizmus helyett információs társadalom világmodellt akart; az ezredforduló utáni első évtizedben ezt a váltást nem tudta elérni, mert főként a fennálló világstruktúra (a pénzkapitalizmus) „beszippantotta” az információs társadalom világtervet, miközben a pénzkapitalizmus részben átalakult információs kapitalizmussá; a paradigmaváltozássá szelídült paradigmaváltás-koncepció részben azért is fulladt ki, vagy ért el felemás eredményt, mert az európai korszellem, közgondolkodás lassan és részlegesen fogadta be a paradigmaváltás koncepcióját; a 2008 őszén látványosan kirobbant előbb pénzügyi, majd gazdasági világválság egyértelművé tette, hogy a pénzközpontú újkapitalizmus világprogram nem tartható, csődbe jutott, s minimum a korrigált kapitalizmus modellre38 való átállás következik. Európa még nem nagyon tudja, mert semmilyen valódi unió szintű stratégiai koncepció nincsen készen, hogy a folytatás paradigmaváltás vagy paradigmakorrekció legyen; ugyanakkor Európa viszont jelenleg a klímakrízis, a súlyosbodó pénzügyi krízis nemzetközi és tagállami szintű megoldásának kidolgozásában és levezénylésben próbál jobban teljesíteni a többi kontinenshez képest; s az európai polgárok többsége a remélt jövőtől életminőség javítást és társadalmi szolidaritást vár.
  3. 3.Európa nemzeti és lokális paradigma átalakításai: az ezredforduló után az európai tagállamok – Észak-Európa kivételével – közepes teljesítményt nyújtottak az információs társadalom (vagy a tudásalapú gazdaság és társadalom) adaptálásában; közben a 19-20. századi állami és lokális struktúrák, intézmények, megoldási technikák alig módosulnak, különösen a később csatlakozott országokban csak az ipari kapitalizmus és klasszikus polgári struktúrák visszaépítésével foglalkoznak, holott erős ipargazdaságuk nincs és hiányzik az erős polgárság is; sajnos nagyon valószínű, sőt szinte bizonyos, hogy a pénzügyi-gazdasági világválság még inkább meggyengíti a helyi ipart és szolgáltató szektort, s a felemás (széttagolt, alulteljesítő, drága, költekező) jóléti állam további visszaszorítása is végbemegy; az egymást is erősítő külső-belső válságtünetek ellenben egyre több helyen kiváltják, vagy legalább követelik a lokális koordináció fejlesztését, a helyi identitást erősödését.

  4. 4.Európa mentális paradigmaváltásai vagy változásai: az európai identitás erősödésének elmaradása, olykor erodálódása, a közös értékek-remények megélésének hiánya, a hagyományok-hitek továbbvitelének folytatása, a kétezer év hibáival való szembenézés elmaradása mind-mind gyengítették Európa szellemi és mentális állapotát; minden korszakban a világ fennmaradása, a rendszerek működése, a technológiák alkalmazása, a társadalmi együttműködés, a pénzpiacok stabilizálása a személyes és közösségi bizalmon alapul; de Európa polgárait mostanában folyamatosan csökkenő mértékben jellemzi a bizalom. Európa mentális minőségét – paradox módon a nyolcvanas évek végi kelet-európai rendszerváltások óta – állandóan rontja a kiérlelt, megvitatott jelen- és jövőképek hiánya.

Európa vezető gondolkodói ezeket a kérdéseket élesen vetik fel, s igen határozott megoldásokat követelnek. Jürgen Habermas – Európa talán legjelentősebb teoretikusaként – például így vélekedett néhány éve39: „Miért is izgulnánk egy olyan színtelen téma miatt, mint amilyen Európa jövője? Az én válaszom az, hogy amennyiben nem tudunk Európa-szerte egy referendumot tartani az 2009-es európai választásokat megelőzően arról, hogy milyen alakot is öltsön Európa, az unió jövőjét a neoliberális ortodoxia javára döntik majd el. Ennek a kényes kérdésnek a kikerülése a kényelmes béke és a járt úton való bandukolás kompromisszumának érdekében, a zabolátlan piaci erők szabad uralmát hozza majd el.

Ez arra kényszerítene bennünket, hogy nézzük végig, amint az EU jelenlegi politikai hatalmát darabokra szedik a diffúz európai szabad kereskedelmi zóna kedvéért. Az európai egyesítési folyamatban először találjuk magunkat szemben azzal a veszéllyel, hogy a már elért integrációs szint alá süllyedünk vissza. Ami engem bosszant az a paralitikus zsibbadás, ami a francia alkotmányos referendum bukása után állt be Franciaországban és Hollandiában. A döntés meg nem hozatala ebben a kontextusban egy jelentős következményekkel járó döntéssel ér fel.”

Európa hatalmi központjai ma ugyanazt tervezik, mint már korábban a nemzetállamok elitjei: koncentrálni, egységesíteni akarnak, hogy minél előbb létrejöjjön az európai egyesült államok, mert ettől a hatalmi egyesítéstől azt remélik, hogy Európa belül jobban uralni tudja önmagát, kívül pedig versenyképesebb lesz az új világhatalmakkal szemben. Ez azonban aggasztóan régi paradigma. Ez a funkcionális hatalmi-politikai központú világrend tézise. Ez növelné a zabolátlan piaci erők szabad uralmát és az Európán belül gazdasági-társadalmi szétszakadást. Az Amerikai Egyesült Államok mai helyzete jól mutatja, hogy a korábbi államok funkcionális egyesítése nem védi meg Észak-Amerikát a totális krízisektől vagy például a dollár, mint világpénz, várható bukásától.

Nincs más, mint a gyökeresen új megoldások keresése, a liberális ortodoxián való túllépés, de ugyanígy nem alternatíva az amerikai vagy angol neokonzervativizmus programja sem. Bármennyire is elképzelhetetlen a mai európai hatalmi eliteknek – az irány az újkapitalizmuson túlra mutat.

4. A legfontosabb globális, európai és magyar forgatókönyvek

A válságkezelés kapcsán – remélhetőleg – a gondolkodásban haladtunk előre, ám nincs túl sok lehetőség a mellébeszélésre, vagy a valódi tendenciák homályban hagyására.

Ha először az átfogó paradigmaváltások felől és a globális szinten vizsgáljuk a jövőforgatókönyveket, akkor egyáltalán nem nehéz eligazodni a régi és az új alternatívák között.

A földi civilizáció és kultúra előtt jelenleg mindössze három világmodell programot neveznek meg:

1. Kapitalizmus és újkapitalizmus;

2. Valóban új kapitalizmus;

3. Poszt-kapitalizmus (avagy az, ami a különböző kapitalizmus-modellek után jön);

Az utóbbi évtizedekben létrejött kapitalizmus a pénzpiac központú, manipulált újkapitalizmus, amelyet a piac (a láthatatlan kéz) képtelen volt szabályozni és kontrollálni

Az újkapitalizmus jelenlegi programja így nem más, mint egy korrigált, de nem újragondolt kapitalizmus; a korrigálást főként a látható kéztől (vagy már inkább az államtól) várják, noha a mai (funkcionális) kapitalista állam szintén képtelen szabályozni és kontrollálni. A kapitalizmus és újkapitalizmus egyaránt a közelmúlt és a jelen uralkodó világ-modellje, amely egyaránt elutasítja a társadalmi, az ökológiai, a tudásbeli, az erkölcsi, a kollektív tudatbeli és szakrális koordinációt is.

Hosszabb távon az emberiség megmaradását valószínűleg, vagy bizonyosan csak valamelyik poszt-kapitalista modell, vagy modell-kombináció érheti el, amelyeknek viszont egyaránt feltétele az emberiség kollektív tudatának emelése. Bolygónk megmentése sem tervezhető másképpen.

A globális forgatókönyvek alapvetően befolyásolják Európa holnapját is, miközben az európai államok hosszú távú alternatívái „alulról” hatnak Európa jövőszcenárióira.

A feltárt és röviden bemutatott válságtünetek régi, s új szemléletű értelmezései alapján ezért egyaránt megfogalmazhatók Európa, főként az EU jövő-forgatókönyvei. Hangsúlyozzuk, hogy ezek komplex gazdasági, társadalmi, tudásbeli, kulturális, sőt kollektív tudatbeli (stb.) alternatívák. Először egy összefoglaló táblázatot mutatunk be a lehetséges fontosabb forgatókönyvekről, majd a forgatókönyvek bizonyítására egy-két fontosabb alternatívát részletesen ismertetünk.

Európa fontosabb jövő-forgatókönyvei40

(három kapitalista-újkapitalista és négy poszt-kapitalista modell)

A jövő-modellek tényleges és/vagy szimbolikus nevei

A jövő-alternatívák tartalma

A jövő-alternatívák jellemzése

(1) Modernizáció rendszerszerű szupra-válsága,

Csőd gondnokság,

Régi világrend bukása és társadalmi lázadások,

Negyed- és fél-diktatúrák kialakulása,

Stb.

A 21. század első fele elsősorban válságok, csődök, visszaesések sorozata, átfogó reménytelenség alternatíva,

az Európai Unió csődállapot előtt, ezért a legnagyobb veszélyek elhárítására koncentrál, ám a tagállamokban is számos negatív forgatókönyv mehet végbe

– Folyamatos, egymást erősítő csődök, klímaválság, gazdasági krízisek, társadalmi válságok, stb.

– a klímakrízis megoldhatatlan,

– a modernizáció és poszt-modernizáció elvei és intézményei csak részben, vagy egyáltalán nem kezelik a válságokat

– társadalmi ellenállások, az ifjúság lázadásai, polgárháborúk veszélyei,

– a csőd következménye lehet valamilyen diktatúra-modell kialakulása is

(2) Javított kapitalizmus folyamatos válsággal, Szabályozott cowboy kapitalizmus, Újraalkotott kapitalizmus,

Korrigált liberális világrend átmentése

Stb.

Marad a kapitalizmus, a pénzpiac központú kapitalizmus, legfeljebb szabályozottabb, ellenőrzöttebb lesz, de a jóléti állam nem rekonstruálható, nő a szociális egyensúlytalanság,

a javított demokrácia modell jön, de az Európai Unió nem lesz egyesült Európa

– az önkorrigáló, de alapjaiban nem változó világrend

– részben államosított kapitalizmus

– regulált kapitalizmus

– globális és kontinentálisan ellenőrzött (vagy kvázi-ellenörzött) pénzpiacok

– államilag szabályozott és felügyelt gazdaság

– de a válság folyamatos és totális lesz!

(3) Tudásközpontú világmodell,

Globális tudásvezérelt gazdaság, s tudástársadalom

Intellektuális kapitalizmus,

Stb.

Poszt-információs kapitalizmus, a pénz helyett zömében a tudás az uralkodó csereeszköz, s

a tudás-szegénység felszámolása, előtérben a tudás-integráló, innováló és hasznosító Európai Unió reménye

– tudás-kapitalizmus, vagy jobb esetben tudás-posztkapitalizmus,

– a globális tudásgazdaság csökkenti a kontinensek közötti (és esetleg kontinenseken belüli) egyenlőtlenségeket

– kreatív és innovatív intellektuális tőke központú (poszt)kapitalizmus

– az egyesült Európa lehetővé válik, de nem sok jót ígér

(4) Poszt-kapitalizmus első változata, új gazdasági világrend,

Poszt-piaci (és nem csak tőke-alapú) gazdaság,

Fenntartható gazdaság, társadalom és kultúra kora. Ez egyúttal már új poszt-szekurális41 világrend.

Stb.

A posztkapitalizmus lényege: tőke utáni, poszt-piaci korszak,

már nem növekedés-központú paradigma,

az egységes Európa nem elsősorban politikai vagy gazdasági, hanem érték- és életminőség központú integráció, így új politikai modell alakul(hat) ki

– nem a profit és a növekedés a lényeg, hanem jön az új modell, a társadalom-gazdaság

– kontinentális, új típusú érdek- és érték egyeztetés

– alternatív társadalmi mozgalmak és megújuló energiahálózatok, stb.

– poszt-demokrácia: részvételi állam, elektronikus és/vagy részvételi demokrácia

– középpontban a fenntartható világ és fejlődés lehetővé tétele, a klíma krízis részleges kezelése

(5) Lokalitás-központú globalizáció,

Társadalom-központú világállapot,

Új város- és térségi államok kora,

Új szolidaritás, új közösségi identitás

Direkt és/vagy közvetlen demokrácia kora

Stb.

A régi világrend széthullik darabokra, és ennek nyomán dinamikus lokális világok és hálózatok jönnek léte;

ez részben a lokális világ reneszánsza, a lokális „köztársaságok” rendszere,

a lokalitás fontosabb, mint a globalizáció,

új típusú nemzetállamok, lokalitás-alapú szövetségek,

nem profit- és verseny- központú, hanem önellátás, öngondoskodás célú

– önellátó, önfejlesztő kis közösségek hálózatai

– a globális gazdasággal egyenrangú helyi gazdaság, lokális közösségi pénz bevezetése

– társadalmat szolgáló gazdaság, s politika,

– a természetbe integrálódik vissza az emberiség

– újra a fenntartható (lokális) világ alternatíva a középpontban

– részvételi önkormányzás, széleskörű direkt demokrácia

(6) Tudás- és kollektív tudat-központú világrend,

Tudat-központú állam és társadalom,

Kultúra-vezérelt univerzális korszak,

Stb.

Az egyes embert nem a pénz, a hatalom, a presztízs, hanem a magasabb minőségű tudás és tudatosság vezeti,

ego helyett a tudat, sőt a magasabb tudatállapot a döntő,

a társadalmakat nem a mohóság, az uralkodás, hanem a kollektív tudat minőségei irányítják

– középpontban a tudatfejlesztés áll

– a szegénység és kiszolgáltatottság sikeres lecsökkentése

– a természet és környezet spirituális rekonstrukciója, s újra lelki harmóniában az emberrel

– a magas szintű kultúra a magas tudás- és tudatállapotok kifejeződése

– az új „világrend” teljesen meghaladta a posztkapitalizmust is

(7) Erkölcs központú világrend,

Szeretet Kora,

Érték, vallás, hit orientált világállapot,

Szakrális társadalom és szakrális demokrácia,

Globális vallási béke, Poszt-szekuláris világrend,

Stb.

Ha az ember nem csak fizikai, lelki és szociális, hanem mindenekelőtt spirituális lény, akkor olyan világot teremt kívül és belül, ami érték, erkölcs, s vallás vagy spirituális alapú,

ezért spirituális gazdaság, társadalom és állam jön létre; ez a földbolygó és népeinek újjászületése

– nem a pénz, nem a tudás, hanem a tudattal együtt az etika, a hit, a vallás (stb.) értékei tartják össze és irányítják a világot (a gazdaságot és társadalmat is)

– a középpontban az egymással dialógust folytató vallások, hitek, spirituális tapasztalatok vannak

– erkölcs és hit alapú „világrend” születik, avagy kint és bent az Isten, a Szeretet és a Tudat van középpontban

Varga Csaba, 2008

Ez a forgatókönyv készlet, vegyük észre, egyaránt tartalmaz paradigmakorrekciós forgatókönyveket (lásd az első hármat), s a különböző paradigmaváltó szcenáriókat (lásd az utolsó négyet). Ha a közeli esélyeket kell taglalnunk, csak azt mondhatjuk, hogy a közelmúlt tapasztalata alapján csak a második vagy harmadik forgatókönyv diadala várható. De. A válság minden eddiginél súlyosabb, az új paradigmák évtizedek óta készülnek, így a korszak szellemi-szakmai, vagy intézményi és társadalmi korlátai lazulhatnak, és a katarzis kikényszeríti az utolsó három forgatókönyvet.

Az első szcenárió így a csőd, a káosz vagy a hanyatlás, a második és részben a harmadik forgatókönyv a helyben járás, de átmeneti stabilizálás (és labilis kollektív biztonság), a negyedik-ötödik jövő-alternatíva az új megoldások, a hatodik-hetedik szcenárió pedig az ideális jövővilág teremtésének forgatókönyve. A várható történelmi valóság viszont soha sem egy-egy, izolált jövő-alternatíva valóra válása, hanem akár kontinensenként, vagy kontinenseken belül, különböző arányban-mértékben integrált forgatókönyv-kombinációk eredménye!

A jobb esélyek talán arról szólnak, hogy az Európai Unió, vagy akár minden európai ország szükségképpen olyan alternatívákat ötvözhet, amely a tényleges jövőt eltolja a paradigmaváltás felé. Ha van a jelennek izgalmas és a válságnál súlyosabb kérdése, az éppen az, hogy kontinensünk képes-e kilépni a rendszer- és paradigma-foltozások bűvköréből?

Ha igen, kik, milyen gazdasági, társadalmi, politikai erők – milyen szellemi csoportokkal szövetkezve – állnak az élre? Egy valami bizonyosnak látszik: mindegyik valódi jövő-forgatókönyv modellhez hozzá tartozik egy válságértelmező és megoldó globális/nemzeti/lokális válságtanács típus létrehozása. Így például mindenekelőtt újra kellene gondolni, s ki kellene egészíteni az összes forgatókönyv képviseletével a tervezett európai bölcsek tanácsát.

Ma még kevesen látják, hiszik, hogy a globális-lokális régi rend folyamatosan növekvő, elmélyülő válságba került. Kevesek viszont csak ezt tartják reálisnak, ezért az első és a második forgatókönyv együttes bekövetkezését. A korváltó kérdést nem kell, s nem lehet most, azonnal eldönteni, de érdemes lenne legalább a negatív trendre is komolyan felkészülni.

Az előbb ezt fogalmaztuk meg: a globális forgatókönyvek alapvetően befolyásolják Európa holnapját is, miközben az európai államok hosszú távú alternatívái „alulról” hatnak Európa jövőszcenárióira. Most ugyanezt mondhatjuk Magyarország, vagy tágabban a magyarság alternatíváira: a globális és az európai szcenáriók „felülről” befolyásolják Magyarország jövőválasztását, miközben a magyarság (több ezer éves) történelme és a hazai térségek törekvése pedig „alulról” fogalmaz meg jövőalternatívákat.

Ha alaposan végiggondoljuk, hogy Magyarország régi hagyományokat emel vissza tudatába, s egyúttal az elmúlt száz-kétszáz év történelmét most gondolja újra, az ezredváltástól részben függetlenül új jelenképet alakít ki, és az általános és nyomasztó jövőkép hiányával kénytelen szembesülni, akkor szintén tételesen megfogalmazhatók a következő évtizedekre szóló újjászületési forgatókönyvek. Egyre többek számára evidens, hogy Magyarország (sőt az egész magyarság) előtt a régi jövőalternatívák mellett egészen új jövőprogramok is kinyíltak. Ezt nehezebb hinni, mint a katasztrófa víziókat.

Magyarország fontosabb jövő-forgatókönyvei

(szintén három kapitalista-újkapitalista és négy poszt-kapitalista modell42)

Szám

A magyarországi és a tágan értelmezett magyarságra vonatkozó forgatókönyvek neve és jellemzése

Első forgatókönyv

Nemzeti válság – vágta lefelé a visszafejlődés tárnájába és visszafelé a jövőtlenség alagútjába alternatíva. Ez nem más, mint a jelenlegi, szupraválsághoz közeledő globális világkapitalizmus programja Magyarországon. Ez nem okvetlenül csőd, ám annak súlyos változata is lehet, de nem is ígér megoldást; nem visszaút a (rosszul) létezett szocializmusokhoz, de ez nem is mutat túl a jelenlegi cowboy-kapitalizmuson.

Második forgatókönyv

A javított világkapitalizmus játszóterén ismétlődő libikóka alternatíva. A javított, vagy korrigált kapitalizmus libikókázása egy-egy országban, így nálunk is. A libikóka nem egyéb, mint hol kicsit feljebb, hol kicsit lejjebb állapot, avagy Magyarország jelentősen nem zárkózik fel, ám a globális gazdasági-társadalmi csőd nálunk is bármikor állami és társadalmi csődbe futhat.

Harmadik forgatókönyv

A tudáskapitalizmus horizontális rendszereiben intenzív hálószövés alternatíva. A tudásközpontú világalternatíva – minden kényszerfolyamat ellenére – új tudást hoz, sőt új – nem hatalmi, hanem hálózati jellegű – társadalmat, amelyben a társadalmi tőke szerepe ismét domináns lesz.

Negyedik forgatókönyv

Példaadó útkeresés a posztkapitalizmus előkertjeiben alternatíva. Ha a jövő nem a múlt és a jelen valamilyen kapitalizmusa, akkor egy tudatos és távlatos országvezetés megkísérelheti, hogy s posztkapitalizmus első lépcsőire vigye fel Magyarországot.

Ötödik forgatókönyv

Magyar lokális reneszánsz és részvételi demokrácia alternatíva. Ha az ország helyzete rossz, ha mozgástere rendkívül szűkös, akkor az egyik lehetséges kitörési pont az ország alulról való újraépítése, méghozzá a lokális térségek belső jövőképe akarata alapján számos új alternatíva kidolgozásával.

Hatodik forgatókönyv

Utópiaálom: tudat-központú társadalom és életminőség alternatíva. A tudásközpontú világalternatíva bukdácsolása (is) világosabbá tette, hogy ebben a században új társadalmi világmodell születhet meg, amelynek centrumában a kollektív tudat, azaz a mi esetünkben például a nemzeti tudatminőség áll. Ez egyaránt vonatkozik a nemzeti és lokális, a helyi és a személyes tudatminőségre.

Hetedik forgatókönyv

Minden embert és közösséget a szeretet vezet. Szakrális demokrácia és értékközpontú univerzális magyarság alternatíva. Ebben a forgatókönyvben a szakralitás és a demokrácia nem egymást kizáró értelmezés, hanem a két „pólus” konzekvens újragondolása és együttes valóra váltása. Ez a gyökeresen új világmodell minta messze túlhalad a jelenlegi világértelmezéseken.

A magyar jövőforgatókönyvek – mint látható – nem különülnek el az európai alternatíváktól, ugyanakkor a poszt-kapitalista jövőesélyek kifejezetten tervezhetők lokális és nemzeti alapon, ami nem azzal a hátraarccal azonos, hogy egy-egy ország bezárkózik, és csak önellátásra rendezkedik be. (A nem elsősorban csak pénz-központú poszt-piac új elvei és szabályai még nem születtek meg.)

A jövő: nem egy alternatíva, hanem alternatívák kombinációja, folyton változó elemekkel. Ez nem lesz másképpen Magyarországon sem, vagy tágabban a világ magyarsága esetén sem. Ha a valóság pedig többszintes, többdimenziós, sőt régóta egyre összetettebb, akkor minden szinten stratégia-kombinációk vannak, párhuzamos összerezgésekkel. Ez a megállapítás arra utal, hogy a stratégia-ötvözetek egyrészt egyaránt vonatkoznak a gazdasági, társadalmi, vagy szellemi metszetekre, másrészt párhuzamosan futniuk kell a valóság fizikai, társadalmi, szellemi és kollektív tudati síkjain.

A régi félelmek és illúziók egyaránt kétségessé válnak. Az aktuális (külsődleges) mai és holnapi válságtünetek nem indokolják a nemzethalál, a kultúrahalál vízióját, ám egy-egy jobb forgatókönyvtől önmagában nem várható a népességfogyás visszafordítása, vagy a fenntarthatóság, ökológia-tudatosság érvényesülése a következő két évtizedben.

A történeti magyarság hangadói a jobb periódusokban élő hagyomány-folyamatokat vittek tovább, ami most újra gondolkodási és közcselekvési mintát jelent nekünk. Egyébként ebből is következik, hogy minden sikeres alternatíva feltétele a magasabb személyes és kollektív tudatállapot és tudatminőség elérése. Ennek viszont feltétele a jelen-központú, fogyasztás-„boldogságban” kimerülő, dominánsan lemondó-önpusztító tudat felszámolása.

A kérdés „csupán” az, hogy az új paradigmák megismerése és széleskörű megértése folytatódik-e, s ez a szellemi-tudati folyamat elvezet-e valamilyen más és olyan világhoz, amelyre az emberek többsége régóta vágyik.

5. Paradigma távlatok, messzire nézve

Már a jövő sem a régi. Új típusú jövőt hoznak, vagy hozhatnak az új szupra-paradigma-modellek. Nincs mást tennünk, mint felülről nézni a történelmi, gazdasági, vagy szellemi folyamatokra. Ezzel egyszerre felülről nézni és áttekinteni a tudásváltásokat (avagy paradigma-váltásokat). Az új kor közeledése már kinyitja a messzi horizontokat is. A magasabb tudás és tudat elérése, megtartása hallatlan tisztaságot, nyitottságot, kreativitást és kontrollképességet követel mindenkitől.

Ne elsősorban a szakmai világsiker, vagy hazai megbecsülés lehetősége mozgasson minket. Szigorú, folyamatos, tudatos, új (eddig elképzelhetetlen) paradigmákra épített világteremtő együttműködés ad csak lehetőséget a meggyőző szereplésre a globális vagy a hazai szellemi piacon. Ha már a jövő sem régi, akkor az új jövő a kis országok/kultúrák képviselői számára is teret nyit. Lehet, hogy nekik még hamarább is.

Nem egy, hanem több, sőt sok jövő van. És a különböző jövők közül is kiemelkednek a jövő-prioritások:

  • •.Jövő 1.: univerzális (és spirituális) tudat és tudásfejlesztés

  • •.Jövő 2.: tudat és tudásfejlesztés alapján új „anyaggá/valósággá válás” fejlesztés

  • •.Jövő 3.: szeretet és szerelem, valamint a Szeretet Kora mindenekelőtt

  • •.Jövő 4.: új személyiségfejlesztés – szintén elsősorban tudás és tudatfejlesztés

  • •.Jövő 5.: globális, nemzeti és lokális kollektív tudásfejlesztés és ennek részeként erkölcs-, törvény-, szabály- és normafejlesztés

  • •.Jövő 6.: közlekedés az univerzális és globális téridőkben

  • •.Jövő 7.: földi civilizáció és kultúra világváltása-tudatváltása

  • •.Jövő 8.: új ökológia, az élő bolygónk védelme, ökológiai tudatfejlesztés

  • •.Jövő 9.: stb.

Új világ jön, látszólag láthatatlanul és már nagyon is láthatóan. Nyílik a jövő-rés, végbemegy a jövő-nyitás és mindnyájunk tapasztalata lesz a jövő-érkezés. Az új jövő (ami tehát egységes múlt/jelen/jövő időfolyam) már folyamatosan árad; a magasabb poszt-valóság szinteken viszont nincs is idő és tér, ott az új jövő kezdettől fogva létezik számtalan változatban. Minél magasabb tudatállapotban vagyunk, a jövő „fénycsomagjait” annál tisztábban és intenzívebben hordozzuk, mi emberek.

Mi a feladat? A jövő kiszabadítása és felszabadítása a jelen alól, a jövő visszatalálása a régmúlt tökéletességéhez is, a jövő reményének szétterülése létező valóságként.

Majdnem minden új paradigma később régi paradigma lesz. A tér-idő, a tudomány-, sőt a kultúrafeletti paradigmák azonban nem változnak. Az emberi érzületekben, csoportos szemléletekben észrevétlenül tűnnek fel új paradigmák (lásd: kulturális kreatívok), amelyek sokkal mélyen szinten hoznak átalakulásokat, mint a tudományos vagy művész paradigmák.

A paradigmák összekapcsolása, rendszerszerű értelmezése aktuális feladat – ez már metafilozófiai kihívás. Az új paradigmákból új eszmék születnek, az új eszmékből új stratégiák, s ezekből új világállapotok. Az új paradigma-hálózatok és a hálózatok új paradigma-rendszere meggyengíti, majd megdöntheti/átformálja a fennálló világrendszert és egyúttal belső világunkat is.

Irodalom

Alain Badiou: A század, Typotex, 2010

Alberto Alesina – Francesco Giavazzi: Európa jövője, reform vagy hanyatlás, Demos Könyvek, Gondolat, 2008

Arthur Koestler: Alvajárók, Európa, 2007

D. Meadows-J.Randes-D. Meadows: A növekedés határai, Kossuth 2005

David C. Korten: Gyilkos vagy humánus gazdaság, Kairosz Kiadó, 2009

Fehér Ferenc-Heller Ágnes: Marx és a modernitás, Argumentum Kiadó, Lukács Archívum

Ken Wilber: A működő szellem rövid története, Ursus Libris, 2009

László Ervin: Világváltás, Nyitott Könyvműhely, 2008

Metaelmélet, metafilozófia (Szerk: Varga Csaba), Stratégiakutató Intézet, 2005

Michael Talbot: Holografikus univerzum, EzVanKiadó, 2009

Thomas Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete, Osiris Kiadó, 2000

Varga Csaba: A metafilozófia gyönyörűsége, Kairosz Kiadó, 2008

A globlokál világ kultúrája43

Ha lehetséges, mert lehetséges, új szemléletet, az eddigiekhez képest más felfogást akarunk bemutatni. Ez a szemlélet új társadalom- és kultúraelméleti koncepcióból fakad, s ez később szükségképpen elvezethet majd a kultúra jobb megértéséhez és az új társadalmi gyakorlathoz. A meglehetősen új társadalomelméletet hívhatjuk társadalmi tudat-központú, vagy poszt-funkcionális, vagy akár szellemi-spirituális társadalomelméletnek. Az új kultúra felfogást pedig poszt-racionális, új tudatot és tudást integráló-közvetítő ”valóságnak”, vagy például szellemi-spirituális központú kultúra definíciónak nevezem.

Az új társadalom és kultúra elemzéséhez szükség van új tér- és térszerkezet elméletre is, amit szintén leírhatunk új vagy újabb fogalmakkal: tudatvezérelt, tudásorientált, vagy számtalan dimenziójú kvantum térelméletnek. Bármelyik új kategóriát választjuk, mindegyik metaelméleti megközelítésű lesz.

Az már önmagában új gondolkodást követel, hogy Magyarország körül és magában Magyarországon is szüntelenül új valóság, új globális-lokális világ születik, ám az általunk kínált gondolkodási irány nem annyiból áll csak, hogy az új típusú globlokál világ – továbbá új társadalmának és kultúrájának – elemzését próbáljuk meg röviden elvégezni. Sokkal inkább abból, hogy igyekszünk ismét a fejéről a talpáraállítani a jelenlegi társadalom- és kultúrafilozófiát. Ebben a megközelítésben megfordul a logika: például a szellemi-tudati tartalmakból, vagy a kultúrából következik például a globlokál világ objektív természete, és nem fordítva, mint ahogyan azt egyelőre sokan feltételezik.

Szabad szellemi pálya nyílik tehát előttünk.

A csúcskérdések dilemmái

Hagyományos felfogás szerint a külső (sőt: objektív) valóságból lehet levezetni a kultúra vagy a társadalmi tudat állapotát. Nézzük csak meg, hogy ez a logika mennyire működik?

Az új interkontinentális valóság, avagy a posztmodernek hívott érdekes és szokatlan új korszak, ami Európát legalább tizenöt éve uralja, egyszerre globális és lokális. Kiterjed tehát horizontálisan és vertikálisan, miközben integrálódik és egységesül. Új típusú univerzális-globális és lokális tér jön létre. Az európai tudományban és közgondolkodásban ezért már legalább egy évtizede arról beszélnek, hogy nem elég önmagában a globalizációt értelmezni, hiszen az új helyzet éppen az, hogy egyszerre folyik a globalizáció és a lokalizáció, sőt új nemzeti konstrukció születik. Ezért a két vagy három civilizációs fogalmat összevonták, és különböző szóösszetételeket konstruáltak. Hol azt mondják, hogy globlokál világ, hol azt fejtegetik, hogy glokális, hol más összetett kifejezést keresnek, anélkül, hogy igazán világos lenne, hogy az összevont fogalmak mit is akarnak kifejezni, ám olyan összetétel nem nagyon van forgalomban, amelyben a lokalitás jelölése megelőzi a globalizáció rövidítését.

Előadásunk címében az egyszerűség kedvéért a globlokál kategóriát választottuk, holott azt gondoljuk, hogy a globalizáció és lokalizáció már egyenrangú folyamat. Igen ám, csakhogy ezt a párhuzamos világfolyamatot mi indította el, s mi mozgatja? Az elmúlt évtizedben létrejött ugyan a globlokál kultúra – csakhogy ez ugyanúgy leírható, mint a gazdasági és politikai világfolyamat? Mindenesetre a globlokál kultúra – formailag, megint kiterjedés szerint – három szintet jelöl: globális, nemzeti/állami és lokális kultúrát. A kérdésfelvetés azonban most sem tolható félre: a globlokál kultúra is integrálódik és egységesül?

A globlokál világ megszületése már önmagában átformálja kultúra-felfogásunkat. A lokális és nemzeti kultúrák ugyan is beemelődnek és tükröződnek a globális (vagy pontosabban univerzális?) kultúrában. Ha pedig komolyan vesszük a kultúrafejlesztést, akkor már érdemes annyit felismerni, hogy a globlokál világban nem lehet ugyanolyan kultúrafejlesztésről gondolkodni, mint ötven vagy százötven éve az ipari korszakban. Magyarországon az elmúlt kétszáz évben többször és komolyan kezdeményeztek kultúrafejlesztési programokat, ám ebből nem következik az, hogy a második ezredforduló után ugyanúgy tervezhetjük a kultúra szférájának átalakítását, mint a reformkorban vagy a két világháború után. A kérdés az, hogy a probléma pusztán annyi-e, vagy másképpen kellene tervezni? Sőt továbbmehetünk: a külső világ természete (avagy globalizálódása és lokalizálódása) mozgatja a kultúra változását, „fejlődését”, vagy éppen fordítva: a kultúra öntörvényűsége, önfejlődése hozta magával a gazdaság és társadalom radikális szétterjedését. Vagy egyenrangú folyamatról van szó?

A gondolatmenetben most először lassítok, mert az új hipotézist előzetesen – mintegy szubjektív előhangként is – demonstrálnunk kell. Ez több, összefüggő állítás. A társadalom nem elsősorban anyagi világ, vagy objektiválódott struktúra, vagy állami intézményrendszer, hanem mindenekelőtt személyes és társadalmi tudat. A kultúra nem elsődlegesen a társadalom és gazdaság kulturális ágazata, vagy szűken vett kulturális intézményhálózat, hanem elsődlegesen kultúratudat, tudat és kultúra, vagy értékrend, stb. A tudás nem elsőrendűen a tudás társadalmi rendszere, vagy a gazdaság tudásvezéreltsége, nem a tudomány vagy a művészet intézményesültsége, hanem az egyéni és társadalmi tudatokban meggyökerezett tudás és tudásminőség. A globlokál világ pedig nem elsősorban új gazdasági, politikai, vagy társadalmi világállapot, hanem inkább univerzális új tudás és új tudat, avagy az új tudat/tudás új módon és új tartalommal aktualizálódott rendszere.

Hogy miért inspiráló ez a szemlélet?

Az elmúlt évtizedekben állami intézményeket, politikai struktúrákat, kulturális szolgáltatásokat (stb.) próbáltunk meg fejleszteni és folyamatosan nem értettük, hogy ez miért sikertelen vagy szerény sikerű. Ha továbbra is az anyagi világ az elsődleges, akkor az anyagi világot (a társadalmi és kulturális ágazatot, az intézményrendszert, a kulturális termékeket) kell fejleszteni. Európának és nekünk ebben sok évtizedes gyakorlatunk van, amit talán eddig túlzottan racionálisan és külsődlegesen értelmeztük. A huszadik század második felében viszont a hazai durva és puha diktatúrák is megtanulták, hogy hiába törölnek el kulturális intézményeket, hagyományokat, szellemi csoportokat, hiába tiltanak be szellemi-kulturális termékeket, hiába programoznak át – avagy manipulálnak – tájékoztatási intézményeket és médiacsatornákat, a felszínen ugyan elérhetnek változásokat, de a mélyben (az egyéni és közösségi tudatokban és tudásokban) minimális a módosulás. Mintha a társadalmi tudat, vagy a kollektív (univerzális) szellem, vagy a megfoghatatlan spirituális-szellemi tartalom elpusztíthatatlan lenne.

Ez „csupán” azért történt így, mert nem az anyagi világ az elsődleges, hanem a tudati dimenzió, a tudati valóság, a tudatállapot, amely természetesen függ a tudásoktól, mennyiségileg és minőségileg is. Ezért különbözetjük meg a kollektív tudatot és a kollektív észt. Ez egy látszólag egyszerű, könnyű összefüggés. Igen ám, de ezt sok-sok évtizede nem vesszük tudomásul, amelynek számtalan oka van, s ez alapvetően megint a kortudat, a korszellem miatt van így. Ezért komoly kérdés az is, hogy az univerzális tudat és tudás aktuálisan miért és hogyan képes szűk, deformált, korlátozott korszelemmé alacsonyodni? Nem feladatunk most az európai vagy a magyar társadalomtörténet és szellemtörténet újraértelmezése, de talán elég arra utalnunk, hogy ez a fajta egyoldalú és gyakran leegyszerűsített anyagelvű, racionális, empirikus világszemlélet nem csupán néhány évtizedre, hanem markánsan – a felvilágosodástól kezdve – legalább egy-másfél századra jellemző.

Hogyan jött létre ez?

A külső világ természete mégis csakképes rombolni?

Vagy az adott kor „szelleme” csak korfüggönyként kitakar fontos mezőket az univerzális tudat/tudás képernyőn?

Eljutottunk hát a csúcskérdésekhez.

Hogyan is foglaljunk állást?

Ha az egészről beszélünk, vagy legalább az új globlokál világról, az új univerzális tudatról, vagy az új társadalomról, vagy akár a szintén univerzális és globális kultúráról, mindez hogyan értelmezhető?

Mindezt mi mozgatja, hogyan működik, az érdekek vagy a tudati tartalmak hajtják?

Vagy az egész alapviszonyt nem értjük, vagy nincs igazán fogalmunk az objektív és a szubjektív valóságos természetéről?

Vagy a filozófiai kérdés nem megoldható objektív-szubjektív, vagy anyagi-szellemi dilemmaként?

Vagy az objektív és poszt-objektív (hiszen miért mondanánk szubjektívet?), vagy a szellemi és poszt-szellemi logika jobb kérdésfelvetés?

Lehet, hogy a szubjektív, vagy ellentéte az objektív nincs is. Ebben az új viszonyban és új szerkezetben mi a szerepe egy-egy nemzet valóságának és kultúrájának?

Mi történik a lokális szinteken, a lokális tudatban és valóságban?

Mindenesetre néhány alapfogalmat tézisszerűen definiálunk.

1. Világ/valóság: teremtett valóság, strukturált valóság, így egyaránt transzcendens, globális vagy például lokális valóság. (Ez több mint objektív „valóság”.) 2: Világtudat, valóságtudat: teremtő tudat, akkor is, ha a valóság visszahat a teremtőre és a teremtés folyamatára; szintén strukturált tudat, ezért egyaránt beszélhetünk – mondjuk – globális és nemzeti tudatról. (Ez több mint szubjektív „valóság”.) 3. Kultúra és kultúratudat: A különböző tudat- és tudástartalmak megtestesülésének folyamata a külső-belső valóságokban. (Ez több mint az objektív szubjektív „valóság” összekötése.)

Mielőtt a szellemi „rejtvényfejtést” folytatnánk, legalább próbáljuk meg – a világszerkezetben megtestesülő – szellemi-logikai terepet, a tényleges és tudati valóságokat megérteni.

Az új tér és időszerkezet

Ha csak Magyarországról gondolkodunk, és főként visszafelé tekintünk, elég jól látható, hogy egyszerre van utó-feudalizmus, korakapitalizmus, utószocializmus és mondjuk információs kapitalizmus. Mindezek azonban csak egy adott ország belső valóságának szerkezeti elemei, ám ezek Magyarországon belül is térbelileg szerveződnek. A legalsó szint a lokális valóság, és még ez is további alszintekre szétválasztható. A lokális valóság felett van az állami és társadalmi szint, vagy ezt továbbra is hívhatjuk nemzetállami lépcsőfoknak is, noha Magyarország esetében markánsan elválik egymástól az állami-társadalmi és a nemzeti szint amely meglehetősen kiterjedtebb, mint az országhatárokon belüli valóság. Ha a térszerkezetben lépdelünk felfelé, akkor a következő emelet a kontinentális szint, amely esetünkben egész Európát fogja át.

A földi civilizáció természetesen nem egy, hanem több kontinenst, vagy rész-kontinenst jelent, és ha ezeket együttesen akarjuk megnevezni, akkor beszélünk a globális szintről, amely bolygónk mindenegyes zugát eléri; akkor is globális szint, ha a jelenlegi globalizációban még érintetlen valóság-szigeteket is találunk.

A térszerkezet azonban a globális lépcsőfokkal nem ér véget, hiszen efölött még további szintek is vannak: az univerzális tér, avagy kozmikus térelem és a transzcendens-spirituális szint, amely már nem ragadható meg racionális módon. Az elmúlt évtizedek változásai alapján a térszerkezet elemzésének egyik újdonsága az, hogy az eredeti térszerkezet teljessége feltárható és visszaállítható. Ez egyet jelent azzal, hogy ismét láthatjuk az összetett lokális szintet, és például a transzcendens és spirituális szintet, sőt rövidesen ismereteink lesznek az értelmes-tudatos galaktikus szintről is. Az új valóság térszerkezetében azonban szintén láthatóvá vált, hogy a domináns elem a globalizáció és a lokalizáció, miközben a 19. századi nemzetállami szint tartalmában és formájában módosult. Nem a nemzet és nem az állam szűnik meg, hanem más típusú állam és nemzet szerveződése indult meg. Mindebből az következik, hogy a világ térszerkezete a maga teljességében és a folyamatos változásában egyre jobban megérthető.

Sor-számok

A világszerkezet elemei

1.

transzcendens-spirituális

2.

univerzális

3.

globális

4.

kontinentális

5.

nemzeti/társadalmi/állami

6.

lokális

7.

egyéni/személyes

A térszerkezeti elemzés elvezet odáig, hogy egy új gondolati rendszer körvonalait is felvázoljuk.

1. Térszintek: transzcendens, univerzális, globális, nemzeti-állami, lokális, sőt a lokális szinten belül önálló szintként definiálhatjuk az egyes ember személyes pozícióját. 2. Időszintek: Pre-őskori, őskori, ókori, középkori, és újkori időzónák, amelyekből a legutolsóban – tehát az elmúlt három-négyszáz évben – szintén elválaszthatunk eltérő modellű időelemeket: alapvetően a modernizáció és a posztmodernizáció korszakait.(Ebből egyáltalán nem következik, hogy a korai, vagy ősi időszintek fejletlenebbek voltak, mint a jelenlegiek.) 3. Valóságszintek: transzcendens, univerzális, globlokál, kontinentális, nemzeti-állami és lokális valóság. 4. Tudatszintek (kollektív tudatszintek): Az előbb felsorolt szinteken szükségképpen más és más típusú tudatállapotok és tudatminőségek fedezhetők fel. 5. (stb.)

Természetesen a tudatszintek tárgyalásánál különösen fontos vázolnunk az egyes ember tudatminőségeit, mert ezek – többek között – az éber (a normál), a tiszta, a kozmikus, az isteni, vagy az egység tudatszintek.

Ha elfogadjuk ezt a nyitott sokdimenziós gondolati és logikai teret, akkor azonban még önmagában az alapkérdésekre nem adtunk kielégítő választ. Az egyik ilyen dilemma, hogy a felsorolt – és egyébként még bővíthető – tudatszinteknek, tudatdimenzióknak milyen a viszonya egymással. Önmagukban a térszintek döntik el, hogy egy-egy szinten milyen valóság, vagy milyen tudat jön létre? Vagy a térszint csak következménye a tényleges valóság és a poszt-racionális tudat hálózat természetének?

Másképpen is kérdezhetünk: a természeti, anyagi valóság struktúrája vetül ki a térszerkezetekre és a tudatszintekre? Vagy ellenkezőleg? A térbe és időbe sem szorítható tudatvalóság határozza meg az összes más szerkezeti rendszert, kezdve a térszerkezettől a valóságszerkezetig. Az előbbi gondolati és logikai rendszerből szándékosan kihagytam az ötödik szint struktúráját: a kultúra szintjét, amelyet szűkebben tudásszintnek is hívhatnánk. Meglehetősen egyértelmű, hogy eddig is, meg ezután is jól megkülönböztethető a transzcendens, az univerzális, a globális, a kontinentális, a nemzeti, a lokális és a személyes kultúra és tudás. Ezért az a kérdés is felvethető, hogy a korábbi négy tér-rendszert éppen az ötödik, a kultúra-tudás időben és térben is strukturálódott hálózatai inspirálják és irányítják.

Gondolatmenetünk témája a globlokál világ kultúrája. Azért kellett röviden felvázolni a legalább ötdimenziós gondolati és logikai értelmezési keretet, mert a globlokális világ és a kultúra is csak ebben a szellemi mezőben (hipertérben) értelmezhető. Ha ez így van, akkor ez a szellemi mező és ennek természete kötelez minket arra, hogy egyrészt egyetlen dimenziót se hagyjunk ki, másrészt a dimenziók közötti – kauzális vagy ezen is túlmutató – kapcsolatrendszert ne hagyjuk homályba.

A bevezetőben ezért hangsúlyoztuk, hogy új térelméletre, új társadalomelméletre és új kultúra elméletre van szükség, amely nem ragad le, vagy nem csupaszodik le a racionális valóságra, vagy az intézményi jelenségekre. Azt a megállapítást kockáztathatjuk meg, hogy a valóság és tudat-teremtődés eredménye funkcionálisan a civilizáció, és szubsztancionálisan a kultúra. A gyakorlat nyelvén pedig azt mondhatjuk, hogy az említett világszerkezeti szinteken a meglévő és előhívott tudat és tudásminőségek intézményesülnek állami, társadalmi és magán szerveződésekben.

Ebből következik, hogy az új világszerkezet új térelméletet követel. A funkcionális valóság történetében az egyik várt, de a vártnál hosszabb korszaka az ipari kor volt, amelyet fordista kornak írtak le. Ezt az időszakot jellemezte a fordista térelmélet, amely azt követően is megmaradt, hogy Európa a hatvanas években belépett a posztipari korszakba. A térvalóság is mint olyan sokszor már ismételten megelőzte az alkalmazott tudományt: a hetvenes évektől kezdődően létrejött az információs kor, ám még most sem született meg az információs-kommunikációs térrajzolat, miközben az elméleti fizika, biológia, kozmológia már régóta kvantum téridő-szerkezetekben, sokdimenziós teret-időt láttat, és most jön létre az egyesített fizikai-tudati (tudatfizikai) elmélet is.

A hét-nyolc vagy többlépcsős világszerkezet persze nem fordista térstruktúra, nemcsak racionális valóságlépcsők, hanem – tudatfizikailag értelmezhető – térszintek együttese. Az új térelmélet nem két- vagy háromdimenziós térben gondolkodik, noha az érthetőség kedvvért most maradunk a leegyszerűsített lépcső-metafóránál.

A tudat és a valóság lépcsőfokai

A gondolati és logikai térből most mindössze öt szinten kíséreljük meg demonstrálni a valóság és tudat tartalmait, egymáshoz való viszonyait. Ezért kiemeljük az univerzális, a globlokális, a társadalmi-nemzeti és a lokális szint racionális továbbá azt túllépő tudati valóságát. A transzcendens, a kontinentális, és az ember személyes szintjét semmilyen szempontból nem tartjuk kevésbé fontosnak, csak ennek kifejtése most messze meghaladná ennek az előadásnak témakörét. Mindenesetre a globlokál világ értermezéséhez elengedhetetlen egy-két magasabb és alacsonyabb szint feltárása és ugyanígy a kultúra megértéséhez nem kevésbé elengedhetetlen a kultúránál magasabb rendű szint (a tudat) és az alacsonyabb minőség (a tudás) elemzése.

Univerzális tudat és valóság. Az univerzális tudat szükségképpen kozmikus világtudat, amely mindenki számára adott, mindenki elérheti, senkivel nem kivételez; szabad és szerető tudat. Az univerzális világtudat nyitott az őt meghatározó transzcendens tudat irányába, amit egyébként az Abszolútumnak, vagy Abszolútum-tudatnak is hívhatunk. Az univerzális tudat természetesen mindazokat a tudásokat is magában hordozza, amelyek a működését szabályozzák. A tudat és a tér között feltehetően a tudat folyékony téridőjéről beszélhetünk, avagy a téridő „megkövült tudat”. Az univerzális tudattérben nem csak egyszer történt meg a teremtés, hanem valószínűleg a multiverzum folyamatosan teremtődik. Az elméleti fizika és a kozmológia újabb hipotézisei közül az például elfogadható, hogy egyszerre léteznek párhuzamos világegyetemek és ezek között az átjárás és a közlekedés előbb vagy utóbb megérthető lesz. A húrelmélet és bránelméletek szerint az univerzális térben nem csak görbült téridőkről beszélhetünk, hanem eltérő valóságú makró- s mikró-terek és gazdag hálózatáról, sőt logikailag feltételeznünk kell a tér és időnélküli „tereket” is, sőt a húr- és a bránelmélet egyre több teoretikusa már szoros összefüggés lát tudat és anyag között. Az univerzális tudat és valóság – gyakran még meg nem értett módon, és ezért észrevétlenül – kardinálisan meghatározza a földi civilizációt.

Mindenki ma is nagyon mélyen megéli, és talán remélhetőleg még inkább megéli majd, hogy az emberi civilizáció egy fantasztikus univerzumnak, vagy akár multiverzumnak, ezen belül a felfoghatatlanul tágas Tejút-galaxisnak a tagja. Ez leírhatjuk naprendszerként, Tejút galaxisként, vagy sokkal tágabb mezőben párhuzamos világegyetemekként is. Nagyon valószínű, hogy a multiverzumtól való függőségünk erősebb és intenzívebb, mint mondjuk a globalizációba való kényszerülésünk. Az univerzális tér viszont hallatlan szabadságot is kínál, amint az új globális-lokális valóságmező is – mind a kettő azonban alapvetően tudatállapot kérdése.

Globlokál tudat és valóság. A globlokál tudat nyilvánvalóan felfelé kapcsolódik az univerzális lefelé pedig a kontinentális, és például a nemzeti tudatba. A földi civilizáció belső szintjei tehát: a kontinentális (Európa), a nemzeti (esetünkben a magyar) és a lokális (regionális, kistérségi, települési) tudat. A globlokál tudat egyik legfontosabb jellemzője, hogy nem lehet visszavezetni egyetlen kontinens tudatára sem, ezért Európában sem tartható már a koloniális tudat. A globlokál tudatnál elkerülhetetlen annak felismerése, hogy a globlokál aktuális és nyilvános tudat sohasem azonos a teljes globlokál tudattal, mert ennek mindig vannak rejtett, vagy lefojtott tudattalan, tudatalatti mezői. A jelenlegi globlokál tudat valószínűleg sérült tudat és ezért önfejlesztő képessége korlátozottan érvényesül, így evvel részben magyarázható, hogy az európai tudat ma miért vált látszólag kiüresedett és tétova tudattá.

A globlokál világ eddig is létezett, és a mindenkori globalizációk, vagy töredékes globalizációk csak felmutatták a globlokál világ létezését. A globalizáció ezért egyszerre univerzalizáció és lokalizáció, avagy optimális esetben egyszerre teszi teljesebben megélhetővé az univerzális és lokális világot. A globalizáció lényegéhez tartozik, hogy szintén egyszerre funkcionális és szubsztanciális globalizáció; funkcionálison például a gazdasági és a hatalmi, szubsztancionálison többek között a szellemi és kulturális globalizációt értjük. Ebből tehát az is következik, hogy a globlokál világnak szubsztanciális lényege a kultúra. Nagyon fontos tulajdonság, hogy a funkcionális, globális világban voltak és vannak uralkodó, domináns és alávetett világhatalmi, világgazdasági valóságok, amíg a szubsztancionális globális térben – minden ellenkező hipotézissel szemben – csak egyenrangú kultúrák léteznek. A funkcionális globalizáció elsősorban mennyiségi (terjedési, beavatkozási), a szubsztancionális globalizációban pedig mindenek előtt minőségi (tudati, tudásbeli) globlokalizáció. Ezért ebből a kettősségből már jobban megérthető, hogy a funkcionális globalizációban például szükségképpen uralkodó lesz az alacsony szintű, mediatizált globális kommunikációs tér. Az elmúlt századokat jellemző lassú és külsődleges egységesülés minőségi folytatása egyszerre kényszer és utópia.

Nemzettudat és nemzet. Az eddigi hazai nemzetkoncepciók és nemzet-ideológiákkal szemben a nemzet nem elsősorban földrajzi terület, vagy államszerveződés, ugyancsak nem kitüntetetten csak nyelv és kultúra, nem csak a rétegzett társadalom, hanem persze mindez együttesen, ám alapvetően szellemi-spirituális, avagy tértől-időtől független virtuális valóság, mindenekfelett tudat-tudásforma, amely aztán közösséget, államot és intézményeket teremt. A nemzettudat egyúttal közvetítő tudat, felfelé a magasabb, lefelé az alacsonyabb szinten lévő kollektív tudatok irányába, avagy a nemzettudatot felülről a transzcendens és univerzális tudat határozza meg, miközben a személyes és lokális tudatokat integrálja. A nemzettudat természetesen mindig közösségi tudat volt és lesz, amely a társadalmi tudatnak kollektív tudat minősége. Ez a tudatforma változatlanul tér és időtudat is, avagy egyszerre történeti múlt, és jövőtudat, ugyanakkor nép- és ország-tudat is. A magyar nemzettudat egyik sajátossága hogy egyfelől tradícióközpontú, heroikus, másfelől pedig szerepét nem találó, jelenközpontú, lemondó tudat. Az új évszázadban a nemzet végképpen nem definiálható elsősorban hagyományos államként, hanem sokkal inkább integrált tudat- és tudásminőségként.

A nemzettudatnak az elmúlt háromszáz évben többnyire csak szűk tartományai voltak közérthetőek és nyilvánosak. Ebből az alaphelyzetből érthető meg, hogy a nemzet, mint valóság korlátozottan tételeződött és intézményesült. A mára újra láthatóvá vált teljes világszerkezetben a nemzet intézményes közvetítőrendszer a globális és lokális világ között, s ezzel párhuzamosan az egyes ember és minden magasabb szintű valóságok között. A nemzet funkcionális módon államként szerveződik meg, amely egyaránt a fennmaradás, a működtetés és az autonómia őrzés intézménye. A nemzetet menedzselő és fejlesztő állam létezési módja nem lehet sem az uralkodás, sem a feltétlen önfeladás; az állam és az önkormányzás nem lehet a hatalmi erőcsoportok függvénye, s az államban nem maradhatnak végletesen kiszolgáltatott társadalmi csoportok. A nemzet megtartása ma már aligha lehetséges hagyományos államnemzetként, vagy korábbi típusú államként, sokkal inkább létezhet tudat, kultúra és tudásközpontú nemzetként. Mindebből az következik, hogy a nemzet szubsztanciális szerepe szorul megerősítésre. Ezért a nemzet minőségének javítása ma például függ minden nemzeti tudás, tudomány, és művészet digitalizálásától és széleskörű elérhetővé tételétől.

A társadalom valósága és a társadalmi tudat. Nem a társadalom teremti a társadalmi tudatot, hanem fordítva, a társadalmi tudat van domináló szerepben, még akkor is, ha a társadalom és tudata között mindig interaktív viszony is van. Ne felejtsük egyébként, hogy „a” társadalom nincs – csak társadalmak vannak. A társadalmi tudat ugyanolyan egyaránt gátló és erősítő tudattér, mint az egyes ember személyes tudatmezője. Most már csak a rend kedvéért ismételjük meg, hogy a társadalomtudat felfelé nyitott például az univerzális és globális tudatszintre, lefelé pedig szorosan kötődik az érzékletes lokális tudatvilágokhoz. Ennek ellenére a személyes tudat csak részben függ, részben viszont független a társadalmi tudattól. A társadalmi tudat – ugyanúgy mint a nemzeti tudat – közösségi tudat, amely otthont és krízishelyzetben menedéket kínál tagjai számára. A mai hazai társadalomtudat nem féloldalas tudat, egyre inkább egyensúlyban van az individuális szabadság-tudat és a közösségi integrációs tudat. Az elmúlt századok keserű tapasztalatai miatt a hazai társadalmi tudattalan párhuzamosan vereségtudat, s nagyra hivatottság tudat.

Érdemes lenne egyszer részletesen vizsgálni, hogy milyen közvetlen összefüggések vannak a magyar társadalom tudata és valóságos állapotai között. A vizsgálat valószínűleg megerősítené azt a feltételezést, hogy közvetlen és közvetett módon mindig is a társadalmi tudat hozza létre a tényleges és virtuális társadalmat, és annak konkrét intézményeit. Magyarországon is nagyon furcsa állapotot eredményezett, hogy a gazdasági, politikai intézmények – különösen az elmúlt kétszáz év folyamatos késései miatt – elsősorban a kontinentális vagy szűkebben a rész-kontinentális tudat megtestesülései. A belső társadalmi tudat hatalmi okokból való korlátozása és megnyomorítottsága miatt nem fejlődhettek ki jobban a civil intézmények. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Magyarországon az oktatási és kulturális intézmények szintén a kontinentális résztudat intézményei – ez gyakran jelentett előnyt, és gyakran hátrányt. Így érthető meg, hogy nálunk a nem intézményesült informális jogrend erősebb és hatékonyabb, mint a jogállam vagy a „kvázi jogállam”. Ha a társadalmi tudat hosszú idő óta legalább részben lefojtott és lemondó tudat volt, ezért hol robbant (lásd: 1848/49, 1956), hol pedig minden irritáló tényező ellenére reakciómentes volt (lásd: Bach korszak, Kádár rendszer).

sor-számok

A valóságszerkezet tartalmi szintjei

1.

transzcendens-spirituális szintek

2.

tudati szintek

3.

valóság szintek

4.

tér szintek

5.

idő szintek

6.

kultúra szintek

7.

tudás szintek

Lokalitás és lokalitás tudat. A lokális tudat a lokális világban élő egyének és csoportjaik közös tudata. Az elmúlt évezredek egyik nagy eredménye, hogy az egyéni és a csoportos tudatok differenciálódtak, így most már a lokális tudatnak a feladata az egymástól is elkülönült személyes tudatok egyesítése. A lokális tudat egyfelől elsődlegesen otthon-tudat, másfelől a transzcendens és univerzális tudat befogadása és konkretizálása. A helyi tudat funkcionálisan a konkrét térben és időben mindig irányító és szabályozó jelentudat; szubsztanciálisan kettős tükörként oda-vissza közvetít az egyéni-személyes és a magasabb rendű tudatállapotok között. A lokalitás tudat változatlanul erőteljesen érzelemközpontú tudat, azaz az érzelmek (szeretet, gyűlölet, stb.) vezérlik és ezért csak másodsorban reflexív, vagy tágabban szellemi tudat. A lokális tudat titkos szerepe az, hogy az egyént kiemelje a szenvedő tudatból, s az egyén tudatát a lokalitás – forró konfliktusos – világában erősítse meg.

A lokalitás térszintként könnyen megnevezhető: minden, ami a nemzet állami szint alatt van, régió, megye, város, kistérség, község. A lokális valóság – mint komplex ökológiai, gazdasági, társadalmi, spirituális, stb. valóság – a világszerkezetben, sőt az államban gyakran alávetett, önállóságától megfosztott szint volt. Az új globális-lokális térszerkezetben viszont a teljes vagy a részleges autonómia megszerzése, vagy visszaszerzése válik lehetővé. A lokalitás kifelé véd, befelé meg erősít, feltéve, ha normálisan működik. A világot tulajdonképpen tudatilag, lelkileg határtalan mezőként élhetjük át, ám alapvetően és mindenekelőtt lokális szinten élünk és cselekszünk. Az elmúlt évtizedekben Magyarországon a lokalitás funkcionálisan főként megyei és települési szinten intézményesült; a következő évtizedek feladata a regionális és kistérségi döntéshozatal és működés intézményesítése. A globális térben a differenciálódott lokalitások akkor vállnak egyenrangúvá, ha a lokalitás szubsztanciális, vagy szűkebben ontológiai céljai is megtestesülnek intézményekben és szolgáltatásokban. A jelen és a jövő – miután beléptünk az információs korba – az intelligens, tehát tudat- és tudásközpontú civiltársadalom, amelyben az irányítás módja kezdetben a részvételi demokrácia és az e-demokrácia.

Miután a kulturális, avagy az oktatási és művelődési intézmények egyre inkább kiépülnek a lokális valóságban is, ezért szeretnénk kitérőként felvázolni egy lokalitás szerkezetet. Európában a lokális életvilág általában a következő belső szintekre tagolódik: felső életvilág ( régió, megye) alsó életvilág amely önmagában is két lépcsőfok, a környező világ (kistérség, település, városi kerület) és a kéznéllévő világ (család, barátok, ismerősök), végül a belsővé vált életvilág (a személyek felettes éne).

A lokális világ tehát maga az életvilág, a közvetlen forró valóság. Ez azonban nem torpan meg az emberi test külső határánál, hiszen nagyon intenzíven hat az ember belső világára, és mintegy beleégetődik az emberi elmébe. Az európai társadalomfejlődés egyik korábbi nagy vívmánya volt, hogy a lokalitáson túli tágabb, virtuális valóságokat az államban és az államközi intézményekben létrehozta. Az elmúlt évtizedekben a világszerkezet lépcsőfokain – az információs társadalom kiépüléseként – újabb virtuális valóságot teremtődtek, amelyeknek intézményesülése azonban csak most kezdődött meg. Ebben a folyamatban az információ és a tudás, és az ezekhez való hozzáférés tér- és valóság-strukturáló szerepű.

A kultúra és a tudat kultúrája

Eljutottunk a globlokál világ és környezetének elemzése után a kultúra elemzéséig. Számos és rangos kultúraelmélet ellenére változatlanul az egyik leghomályosabb fogalmunk a kultúra, amelybe tagadhatatlanul egyaránt beletartozik a tudás, a mentalitás, a szokásrendszer, vagy a mindennapi cselekvés módja. Sokáig az ismert felfogások csak arra koncentráltak, hogy a gazdaságnak, a politikának, vagy az emberi érintkezésnek a kultúráját figyeljék, de ezzel a leszűkített értelmezéssel sem jutottak messzire. Az utóbbi évtizedekben olyan nézetek is napvilágot láttak, amelyek szerint alapvetően minden valóság lényegileg kultúra – kezdve a társadalomtól egészen a vallásokig -, ám ezzel a kitágított, totalizált fogalommal is csak tapogattak a homályban. Olyan új elméletek is megjelentek, amelyek szerint a kultúra nem valaminek a valamilye, hanem önálló autonóm „lények”, „komponensek”, „mémek” rendszere.

Olyan hipotézis azonban, hogy a kultúra önálló tudat, vagy legalább autonóm valóság még elvétve sem született meg. Mi lehet akkor a mi hipotézisünk?

A kultúra tudata a világszerkezet minden szintjén az összes tudás és tudatminőséget szubsztanciálisan egymásba fűzi, összesíti, kifejezi és alkalmazza más és más ötvözetben. A kultúratudat a tudati „valóságok” összekapcsolása és annak folyamata. A kultúra tudata tehát elérhetővé és gyakorlatba ültethetővé teszi az értékeket és ezzel az öntudat létrehozásának inspirálójává válik. A kultúratudat virtuális értékrend, szellemi szabályrendszer, megnevezhető értelemadás, s vizionált eljárásmódként a tudatosult és nem tudatosult tudat és tudásállapotok együttese. A kultúra tudata ugyanúgy differenciálódott, mint a tér- vagy a társadalomszerkezet, ezért a közös tartalmak mellett megformálódott az univerzális, globális, kontinentális, nemzeti és lokális kultúratudat. Ugyanakkor ez a tudatminőség a felsorolt világszerkezeti szintek kultúráinak szubsztanciális sűrítménye. Ez a sűrítmény a magyar kultúra tudatában egyrészt tradicionális tudatállapot, amelyet az elkésett és felemás modernizációkban a kultúratudatnak a tudatalattijába szorult vissza, másrészt a modernizációs váltások minden korlát ellenére is így vagy úgy azért mehettek végbe, mert ez a kultúratudat folyamatosan képes volt befogadni és integrálni más kultúrát.

A kultúra létező vagy valóságos kultúraként közvetítő rendszerként mindig az egyesített kultúra tudatok valósággá válását, és meg-megújuló intézményesítését végzi el. Mint jeleztük, az eredmény kettős. A funkcionális produktum a működést lehetővé tévő civilizáció. A szubsztanciális produktum pedig a kultúrában megjelenített tudat és tudás. Ennélfogva a kultúra kevesebb, mint az összes tudatállapot, ugyanakkor a tudatállapotokat a civilizáció számára elérhetővé és hasznosíthatóvá teszi; a kultúra több mint a tudás, mert a tudás teremtésének a támogatásával és alkalmazásával folyamatosan átalakítja a valóságot, és optimális esetben a világszerkezet minden szintjén a tudattal hozza szinkronba a valóságot. Az elmúlt századokban azonban alapvetően szinkronhiányt tapasztalhattunk, aminek egyik markáns jele éppen az volt, hogy a kultúra közismert intézményei elsősorban a civilizáció kiépülését támogatták. Ezért nem szorul magyarázatra az, hogy az intézményesült, az államilag is támogatott kulturális intézményrendszer és annak teljesítménye szükségképpen csak töredékesen testesítette meg a kultúra tudatának értékeit, és követelményeit. Ebben még akkor sem lesz átütő változás, ha az ezredforduló utáni, tudásvezérelt gazdaság és társadalom viszonylag gyorsan létrehozza a kultúra második funkcionális intézményrendszerét.

A kultúra kézzelfogható, megragadható valósága ilyen értelemben nem más, mint a kultúra tudatának, vagy a kultúra értékeinek, avagy az egyesített tudat és tudás tartalomnak kulturális közvetítő-továbbító mezben való konkrét valósággá válása, valóságteremtése és intézményesítése.

Miért is jött létre az emberi kultúra? Az utóbbi néhány évezredben folyton új világot és új világtudatot gyártottunk, mert a régit feltehetően elhagytuk, avagy folyamatosan, egyre inkább elveszítettük. Vagy soha nem is fogadtuk be, vagy a befogadás felszínes volt. Az igazi szakrális világ és a szakrális tudat még a Biblia előtti időkben eltűnt az idő- és térnélküli homályban. Azóta is konzekvensen keressük, de nem találjuk? Az ember akarta ezt így, vagy az emberfeletti felsőbb tudat?

Azért kellett új világot, új tudatot teremteni, hogy ennek révén újra felnézzünk és megpillantsuk a hiányzó dimenziókat? Mindenesetre megkockáztatható az a hipotézis, hogy a kultúra az ember önteremtő képességének dokumentuma, egyszerre pótlék és transzcendentáló remény, ami azonban az ember és a legmagasabb rendű valóság közé is beékelődött. Igen, egyfelől elválaszt, másfelől lépcsőt teremt, amelyen újra felléphetünk a csúcsra?

Új paradigmaváltás elején

A globális-lokális világ tehát nem az, aminek gondoljuk. A nemzet nem az, aminek gondoljuk. A társadalom nem az, aminek gondoljuk. A tudás nem az, aminek gondoljuk. Az idő (a múlt és a jövő) nem az, aminek gondoljuk. Az ember nem az, aminek gondoljuk. A tudat nem az, aminek gondoljuk. Amit most írunk nem az, aminek gondoljuk.

A kör bezárult, de talán közelebb jutottunk ahhoz, aminek a valóság- és a tudatszinteket gondolhatnánk.

Ha ma Európából nézünk a globális világra, és onnan visszapillantunk a kontinentális valóságunkra, a jelen állapotáról nagyjából azt mondhatjuk, hogy az emberi civilizáció és kultúra a tudásközpontú világmodell küszöbén áll, vagy bukdácsol, ám egyelőre csak a globális funkcionális információs társadalom épül ki, és a tudatközpontú társadalomra csak távoli vízióként tekinthetünk.

Az elmúlt két-három évtizedben azonban elindult egy jórészt még kevésbé felismert, kardinális fordulat: az emberiség tudása mennyiségileg és minőségileg is gyors tempóban fejlődik, és ennek révén – és most már nem csak az euroatlanti kultúrában – új elmélet, új filozófia, új tudomány, új teológia, új művészet születik. Ma még nagyon nehezen tapintható ki, csak sejthető, vagy már igazolható, hogy az emberiség új tudatállapotba lép. Ám annyi kevés kockázattal megjósolható, hogy a következő évtizedekben közelebb kerülhetünk a világszerkezet minden szintjén az új tudatállapotokhoz. Talán óvatosan reménykedhetünk abban, hogy ennek a tudatállapot váltásnak sem feltétele, sem következménye nem lesz az univerzális, vagy globális krízis és/vagy katasztrófa. Akármit is hoz ez az új század, a feladat kettősnek látszik: a tudás váljon személyes és társadalmi tőkévé, és az új tudás alkalmazása segítse az emberiség új tudatának, öntudatának megszületését.

Az újabb és talán soha nem látott mértékű paradigmaváltás elején vagyunk. Ez nem egyéb, mint visszatérés az igazi „valósághoz”, a tudathoz, tudáshoz, kultúrához, mert minden – egyébként létfontosságú – funkcionális építkezés önmagában csak korlátozottan lehet eredményes. Ez a visszatérés egyúttal előrelépés a régi anyagfelfogástól a „tudatközpontú” anyaghoz, a fizikai világegyetemektől az univerzális tudatmezőkig, vagy a funkcionális társadalmak valóságától a társadalmak magasabb rendű tudatáig és tudatalattijáig. Minden nemzetnek és államnak előbb-utóbb gondolatilag és persze tudatilag el kell odáig érnie, hogy a megindult paradigmaváltás ismeretében tervezi meg stratégiáit és operatív programjait. A fejlesztések nem irányulhatnak csak elsődlegesen a következményekre (a konkrét valóságokra) még akkor sem, ha a jó következmények pozitívan visszahatnak az okokra (a tudatokra). A világszerte ismertté vált szlogennel szemben azt állítjuk, hogy nem a történelem ért véget, hanem eljutottunk a poszttörténelemig. És egyelőre nagyon nehezen lehetne megjósolni, hogy ez mit hoz majd magával.

A közös gondolkozást azzal szeretnénk segíteni, hogy egy-egy mondatban felvázoljuk a párhuzamosan születő jövődimenziókat.

Megismételjük hipotézisünket. Most azzal kezdjük, hogy mindegyik jövő csak szeretetalapú, szeretetközpontú jövő lehet. Jövő 1. Transzcendens, univerzális és globális-lokális tudat-emelkedés, és minden szinten átfogó tudás-önfejlődés. Jövő 2. A határtalan tudatok materializálódásai és a tudásfejlesztések jóvoltából az anyag/valóság/világ folyamatos változása. Jövő 3. Új műszaki technikák, technológiák és új tudattechnológiák soha el nem képzelt fejlődése. Jövő 4. Az új valóság születésével egy időben régi és új erkölcsi értékek, ősi és mai normák, új szabályok, új és még újabb értelemadások létrejötte. Jövő 5. Tényleges és virtuális közlekedés az univerzális és poszt-univerzális téridőkben. Jövő 6. A Föld természeti és/vagy ökológiai újjászületése és a Naprendszer kisebb-nagyobb kríziseinek kivédése. Jövő 7. Az egyén intenzív személyiség-erősödése, kiteljesedése – mindenekelőtt tudat- és tudásfejlesztésként.

A felsorolás közel sem teljes és talán még nem is pontos, ám arra feltehetően alkalmas, hogy az alacsony horizontú és szorongásoktól terhes jövőképeket – mint egy szelencét – kinyissa, és a világosságba emelje. A felsorolt jövővíziók természetesen akár közvetlenül lefordíthatók az európai és magyar jövőprogramokra.

Konklúziók: A közelgő változásokhoz már most jórészt rendelkezésre állnak az új tudások és felismerések, vagy ezek számos alapelve. A globlokál világ (kezdve a földi civilizációtól Európáig, és a magyar nemzettől a legkisebb lokális közösségig) már alapvetően tudat- és tudástér. Az információs társadalom, vagy akár szűkebben az internet valósága alapvetően a tudat és tudástér elemi szintű megvalósulása. A kontinentális, vagy egy-egy állami kultúra alapvetően már jelenleg is a tudat-tudástér primitív-egyszerű megjelenítése és közvetítése. A személyes és közösségi részvétel értelme és célja a tudat és tudásfejlesztés támogatása. Az európai és közép-európai gazdaság és társadalom folyamatos funkcionális modernizációja után elindulhat a szubsztanciális „modernizációja”. A lokális cselekvés, a helyi közoktatás, közművelődés és közszolgáltatás központi eleme már a tudat-tudásfejlesztés lesz. Az új, metaelméleti alapú kutatásoknak nem kizárólagos, ám egyik domináns irányává válik a tudat és tudásterek feltárása, megértése. Az új tudások teremtése és közvetítése a következő két évtizedben alapvetően hathat vissza a kollektív tudatállapotokra.

Mi történhet a művelődésben, vagy tágabban az új tudás és tudat alkalmazásában? A nyolcvanas évek „forradalma”: lassú szökés volt a pártállam puha fogságából, és kevésbé puha ideológiájából, valamint részleges kilépést jelentett a központosított és ellenőrzött intézményekből a tétova helyi társadalomba. A kilencvenes évek „váltása”: a korlátozott és el-elakadt spontán és intézményes közösségfejlesztés, továbbá javuló civilizációs szolgáltatásfejlesztés. Az ezredforduló utáni évtized „robbanás” lehetett volna: a szintén korlátozott egyéni és közösségi tudásfejlesztés, valamint a csendesen tudatosuló, új világtudat születése indult meg. A tízes évek forradalma” lehetőség: a még mindig korlátozott egyéni és közösségi tudatfejlesztés és ennek következményeként magasabb szintű társadalom és államfejlesztés bontakozhat ki. Az évtizedekre bontott trendjelzésekben sorra ismétlődnek olyan fogalmak, mint a lassúság, a korlátozottság, a részlegesség. Ám ez az óvatosság senkit ne vezessen félre: olykor akkor is érezhetünk mozdulatlanságot, amikor a felszín fölött és alatt viharos változások indulnak el

Mindenesetre ma újra tudatosítható, hogy a kultúrafejlesztés lényege és egyben kardinális mozzanata az egyéni és közösségi tudatok/tudatállapotok fejlesztése, s aztán ezek változásának hatására alakíthatók át a racionális valóságok, társadalmi intézmények és szolgáltatások. Az életminőség változások is – szükségképpen – egyszerre jelentenek tudati-szellemi és társadalmilag intézményesült fejlesztéseket. A két dimenzió folyamatos kölcsönhatásban van, de a kiindulópont a tudat és annak minősége. És ezt az univerzális-globális felismerést manapság erősíti az új – egyszerre funkcionális és szubsztanciális – globlokál világ természete és változásának iránya.

Rövid üzenetek, korlátok nélkül

Ha ez a tanulmány nem érthető megfelelően, a szerzőt okolják, mert az igazság valószínűleg az, amit vázoltunk és indokoltunk, csak nem sikerült érthetőbben elmondani. A kimondás és a befogadás persze egyaránt tudat- és tudásállapot függő. A magyar társadalom tudat és ennek kultúrája ráadásként terhelt féléber tudat, s az elavult korszellem gyakran szükségképpen nehezen fogadja be a régi/új tudásokat. A nem megfelelő értés korrekciója azonban mindenki előtt szabadon nyitva áll.

Egyébként is minden nyitott előttünk.

Elég talán megjegyezni, hogy a személyes és kollektív tudatszintek és tartalmak generálják – interaktív módon – a társadalmi tereket, a társadalmakat, a különböző valóságokat és a kultúrákat. Elég szintén megjegyezni, hogy a végtelen és véges világban egyetlen univerzális és mindennapi konkrét esély van: az egyéni és közösségi tudat- és tudásfejlesztés.

Elég megjegyezni, hogy erre ugyan nem vagyunk felkészülve, de a felkészítésünk már folyik, s a sokdimenziós mozgástér csak általunk korlátozott, egyébként korlátozatlan. Heuréka!

Irodalom

Frank, Szemjon L.: A társadalom szellemi alapjai (Kairosz, 2005)

Philosophy of Mind, Chalmers, David J. (Oxford University Press, 2002)

Metaelmélet, metafilozófia, szerkesztette Varga Csaba, (Stratégiakutató, 2005)

Hankiss, Elemér: Az ezerarcú én (Osiris, 2005)

Kiss, Endre: Magyarország és a globalizáció (Kodolányi, 2005)

Castells, Manuel: A hálózati társadalom kialakulása (Gondolat – Infonia, 2005)

Varga, Csaba: Új elmélethorizontok előtt (Tertia, 2004)

Új állapotok és új esélyek Közép-Európában

Számtalan ellenerő és ellentörekvés ellenére ebben a században létrejön az egységes földi civilizáció és kultúra, ami belülről nézve igen bonyolult, sokszintű, sokrétegű és sokdimenziós differenciált struktúra lesz. A világhatalmak ráadásul már gyorsabban halnak meg, mint öregapáink. Történelmileg ezért elsőként a kibővített koncepciójú tudásvezérelt kor teszi lehetővé, hogy akár Magyarország, akár egy másik közép-európai ország tényleges- tudásalapú – régióközponttá váljon. Ma már evidens, hogy akár Közép-Európa, akár Magyarország csak az új poszt-globális (és poszt-lokális) világtérben elemezhető.

A globalizáció nem új világjelenség, legfeljebb ma új (vagy újabb) formája jött létre. A tudományos szakirodalom felváltva három fogalmat, globalizáció, univerzalizáció, mondializáció (és mondialatinizáció) használ. A globalizáció a földi civilizáció összekapcsoltságát és egységesülését és ugyanakkor fragmentációit hozza létre, minden ellenkező felfogással szemben nemcsak és nem is kizárólag gazdasági globalizációt jelent. (A mondializáció kategóriája ugyanezt a tartalmat hordozza.) Az univerzalizáció viszont nem cserélhető fel a globalizációval, mert éppen a globalizációval szemben az univerzális értékek jegyében született társadalmi-politikai normáknak az érvényesülését fogalmazza meg. A mondialatinizáció vagy globalatinizáció pedig nem más, mint „az Isten halálának tapasztalataként felfogott kereszténység, és a teletechnikai-tudományos kapitalizmus különös szövetsége

A három vagy négy fogalom tehát egyáltalán nem azonos tartalmú, ám kétségtelenül vannak kölcsönös átfedések. A globalizáció fogalma a legkiterjedtebb és legáltalánosabb, különösen akkor, ha a szubsztanciális globalizáció fogalmába – erről majd később – beépítjük az univerzalizáció kategóriájának tartalmait is, amit akár tágabban is felfoghatunk, mint például a racionális globalatinizációt. A globalizáció/mondializáció mindenesetre nem írható le igen-nem logikával, számos jelensége egyszerre értékelhető esélyteremtésként és esélycsökkentésként.

Tíz elemzésből legalább kilenc a globalizációt (alapvetően vagy kizárólag) gazdasági és politikai globalizációként írja le. Az egyik legmagasabb színvonalú elemzés (Beck, U. 1997) például a következőt állítja: „A globalizmuson azt értem, hogy a világpiac elnyomja, illetve felváltja a politikai cselekvést, azaz a világpiac uralmának ideológiáját, a neoliberalizmus ideológiáját”.45 Ez a paradoxon a globalizáció egyik jellegzetessége: a politika liberális eszméjét és programját a szintén liberális globális gazdasági piac valósága rombolja le. Egyébként igazából egyiknek sincs már köze a liberális eszmékhez.

A Kárpát-medencét, mint tényleges földrajzi, sőt gazdasági-társadalmi teret, az ezredvégen ugyanakkor virtuális térként (cybertérként) is értelmezhetjük. Nem csak arról van már szó, hogy ennek a földrajzi térnek – nemzeti és állami megosztottsága ellenére – közös történelmi, gazdasági és kulturális hagyománya van. Az elmúlt századokban a jeles gondolkodók hiába szerették volna az itt élő népeket tejtestvéreknek tekinteni. Nincs abban semmi meglepő, hogy a kárpát-medencei államok és kultúrák egymást nem csak vetélytársnak tartották, hanem ellenfélnek is, mert egyrészt a térség elmaradottsága miatt jórészt csak egymás rovására érvényesülhettek, vagy legalábbis sokszor ezt gondolták, másrészt a térségben soha sem jöhetett létre valóságos információcsere és sokoldalú kommunikáció, ami a népek és államok párbeszédét eleve kizárták, vagy megnehezítették.

A kárpát-medencei örökös torzsalkodást és feszültséget az elmúlt hetven-száz évben az is tartósította, hogy a magyar (ebben az esetben csak magyarországi) politikai és kulturális stratégia gyakran egyfelől csak a trianoni vereség ideológiai kompenzálására törekedett, s másfelől a Trianon utáni magyar állam határain kívül – a Kárpát-medencében élő – magyarság problémáit szerette volna elfedni, lényegtelennek tekinteni.

Az új helyzet csak részben jött létre a nyolcvanas évek végi kelet-európai rendszerváltások után, hiszen hiába lehetett itthon nyíltan beszélni a szlovákiai vagy mondjuk az erdélyi magyarok helyzetéről, mert a létező szocializmus bukása után a környező országok többsége éppen nemzetállami jellegét kívánta erősíteni, és ezért egyáltalán nem volt partner abban, hogy saját nemzetiségeinek helyzetén jelentősen javítson. Ez a trend azonban most – részben attól, hogy a közép-európai államok beléptek az unióba, s részben attól, hogy az információs társadalom terjedése-fejlődése elérte őket, továbbá azért is, mert a gazdasági-pénzügyi válság mindegyik országot megingatja – megváltozik.

Az új kérdés az, hogy milyen új, még fel sem tárt állapot alakul ki? A vergődő Európában ez egy süllyedő gazdasági és kulturális tércsoport lesz vagy elszakadva Európa hatalmi centrumától – bukdácsolva ugyan – új megmaradási-fejlődési kísérletekbe kezd? Kárpát-medencén belül ismét izzó politikai-kulturális szembefordulások jönnek, vagy a logikus egymásra utaltság valamennyire oldja a nemzeti-nemzetiségi kreált-konfliktusokat?

Az új kárpát-medencei térállapot és az új virtuális térmodell tehát a korábbinál jobban egységesíti Közép-Európát, egységesíti a valóságos földrajzi (és gazdasági-társadalmi) térben is. De hova vezet ez?

Új Közép-Európa kép

Új helyzet- és új jövőkép érlelődik. A régi megoldások használhatatlanok, s új megoldások talán lehetségesek. Szokatlanul új helyzet van tehát abban is, hogy egyelőre aligha hozhat más tényleges sikert, mint az, hogy a kárpát-medencei államokban közel egyszerre elindul – a pénzkapitalizmus csődjére válaszolva – az információs társadalom (tudástársadalom), a kultúratársadalom, vagy például a posztkapitalizmus valamelyik irányának az építése. És egyúttal egyre világosabb, hogy a kárpát-medencei kollektív tudat felszabadítása, egyensúlyba hozása lehet a kiinduló pont.

Csakhogy a hangadó magyar értelmiségi és társadalmi csoportok többsége még mindig nincs tisztában azzal sem, hogy egyáltalán mi a csoda a tudás- vagy a kultúratársadalom és Magyarországon belül milyen stratégia alapján és hogyan lehetne eljutni az új minőségű társadalom korszakába. Az új helyzet tehát egyelőre csak virtuálisan létezik, miközben – ez rendkívül inspiráló helyzet – a Kárpát-medence szinte észrevétlenül átalakul virtuális térré, cybertérré. Ha tetszik: egységes audiovizuális közeggé és egyben közös kulturális térré.

Ám a Közép-Európa régió már csak az új globális-kontinentális térben lehet középhatalom, és Közép-Európában Magyarországnak bármilyen „középhatalmi” státusza akkor lehet, ha az új (már legalább poszt-szocialista és poszt-kapitalista, sőt tudás- és tudatközpontú) világba való átvezetésben kulcsszerepet tölt be.

Magyarország ismét két világ határán áll. A régi (a még nem poszt-szocialista és nem poszt-kapitalista) Magyarországról Hankiss Elemér meglehetősen pontos és egyáltalán nem goromba látleletet rajzolt46. Az új, vagy a lehetséges (már legalább poszt-szocialista és poszt-kapitalista) Magyarországról viszont Hankiss Elemér még csak részben vázolt fel átfogó, hosszú távú víziót. A két állapot közötti sodró erejű, spontán, tervezetlen, egyszerre lokális, nemzeti és globális átvezető folyamatról kevés információ vagy tudás demonstrálódik társadalmi tudatunkban. Ebben a tanulmányban így csak arra vállalkozhatunk, hogy az új Magyarország vízióhoz, s egyben az új közép-európai esélyek megfogalmazásához járuljunk hozzá.
Az információs társadalom teoretikusa (M. Castells, 2003) vezette be az „áramlások tere” fogalmát. Erről a következőket írja: „A történelem folyamán a legtöbb emberi tevékenység egyidejűsége a szomszédságon, a térbeli közelségen nyugodott. De mi van ma, amikor együttműködhetünk a valós időben, fizikailag mégis egymástól távol? Az egyidejűség ugyanaz, de már egészen más térben zajlik, mivel a telekommunikáció és a számítógép egyszerre két vagy több különböző helyen is lehető teszi ezt. Ez a tér tehát az áramlások tere: egyfelől ebben zajlanak az elektronikus folyamatok, másfelől azoknak a helyeknek a hálózatát is jelenti, amelyeket egy közös társadalmi tevékenység köt össze elektronikus áramkörökön és a kapcsolódó segédeszközökön keresztül.47” Az egyszerre egyidejű, de többterű valóság azt is jelenti, hogy új típusú univerzális/globális tér jön létre. Ennek már ma is létező egyik mintája a Kárpát-medencei áramlások tere, noha az áramlások hol ütköznek, hol szabadon folynak, hol összeölelkeznek, hol kioltják egymást.

Ez a folyamat tehát zajlik a mi térségünkben is? Közép-Európában egy évtized sem kellett ahhoz, hogy egy-egy régió – a félperiférikus helyzet ellenére – posztfordista, posztipari térré váljon. Az elmaradást konzerválni, úgy látszik, egyszerűbb és sikeresebb, mint valóban új változásokat beindítani.

A problémát viszont az is okozta, hogy az elemzésekben a posztfordizmus új jellege is ködös maradt. Enyedi György ugyan az új alapvető tényezők között megemlíti az emberi tőkét, az innovációs készséget vagy a vállalkozási hajlamot, ám ezek a tényezők egyáltalán nem bizonyítják meggyőzően a paradigma váltás megvalósulását.. A másik tudós (Rechnitzer János) – Benko, illetve Stöhr könyve alapján – két részletes táblázatban hasonlítja össze a fordizmust és a posztfordizmust, ám a különbséget szintén – több szempontból is – az innováció szerepében találja meg (lásd: regionális növekedés helyett regionális innováció48), másrészt például abban, hogy a funkcionális térbeli decentralizációt az agglomeráció és a térbeli koncentráció váltja fel, ami nehezen igazolható tétel.

A gazdasági-társadalmi innováció felmutatása, mintha jövőt mutató lámpás lenne, sokáig életerőt és dinamizmust sugárzott. A jelenre való rávetítése azonban sikertelen, mert a Kárpát-medence világa csak korlátozottan alkalmas és kész átfogó innovációra. Hol akkor a baj, hol a rejtély megoldása?

Posztipari térség vagy új posztagrár térség?

Egyelőre maradjunk még a kendőzetlen valóságnál. Mindebből az következik, hogy Közép-Európa és Magyarország posztipari térségként integrálódik az új univerzális-globális térbe. Ez ráadásul olyan posztipari térség lett, amely egyfelől visszazuhant a preipari állapotba, másfelől az ipar jó része felszívódott, mint a reggeli köd, harmadrészt pedig az új iparosodás szigetekként valósul meg. Egyáltalán a gazdasági világkrízisek korszakában lehet-e a régi módon ipart telepíteni, vagy a felfokozott ipari tömegtermelés helyett valami egészen más típusú posztiparosodás jön?

Ha erre a kérdésre nincs felelet, vagy nem is lehet helyes válasz, akkor bármilyen ipari alternatíva használhatatlan? Vagy csak kiegészítő jellegű lesz? Ebben az esetben jön egy új – részben önellátó, részben piaci – mezőgazdasági-élelmiszer”ipari” modell? A dilemma ugyanaz, mint a hagyományos ipar esetében: már az önellátás is új agrárgondolkodást- és viselkedést követel, sőt egy valódi, értékközpontú piacon az élelmiszeripari tömegtermelés folytathatatlan? És marad még egy új módon felvethető probléma: a Kárpát-medence sokirányú szolgáltató központként – túl a belső ellátási, szolgáltatási rendszereken – milyen valódi piacképes, érték-, tudás-, tudatszolgáltatásokkal jelenhet meg?

Jelképesen: a boldog életet ígérő autógyártás és autóhasználat helyett új életeszmények és életminták exportja is lehet új ipar és új szolgáltatás?

Ne tessék rögtön mosolyogni a kérdésen.

Hatalom-mániás vagy érték-vállaló térség?

Az új állapotok és esélyek további vizsgálata előtt néhány – helytelenül evidensnek látszó – egyszerű fogalmat és folyamatot érdemes újra tisztázni.

1. Az ezredforduló utáni új világállapotban mit is érthetünk Magyarországon?

2. Az új globális-lokális világszerkezetben miképpen definiálható a hatalmi, s a középhatalmi státusz?

3. A gyorsan változó európai kontinentális struktúrában mi lehet a régióközpont és ennek feladata, és ebből következően mit is tegyünk?

Vegyük sorba a feltett kérdéseket.

(1) Hogyan értelmezzük – az új század elején – Magyarországot? Már egyetlen európai ország sem határozható meg csak a korábbi ipari kor vagy a késői pénz-kapitalizmus összetett viszonyai közötti hagyományos politikai, katonai, vagy gazdasági „hatalomként”. A Magyarország körüli globális-kontinentális erőtér (jellege és szerkezete) a hetvenes-nyolcvanas évek óta alapvetően megváltozott. Az új világszerkezet egyrészt felfelé ismét kinyílik a globális szint feletti univerzális (kollektív tudatot feltáró) irányba, másrészt a globális, nemzeti, lokális szinteken horizontálisan egyre inkább hálózati jellegűvé is válik, harmadrészt alulról elkezdett újraszerveződni a lokális, ezen belül kistérségi, s mikrotérségi szint, s végül az önmagára találó egyének sokasága soha nem látott mértékben, minden szinten potenciálisan cselekvőképessé válik.

Miben hoz mindez újat?

A klasszikus nemzetállam az elmúlt századokban belül igyekezett integrálni, és kifelé elsősorban csak védekezett, különösen, ha agresszív nagyhatalmak támadták. Közép-Európában azonban a dualista osztrák-magyar monarchia már megmutatta a nemzetállam feletti, országok közötti, szubrégiós együttműködés kitágult otthonosságát és a korlátozott „unió” előnyeit és persze az aktuális hátrányait és szorongatásait is. Most Magyarország egyrészt egy kontinentális – szintén korlátozott és helykereső – unió önálló tagja, másrészt részben valóságosan és részben virtuálisan integrálódik a globális térbe, miközben a kontinentális és a globális szint működése gyökeresen megváltozik. Egyszerre halad egy teljes leépülés és egy teljes modellváltás felé.

A belső differenciálódást jelenleg a nemzetállami szint ugyan többször még tudatosan lassítja, ám ennek ellenére a régiók, kistérségek nagyobbik felének – továbbra sem teljes – autonómiája talán elérhető lesz. Magyarországnak tehát belül párhuzamosan integrálni, és a részeket, a régiókat önállósítnia kellene, ám egyúttal kívül – mint önálló résznek – támogathatná a többszintes (kontinentális, globális és univerzális) integrálódást, ám a kontinentális szint változatlanul szintén őrizni akarja autonómiáját. Megismételjük: számtalan ellenerő és ellentörekvés ellenére ebben a században létrejön az egységes földi civilizáció és kultúra, ami belülről nézve igen bonyolult, sokszintű, sokrétegű differenciált struktúra lesz.

Ha nem így lesz, bolygónk világa visszafejlődik, vagy akár elpusztulhat.

Ezt az új világszerkezetet kellene jobban értenünk ahhoz, hogy Magyarország jelenlegi szerkezeti szerepeit, valamint funkcionális és szubsztanciális helyét, továbbá már meglévő és potenciális esélyeit számba vegyük. Magyarország tehát már nem csak egy belül és befelé létező állam és társadalom, s így programot kellene kidolgoznia nemcsak belső feladataira, hanem külső szerepeinek ellátására is. Keserves szellemi lecke lesz ez sokaknak, mert a kiindulópont nem lehet más Közép-Európában sem, mint az, hogy minden vallás, minden nemzet, minden kultúra, minden társadalom és minden állam egyenrangú és egyformán fontos. De új szerep- és feladat megosztás és harmonizálás indul meg, ami Magyarországot – ez sokaknak szintén keserves lecke lehet – a kollektív egó erősödése nélkül felülértékelheti.

Nem folytathatjuk azt a barbárságot, hogy például mi is gúnyolódunk Mohamed prófétán, vagy bármelyik vallás istenén, sőt többek felfedezhetjük majd, hogy nálunk – a törökkori tapasztalatok miatt – jól ismert dervisek többsége magas rangú szufizmust képviselt. Magyarország új alaptörvénye jó irányt vett, amikor szépen rögzítette a kereszténységhez való kötöttségünket, de ezt nem lehet semmilyen irányban korlátozásként értelmezni. A lélekszabadság, a hitszabadság alapvető értékünk.

Ebben az új világrendben tehát Magyarország jelene és jövője legalább négy szinten definiálandó: globális, kontinentális, nemzeti (vagy szűkebben: állami) és lokális szinten, avagy Magyarország új felfogású, új típusú középhatalmi szerepei, esélyei nemcsak nemzetállam szinten és pusztán országként értelmezhetők.

Kitérők, szeretetként és inspirációként

Kitérő 1. A világszerkezet univerzális-tudati síkjának tartalmáról és feladatairól ne a késői ipari kor vallásellenes-tudatellenes korszelleme szerint ítélkezzünk. Elérünk oda, hogy az anyagi-racionális világ és a univerzális-tudati világ nem fordítható szembe és nem játszható ki egymással.

Kitérő 2. Az új, egyszerre globális-lokális, állami és társadalmi világszerkezetet ne csak az anti-globális mozgalmak szemüvegén át nézzék. A valóság-kulisszák mögött létrejövő új világállapot nem azonosítható be az egyik részelem, a globális, pénzpiac-központú globális gazdasággal, vagy annak ellentmondásaival és gyakori drámai következményeivel.

A második kérdés az volt, hogy mi lehet ma az új középhatalmi szerep? A 19-20. századi ipari kor világának hatalom-típusú, hatalom-központú uralmi, vagy szelídebben irányítási rendszerének dominanciája csökken. Az alapvetően katonai-politikai eredetű, és ebből következően gazdasági-technológiai hatalom-gyakorlás módja önmagában egyre kevésbé realitás az új globális-lokális térben. (Ha ez nem így lenne, a hőn szeretett Szovjetunió még ténylegesen létezne, nálunk bőven virágozna a végén már félig liberalizált puha diktatúra, vagy az USA pusztán katonai-politikai eszközökkel győzhetne az irakiak lelke és kultúrája felett is.) A klasszikus hatalom – minden új látszat ellenére – mindenekelőtt katonai vagy pénzügyi erő érvényesítésként egyre nyilvánvalóbban alkalmazhatatlan, vagy legfeljebb korlátozottan vethető be. Ebben az új században a hatalom (vagy akár a világhatalom) nem egyszerűen már országok, kultúrák meghódításának, gazdasági potenciálok megszerzésének agresszív képessége. Nem beszélve arról, hogy a ténylegesen magas rangú szakrális hatalom jellege pedig kizárja az ilyen földi hatalomgyakorlást.

Nincs mindebben egyébként semmi eget-rengető újdonság. Akármelyik részleges, vagy majdnem totális világhatalom történetét vizsgáljuk, kezdve az ókori, egy-két kontinensre kiterjedő birodalmaktól, befejezve az elmúlt száz évben megismert, részleges vagy totális globális világhatalmakkal, egyik sem írható le pusztán katonai, gazdasági erőforrás koncentrációként, vagy területi egyesítésként. Ma minden racionális és központosított főhatalom, vagy középhatalom kénytelen felismerni, hogy most és holnap a hatalmi szerep és eljárásmód nem lehet ugyanaz, mint az elmúlt századokban. (Kegyetlen igazság ez, de a 2001. szeptember 11-i terrortámadás ezt a tudatosulást is szimbolizálja.)

Közép-Európában az állami hatalom már főként csak elosztási hatalom, a média-hatalom legalizálásával. Az Európai Unió – mint klasszikus gazdasági-politikai hatalom-koncentráció, és mint az egyik globális demokrácia-minta – már így is jórészt versenyképtelen. Ázsia nagy területű és népességű kvázi-világhatalmai (Kína, India) feltehetően ismét vesztesek lesznek, ha az euroatlanti hatalomépítés tegnapi elveit és technológiáit importálják és gyakorolják majd.

Klasszikus hatalom-modellként sokszorosan tilos Magyarországnak bárhol, így különösen Közép-Európában hatalmi, vagy középhatalmi szerepről gondolkodni. Ha tenné is, nem sikerülne.

A poszt-klasszikus – gazdasági-pénzügyi – hatalom modellből kiindulva Magyarország akarhat valamit a Kárpát-medencében, de bármilyen ilyen elképzelése csak rövidtávon kamatozhat valamit. Egy-egy ország területi nagysága, gazdasági teljesítménye és kulturális potenciálja viszont önmagában már nem teremt sem hatalmi, sem középhatalmi esélyeket. Van egy rosszabb hírünk is: a magyar politikai elit országon belül egyelőre gyakran változatlanul hatalmi szerepekben és hatalmi törekvésekben gondolkodik, mert például a rejtett, nem nyilvános hatalmi játszmák, sőt a leplezett hatalmi eszköz-készletek segítségével már csak ideig-óráig lehet nyerni. Magyarországon ma annyi demokratizálás történik, hogy az egy pólusú hatalmi-gazdasági fölény megosztása lassan végbe megy. Ezért a rendszerváltás előtti, különböző kapitalista-államkapitalista hatalmi rendszerek evolúciós jellegű megváltoztatása erre a századra marad.

Most vagyunk igazán bajban, mert a régi és új hatalom-birtokosok új megegyezést csak akkor fogadnak el majd, ha egyrészt az új világszerkezetben nem marginalizálódnak, másrészt a presztízs-hatalmuk egyáltalán nem csökken, legfeljebb szintén megosztódik. És itt figyeljünk fel az alapvető problémára: sem a globális világ, sem Európa, sem Magyarország nem tudja, nem látja, hogy mi lehet az új hatalmi rendszer (ami új típusú hatalom és új típusú rendszer, s ami a világszerkezet szintjein nagyjából egyszerre jön létre; olyan új „hatalom”, ami nem elsősorban katonai, nem politikai és nem pusztán gazdasági dominanciájú). Ma egyszerre van integrált hatalmi-koncentráció és elképesztő hatalmi-vákuum, intenzív hatalom-erősítés és minden régi hatalom-típus szétmálása. A konklúzió egyértelmű: a földi civilizáció és kultúra a régi módon, így a régi hatalmi-irányítási szisztémákkal nem menthető meg. Nem folytatható tovább az, mint ahogy azt Freud már megfogalmazta, hogy minden civilizációs haladás ára az ember belső lényének további elfojtása. Az igazi dráma ma a megoldási alternatívák hiánya.

Kitérő 3. A „hatalom” jelenlegi tartalma részben az információ-hatalom, az innováció-kreativitás hatalom, a mentális (vagy lelki) hatalom, vagy például a spirituális-hatalom. (Ha a hatalmat a régi értelemben definiáljuk, akkor a hatalom szó mindenhol idézőjelbe teendő.) Ez akkor is igaz, ha a poszt-klasszikus hatalmak gyakran az új „hatalom”-javakat a régi hatalmuk átmentésére használják.

Kitérő 4. Végül is két lehetőség van: a globalizálódott világ – éppen jellege miatt – globális katarzis keretében omlik össze és akár pusztul el, vagy gyökeresen új tartalommal, új módon és a világszerkezet minden szintjén megváltozik. Ennek az univerzális új korszak első lépcsőfokának szerintünk a tudás és tudatfejlesztő kor a lehetséges neve.

A magyar hangadó értelmiségi csoportok többsége lebecsüli, olykor lenézi és sokszor pusztán új látszatnak minősíti az információs-innovációs korszak49 eddigi eredményeit. Lelkük rajta. Mindenesetre a régi középhatalom vágyunkat és programunkat (és ezzel együtt ezt a fogalmunkat) nyugodtan a nagyapák sublódjának alsó fiókjába dobhatjuk. Ezzel párhuzamosan pedig neki láthatunk a más típusú hatalomban (vagy nem klasszikus-posztklasszikus hatalomban) gondolkodó, országok közötti-feletti, szubregionális térségre is alkalmazható víziónk kidolgozásának.

A harmadik kérdés így hangzott: az új európai kontinentális struktúrában mi lehet a régióközpont és ennek feladata, s ebből következően mit is tegyünk?

Ha az új világszerkezetben egyaránt középszint a nemzetállam és a több nemzetállamot átölelő (szub)régió, akkor először is vizsgáljuk meg, hogy a két középszint között mi a különbség? A választ bonyolítja, hogy Magyarország esetében a közép-európai szubrégió belső övezete nagyjából azonos a határokon átnyúló nemzettesttel, s ráadásul az információs korban Közép-Európában is gyorsuló tempóban születik meg és önálló életre kell a virtuális Kárpát-medence vagy a digitális szubrégió.

Nincsenek még kiérlelt válaszaink. A határokon átnyúló nemzettest ugyanúgy virtuális valóság, mint amilyen a szimbolikus (tudásalapú) társadalom határok fölötti virtuális világa. A magyar nemzettest és a racionális tértest (lásd: Közép-Európa államai-társadalmai) megkettőzésével létrejövő közép-európai információs-tér azonos természetű poszt-valóság, avagy társadalmi tudatállapot, ám meglehetősen eltérő tartalmú kollektív tudatminőség. Mi az azonos hát, s mi a különböző? Mindössze annyiban azonos, hogy egyaránt a virtuális kollektív tudatminőség generálja és garantálja a nemzetet és a digitális információs teret is. Miközben a nemzet változásához képest az internetes világ fejlődése egyelőre kevésbé intenzíven hat vissza a hazai és közép-európai tudatállapotokra.

Az egyik különbség az, hogy a nemzet sokkal inkább tértől-időtől független „valóság”, mint a digitális tudástér, s a cybertér jobban a racionális világhoz kötött; a másik különbség az, hogy a nemzeti tudat homogénebb, mint a közép-európai virtuális tudástér, noha a magyar nemzettest is sokrétűen kötődik a szomszédos népekhez és kultúrákhoz. Az igazi különbség talán az, hogy a virtuális tudásvilág azért erőtlenebb, mert maga a teljes Közép-Európa is új fejlemény (hiszen nem azonos az egykori Osztrák-Magyar Monarchiával, vagy a korábbi, hatalmilag összetartott szocialista államszövetséggel sem). A nemzet és a mögötte meghúzódó magyar történelem nagyon messzi múltra néz vissza, míg az egységes, szerves, világhatalmaktól megszabadult Közép-Európa – nemcsak Kelet-Közép-Európa! – nagyon friss fejlemény, és rövid múltja miatt még nem tudatosulhatott eléggé szubregionális tudatként.

A Kárpát-medencében az egyik legfontosabb stratégiai érdek az, hogy először Magyarországon érjék el: a lakosságnak legalább hetven-nyolcvan százaléka hozzáférhessen az információs-kommunikációs szolgáltatásokhoz. Ebben szerencsére nem állunk rosszul. A közeljövő: a digitális családi ház és a digitális közösségi ház (teleház, e-könyvtár, stb.). Az részben mellékes kérdés, hogy az információ (adat, hang, kép) hogyan, milyen technológiával jut az állampolgárhoz, csak az a lényeges, hogy lehetőleg majdnem mindenkihez eljuthasson. (Az új technológia ma már ott tart, hogy minden háztartásban, mint kommunikációs végponton 100MB/sec. internetes szolgáltatást adhat.)

A következő egy-két évtizedben általánossá válik: a háztartásban mindenhol jelen van a videotelefon, a számítógép-televízió, a házi könyvtár bővülése mellett családi CD-tár, vagy például a távvezérlésű háztartási gépek hálózata. Akár azt mondhatom, hogy húsz év múlva nem a hagyományos munkához való jog, hanem az információs-kommunikációs hozzáférési jog lesz napirenden. A mindennapi élet sokkal gyökeresebben átalakul, mint az ipari forradalom bármely korábbi korszakában, mert most nem elsősorban a munkahely, hanem a lakóhely is modernizálódik gyökeresen. A személyautó, a televízió vagy mondjuk a távfűtés eddig is hozott változást, de a mindennapi világ jórészt olyan maradt, mint néhány száz évvel korábban. Most ez változik meg, sőt a háztartásai eszközök is médiaeszközökké válnak.

Attól se féljünk viszont, ha például az ökológiai válságok miatt a cyberterek összeomlanak, nemzetünknek mindenképpen tudás- és bölcsesség megtartó és továbbvivő szerepe van.

Ebben is verseny tört ki az államok, kultúrák, nagy és kis térségek között. A magyar társadalom erre még egyáltalán nincs felkészülve, még mindig elsősorban a szórakoztatás foglalkoztatja, miközben párhuzamosan az is igaz, hogy az internet jelentős tudásszolgáltatóvá vált. Még legalább tizenöt évig aktuális állami feladat a lakosság felkészítése: 1. Az alsó és középfokú, valamint a felsőfokú iskolákban a számítógép és az Internet használat, az új írástudás, s a digitális tudásválogatás, tudásfeldolgozás megtanulása. Ez azonban nem csökkenti a könyv és az olvasás fontosságát. 2. Az audiovizuális eszközök interaktív kommunikációs eszközként való használatának elsajátítása, ami ismét nem teszi feleslegessé, hogy az emberek újratanulják az ősi személyes és közösségi kommunikációkat. 3. A gyönyörű magyar nyelv mellett legalább még egy idegen nyelv megtanulása, hogy a világon bármilyen információ, gondolat, érték elérhető legyen, és ne legyen akadálya az oda-vissza kommunikációnak. 4. Olyan állami információs-kommunikációs (vagy tudástársadalom politika vagy tágabban bölcsességerősítő politika) politika, amely az audiovizuális és kommunikációs eszközök megszerzését és néhány alapszolgáltatás (e-közigazgatás, távoktatás, stb.) igénybe vételét szinte mindenki számára elérhetővé teszi. 4. Olyan passzív és intelligens házakat teremtő lakásépítési és lakástámogatási politika, amely legalább kamatmentes hitelek segítségével ösztönzi a minőségi technológiák, gépek, eszközök vásárlását.

Az eddigiekből kiderült, hogy az audiovizuális stratégia nem gondolható végig az információs-innovációs társadalom stratégiája nélkül. De ugyanígy evidensé vált, hogy se az audiovizuális, se az információs-kommunikációs társadalom stratégia nem ér semmit, ha erre az új korszakra legalább részben nem készül fel előre a társadalom.

Figyelem: a felkészülés mindenekelőtt a tudás és ezen belül az új tudás megszerzését és a tudás értékalapú alkalmazását jelenti. Ez egyszerűen mondva azzal egyenlő, hogy a következő tíz-húsz évben a magyar társadalmat – pontosan fogalmazok: – életkortól és végzettségtől függetlenül virtuális iskolapadba kell ültetni. Ez nem más, mint többek között az, hogy a fiataloknak sokkal nagyobb arányban kell elvégezni a közép-és felsőfokot, de ami ennél lényegesebb, hogy a jelenlegi és a későbbi felnőtt korosztályoknak olyan életformát kell elsajátítani, amelynek szerves része – az életút minden szakaszában – a szervezett és spontán tanulás. Arra nem lesz lehetőség és nincs is rá szükség, hogy a többség utólag elvégezze a gimnáziumot vagy az egyetemet, de a nemzeti feladat, hogy a felnőttképzés keretében mindenki elsajátítsa a jövő társadalmát, a jövőben való éléshez szükséges tanulást. Arra sem lesz lehetőség és szintén nincs is szükség, hogy annyi új iskolaépületet építsünk, hogy minden felnőtt iskolapadba ülhessen. De: egyrészt minden (mintegy 150-170) kistérségben vagy járásban legyen önálló épülete a felnőttoktatásnak, másrészt a távoktatás keretében – a következő tíz évben – legalább egy millió hallgatóvehessen részt a távoktatásban. A felnőttoktatás egyik új intézménye a civilegyetem, amely koncepciót dolgozott ki arra, hogy azt a tudás adja át, azt a készséget erősítse, amire a következő évtizedekben szüksége lesz a remélhetőleg szeretetközpontú korszakban.

Ha a közép-európai régióközpontot elsődlegesen tudatformaként és másodlagosan ténylegesen létező valóságként értelmezzük, akkor egyrészt evidens, hogy a hatalmi szerep erősítése vagy szűkebben az irányítás megszerzése elsősorban a kollektív tudatállapot befolyásolásában mehet végbe. Ez azonban nem politikai vagy gazdasági hatalom, hanem szellemi, lelki, tehát virtuális „hatalom”. Most jutottunk el az egyik állításomhoz: történelmileg elsőként a kibővített koncepciójú tudásvezérelt kor teszi lehetővé, hogy akár Magyarország, akár egy másik közép-európai ország tényleges régióközponttá váljon. De ez már a megkettőzött, a valóságos és virtuális Közép-Európa, amely növekvő arányban információs (vagy egyre inkább tudás- és tudatközpontú) szubrégió. És pillanatnyilag az csak másodlagos fejlemény, hogy a virtuális közép-európai tudatállapot milyen nemzeti, állami, vagy szubrégiós intézményekben vagy szervezetekben testesül meg. Ma még szinte semmilyenben, de ennek nem szükséges okvetlenül így maradnia.

Kitérő 5. (Egyúttal rövid összefoglaló és jövővízió.) Nincs hely bővebb kifejtésekre, csak rövid, pengeként vágó, tőmondatos utalásokra.

1. A jelen nem engedi látni, hogy a jövő milyen gyorsan közeledik felénk, avagy az idő már nem évszázadokban lépked. Ne tételezzük fel, hogy a két világ közötti átlépéshez újra száz vagy ötven év kell.

2. A tér nem választható el az időtől, s a tér jellemzői szintén rohamléptékben változnak, így az univerzális téridőben Közép-Európa valóságos mozgásának gyorsasága már fényévekben mérendő.

3. Közép-Európa (egésze, vagy egy kisebb tömbje, például a Kárpát-medence) egységes információs-kommunikációs térré szerveződik. Ha a történelem nem torkollik valamilyen krízisbe, ez a köztes tér húsz éven belül tudástérré válik.

4. Közép-Európa egyaránt kötődik majd a Nyugatot képviselő és a Keletet képviselő államszövetségekhez (noha az Ázsia és Európa közötti államszövetségek végső alakulata még nem jött létre).

5. A tágan vett Közép-Európa több vallású (kereszténység, judaizmus, iszlám, stb.), egyszerre differenciáltabb és egységesebb spirituális térré szerveződik.

6. A globális gazdasági térben a csak részben elkülönülő közép-európai gazdasági övezet nem autonóm, de nem is alávetett gazdaság: új típusú versenyképessége növekedhet, erős lokális gazdasága lehet és tudásipara átlagon felülivé válhat.

7. Az ezeket a tényleges, intézményes folyamatokat befolyásoló Közép-Európa tudat megerősödhet, a korábbi előítéletek helyett a régi-új tartalmak (új tudatminőségek) vezérelhetik. Ez a feltétele annak, hogy a Közép-Európában az elmaradt államreform, sőt hatalomreform megkezdődjön.

Számos pontot felsorolhatnék meg. (Az új típusú) Magyarország csak akkor lehet (új típusú) középhatalom, ha a mai Magyarország a két világ határán – tétovázás nélkül és időben – átlép. Van azonban egy új téridő-probléma: Közép-Európa a középkor vége óta szükségképpen követő magatartást folytatott, folyamatos késettségét és lemaradottságát igyekezett behozni a fejlett világnak mondott Nyugat-Európa másolásával. Erre utoljára 1989-1990-ben volt szüksége. Az új globális-lokális térben egyébként is a haladók és lemaradók közötti fáziskésés egyre kevésbé meghatározó. Magyarország tehát szigorúan és vitathatatlanul abban érdekelt, hogy egyrészt önmagán belül, másrészt közvetlen környezetével – a szűkebb vagy tágabb Közép-Európával – az egyik újat akaró, ezért modellkísérleteket, modellfejlesztéseket vállaló ország-országcsoport legyen. Ez lehet most a kardinális felismerés. (Ezt a törekvést már a konzervatívok is vállalhatják, hiszen most már nem a modernizációval, hanem a modernizáció utáni korszakkal kell közösséget vállalniuk.)

Bolygónk világa, különösen világtudata egyszerre, mindenhol (minden kontinensen), azonos intenzitással, s közel egyforma minőségben most sem változtatható meg. A régi világ az ezredforduló környékén még homogenizálta a hasonló fejlettségű államokat, ám az új korszakba való átlépés kényszere, intenzitása, koncepcionáltsága várhatóan ismét szétzilálja a közép- vagy az élmezőnyben lévő államokat. Minden lépéshez más személyes és kollektív tudatállapot emelés lesz szükséges. Minden tudatos ország-jobbításhoz más társadalom és már a társadalom által is kikényszerített, új állam igényeltetik. Minden változáshoz más intézmények, szervezetek és cselekvési technikák kellenek majd. Az induláshoz talán elég lenne néhány elszigetelt, de koncepcionális modellkísérlet, amelyet viszonylag könnyen prioritásai közé sorolhat egy új állami magatartás. Minderre nem vagyunk felkészülve, de már elkezdtük a felkészülést.

Nem elsősorban az állami akarat, s nem a pénzügyi forrás, hanem az új tudatállapot hiányzik, pedig Közép-Európának nekünk kellene új eszméket, új víziókat sugároznunk. (A program már most kidolgozható lenne, amelyre akár azonnal összeállhatna egy szellemi csoport.)

Eddig Közép-Európára nézhettünk úgy, mint a ragyogónak látszó – tőlünk elvett – múltunk emlékére. Vagy pillanthattunk úgy rá, mint régi dicsőségünk és nagyságunk elvesztőjére. Aztán sulykolhatták azt belénk, hogy ez a térség közös ideológiai akol és közös államkapitalista politikai-gazdasági rendszer. Figyelhettünk mostanában úgy Közép-Európára, mint új piacra, s posztpiacra, és új gazdaságként integrálható szubrégióra. Végül lassan tudatosul bennünk, hogy a Kárpát-medence maholnap jórészt egységes és új mozgásteret teremtő tudástér és médiatér. Attól pedig egyelőre változatlanul elég messze vagyunk, hogy legalább a V4 országok együttműködésének gyökeresen más fejlesztését tervezzük meg.

Ha van vagy lesz új társadalmi tudatunk, talán ráeszmélünk, hogy Közép-Európa mi vagyunk, sokkal több ez, mint egy külső, más, tőlünk független övezet. Régióközpont csak együtt lehetünk. Közép-Európa régió már csak az új globális-kontinentális térben lehet új tartalmú középhatalom, és Közép-Európában Magyarországnak – időjelbe tett – bármilyen középhatalmi státusza akkor jöhet létre, ha az új (már legalább poszt-szocialista és poszt-kapitalista, sőt a tudás- és tudatközpontú) világba való átvezetésben kulcsszerepet tölt be. Egyelőre még nem ijesztően nagy a baj, így ezt most még kevesen értik.

Új Magyarország vízió?

Szabadságunkban áll-e mást gondolni Magyarországról, mint amit ma a korszellem sugall? Szintén Hankiss Elemér utólag úgy látja50, hogy akkor is a gondolatok szabad világában élt, amikor az ország fuldoklott a szabadság hiányában. Ez akkor – a kilencvenes évek előtt – Magyarország polgárai közül keveseknek, elvétve, s töredékesen adatott meg. A huszadik század nálunk tartósan nem volt a gondolatok szabad világa. Ma sincs még nézetszabadság az uralkodó dogmák miatt, noha a rendszerváltás óta jelentős a változás, ám az uralkodó gondolatok gyakran ismét zárt falanszterként állnak össze. Az előző rendszerben a gondolatszabadság hiánya többet ártott, mint az 1956-os forradalom leverése.

Ám Hankissnak abban igaza van, ha valaki szellemi emberré vált, az a diktatúrában is szabad lehetett. Most pedig ez elemi feltétel.

Mégis szerethető ez az ország, mert annyit például ki lehet mondani, hogy 1989-ben Magyarország jövőnek a kapitalizmus múltját választotta. Erről beszélhettem tizenöt éve is, igaz az uralkodó gondolatok akkor ezt a felismerést nem értékelték. Ugyanakkor nem csak azt lehetett kifejteni, hogy a politikai részleges rendszerváltás nem is hozhatta meg a remélt eredményt, hanem – egy lehetséges új önkép keretében – azt is, hogy közösségei nem mind zilálódtak szét, polgárai nem mind fáradtak vagy közönyösek, s igazán csak a hatalmon lévőkkel szemben bizalmatlanok, ám velük sem annyira, hogy nyíltan ellenük forduljanak, mert már a Kádár-rendszerben megtanulták, hogy hasznosabb, ha nem szembe fordulnak, hanem félrefordulnak. A vezető értelmiség sokszor – mindenekelőtt kollektív tudatként – nem nagyon érti az országot, de ne gondoljuk azt, hogy ez túlságosan sokat árt Magyarországnak.

Magyarország nemcsak terület, nemcsak állam, nem csupán gazdaság, nem egy aktuális berendezkedés, nem elsősorban nyelv vagy hagyomány, nem egy vagy több értelmiségi réteg, nem csak az istenadta nép, hanem persze mindez együtt, ám alapvetően tértől-időtől független virtuális valóság. Magyarország nem csak azóta van, amióta nemzetállam született, s nem csak addig él majd, amíg a nemzetállam hagyományos formái jelentéktelenné válnak. Ezért lehet nem szeretni, lehet szeretni, lehet szentségelve szeretni, lehet csendben elutasítani, ám ettől függetlenül tartós minőség, egyaránt racionális valóság és poszt-racionális tudatállapot, sőt párhuzamosan személyes és közösségi tudat. Ennek jobb megértésében azonban már az ezredforduló utáni új tudás és az új gondolkodás segíthet, amit metaelméletnek vagy metafilozófiának51 nevezhetünk.

Messze nem úgy vannak tehát a dolgok, mint ahogy gondoljuk. Abban az esetben is, ha – egyébként helyesen – éppen a botladozó lábunk elé nézzünk. Az ország azért kicsinyes és pazarló egyszerre, azért hajlamos egyaránt igazságtalanságra és igazságra, azért önámító és részben tisztánlátó, vagy azért tehetetlen és ugyanakkor cselekvőkész egyaránt, mert a valóságos (gondolati és cselekvési) lehetőségek nem tesznek többet lehetségessé, szellemileg pedig nem tud a korlátolt mozgástér fölé emelkedni, vagy a folyamatos védekezés és helyben topogás miatt képtelen az egyébként csak részben felismert lehetőségekkel élni és túllépni rajtuk. Ez az ország törvénytisztelő, de főként az íratlan „alkotmánynak” engedelmeskedik, s jelenleg is nagyon jól tűri, hogy az elitek gyakran több gazdasági-társadalmi törvénytelenséget engednek meg maguknak, mint a normál polgárok, mert a társadalmi szerkezetben felül lévők szintén a folyamatos védekezés miatt szüntelenül (és részben oktalanul) az alulbecsült lehetőségek foglyai.

Magyarországot csak szeretni szabad, holott ez embert próbáló feladat, de az ország egyedül a szeretett állapotában lesz képes új utakra indulni. Nincs értelme új, vagy második rendszerváltást hirdetni, amint annak sincs értelme, hogy azért akarjunk visszahátrálni 1989-ig, hogy új típusú rendszerváltást akarjunk. Szeretni kell Magyarországot, még az új gazdasági-politikai elitet is, mert csak ebben az állapotban lesznek hajlandók belátni, hogy önismeretük lényegében nem egyszer hamis, hogy egymástól eltérő világnézetük egyaránt jórészt elavult, és általában és egyáltalán nincs jövőképük, még jövőérzetük sem. Se rövid, se hosszú távra. A megoldási kényszerpálya hallatlanul régi: ahogy a kapitalizmus a feudalizmustól például a tartalom nélküli hierarchiát vette át, úgy ma a késői kapitalizmus csak a tartalomvesztett demokráciát képes mintaként továbbadni.

Európa előtt három reális alternatíva van:

(1) vissza a régi modellekhez, vissza a régi gondolkodásokhoz, ide kötődik az újszocializmus és az újkapitalizmus, az új baloldal és az új jobboldal (az új szociáldemokrácia és az új liberalizmus, valamint az új konzervativizmus), stb.;

(2) előre a ma még újnak látszó modellekhez és az egyre kevésbé új gondolkodásokhoz, ide tartozik a poszt-indusztrializmus, az információs társadalom, az ökológiai társdalom, a kreatív társadalom, stb.;

3) a régi és az új modellek egyesítése, jórészt az új tudások alapján és az új jövővíziók szerint, ide sorolható a fenntartható tudástársadalom, a szeretet-társadalom, a szakrális demokrácia, az univerzális egységtársadalom, stb.

A jelenlegi globális társadalomban szintén jelen van mind a három alternatíva, de kontinensekként más-más arányban és hangsúllyal. Az első alternatíva Európában a legerősebb, mert túl hosszú ideg tartott (és tart) a kapitalizmus, s amelynek dogmatizálódott gondolkodásától egyre nehezebb szabadulni. A második alternatíva leginkább Észak-Amerikában és Dél-Kelet Ázsiában vált uralkodóvá, noha például Észak-Európa egyre inkább fejlettebb információs társadalom, mint Ausztrália vagy Japán. A harmadik alternatíva – mint ahogy az szokott lenni – elsősorban még szellemi modell, ám az erős közép-európai hiedelemmel szemben nem az „objektív valóság”, hanem a „szellemi valóság” alakítja át a világot.

Nincs abban semmi meglepő, hogy az első alternatívában egyaránt benne van az egymást feltételező két világ és két logika: a pénz- és információ központú újkapitalizmus és önkritikájaként újra visszatérő – szükségképpen homályos – társadalmi esélyegyenlőség központú újszocializmus. Ide tartozik az újkapitalizmus által végképpen felmorzsolt előző világmodell: a posztfeudális, vagy nemzetállami világ és újra életre kelő – szükségképpen homályos – konzervatív programja, amely a kapitalizmus ellentmondásait kívánja korrigálni a 19. század nemzeti ideái és otthonosság-élményei szerint. Természetesen ennek a világnak volt (és mai is) belső alternatívája a liberális valóságvágy és gondolkodás, amely az euroatlanti individualizáció eredményeként a közösség szabadság helyett újra a – szükségképpen szűkített – egyéni szabadságot követeli. Ezekben a részalternatívákban közös, hogy a huszadik század első felének valóságát vetítik rá a jelenlegi, az ezredforduló utáni világra, és gyakran képtelenek tudomásul venni, hogy az új globális-lokális valóság kardinálisan új valóság és új paradigma.

Az első alternatíva globális valósága fokozatosan szétfoszlik és átalakul, Magyarországon is, bár nálunk az összetett és folyton elkésett valóság miatt még legalább egy évtizedig fennmaradhat az a látszat, hogy csak az első alternatíva világában élünk.

Az első alternatíva a huszadik század elejének-közepének ”talaján” áll és vissza-visszafordul a 19. század közepének és második felének eszméihez. A második alternatíva a 20. század végének „talaján” áll, de egyelőre nem tud szabadulni a 19-20. század gondolkodásától és intézményi rendszerének gyakorlatától52. Európában most nem az a legnagyobb baj, hogy az információs társadalom gazdasága (például az IKT-ipar vagy tágabban a tudásipar) nehezen gyűri le a régi és az új kapitalizmus rendjét és szabályait, hanem az, hogy Európa képtelen befogadni és alkalmazni az információs koron már túllépő új tudást és az új gondolkodást.

A harmadik alternatíva – az előző kettőhöz képest – még homályosabb, de nem csupán azért, mert a felvilágosodás utáni múltak és közelmúltak leporolása és csinosítása nem alternatíva. Paradox módon homályos például azért, mert az új globális-lokális valóságot nem a régi szemüveggel nézi, s mert az új gazdaság, az új társadalom vagy általában az új tudás szinte felfoghatatlan a régi és zárt világképek alapján. Nem egyszerűen az interaktív társadalom a belátható jövő, hanem már a tudás- és tudatfejlesztő társadalom-modell. Ez nem (vagy nemcsak) a szellemi elit vágya, hiszen sokszor a fennlévők látják a legkevésbé, hogy a jólét-orvosság és a presztízs-orvosság csak felületi kezelést nyújt az egyéni és kollektív betegségekre. A valóságos lélekfogyásra, a tudáshiányra, a magasabb tudatállapot ismeretlenségére. Önmagában már nem tartható az objektív (külső, racionális, stb.) világ elképesztő (és részben csak látszólagos) uralma a szubjektív (belső, lelki, stb.) felett.

A jelent sokan élik meg az új barbárság világának, ami ugyan már nem fizikailag, hanem „csak” lelkileg-szellemileg pusztít. Az emberi jogok hirdetésének ellenére az egyes ember nem számít, hanem egyoldalúan csak az állam, csak az érdek, csak a költségvetés, csak az uralkodó párt (stb.). Senki nem hiszi el, hogy az államháztartás hiányának csökkentése bármilyen üdvösséget hoz, és igazán senki nem érti, hogy se a gazdaság, se a tudás, se a lélek versenyképessége nincs a közgondolkodás középpontjában. (Igen, a gazdasági versenyképesség és a többi versenyképesség egymástól is függ.) Nincs más lehetőség, mint az univerzális kultúrában körbenézni, vertikálisan és horizontálisan is. Ennek a harmadik alternatívának egyik különössége éppen az, hogy az időben-térben messzebb és értőbben nyúl vissza, és ugyanígy jóval messzebb és koncepciózusabban néz előre. Ez nem véletlen: a régmúlt és a távoli jövő közötti százötven (vagy még több) év lényegében kiürült, noha ebből az időszakból sok jó érezés, jó felvetés és jó problémamegoldás továbbvihető majd. A kiürülés még jobban szembetűnő, ha Európát kívülről, más kontinensről nézzük.

Európa és Közép-Európa ma képtelen – minden agresszivitástól mentes – gyökeres-vitális fordulatra. Még újabb tévedések árán sem, vagy újabb konfliktuskezelő kísérletek révén sem. Nincs abban a lelkiállapotban sem, hogy minimum szembesüljön történetével. Nem képes bűntudatra, nem alkalmas bűnbánatra, holott három szinten (egy-egy európai országon belül, az európai országok között és végül a több kontinens ellenében) számtalan bűnt követett el53. Nehezen látja be, hogy nem lehet újrakezdeni az ipari kort, vagy a szocializmus-alternatívát, holott komoly szellemi körök töprengenek ezen. Nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, hogy egy ismert metaforát mondjak, még akkor sem, ha a folyóvizet a torkolatnál lázasan tisztítani akarjuk. Európában sehol nincs – szűk szakmai körökön túl – új gondolat, új program, csak tisztes vergődés, miközben a harmadik világ nagy életkedvvel végrehajtja a száz évvel ezelőtti európai modernizációt is, és egyben nem elégszik meg ennyivel. A jelenlegi európai félfordulat jó programját (lásd: lisszaboni program, vagy az innovációs alternatíva) sem képes komolyan venni, s konzekvensen végrehajtani. Elsősorban azért nem, mert szellemileg és mentálisan alkalmatlan rá?

Magyarország azonban egyrészt tipikusan európai ország, másrészt nem európai módon időnként kilóg a sorból. Országunk jelenlegi elitje 1989 óta egyfelől nem mer kicsit sem más utakra lépni, mint amit az euroatlanti politikai-hatalmi erőcsoportoknak jónak ítélnek, másfelől – ha ehhez szükséges új tudást megértené, ha erre biztatást kapna, ha ettől nem kerülne veszélybe státusza, ha a társadalom többségét maga mögött tudná – képes lenne az új alternatíva előkészítésére. (Kivétel képez az a törekvés, hogy óvatosan lazítsuk függőségünket a pénzközpontú újkapitalizmustól.)

Íme, ez a kulcskérdés, amire válaszolnunk kell: kik, milyen csoportok, milyen intézmények, és hogyan indítsák el a változásokat?

Az ország politikai elitjei? Az ébredő civil társadalom szervezetei és hálózatai? Csak a hangadó értelmiség preferált személyei és csoportjai? A központi és/vagy a helyi kormányzat? Új állami és/vagy társadalmi intézmények?

Vagy: hogyan54érhetők el legalább új társadalmi közmegegyezések a jövőválasztásban?

Vagy: az újabb nemzeti fejlesztési terv forrásait kik, és hogyan fordítsák – a korábbi elmaradt modernizációk pótlása mellett – a jobb és intelligensebb jövőre? Szóval, mi legyen az új (több) alternatíva, s ehhez milyen új (több) eljárási mód szükséges?

Ez az ország hajlamos arra, hogy gondolattalannak és kedvetlennek mutassa magát, miközben a politika hol groteszk, hol nevetséges díszletei mellett és mögött már régóta sorjáznak az új felvetések és kreatív megoldások. Nehezen vitatható, hogy a társadalom egésze nem jobb, mint a politika egésze, ám a társadalom számos jobb kisebbsége – főként lokális szinten – olykor igényesebb és jobb megoldásokat keres. Miután a politikai erőcsoportjai félnek attól, hogy a következő parlamenti választáson rosszul szerepelnek, ezért kimondva-kimondatlanul többnyire azt feltételezik, hogy csak úgy maradhatnak hatalomban-hivatalban, ha a társadalom többségét kitevő alsó kétharmadot nyerik meg szavazónak. Ezt szerintük csak úgy érhetik el, ha minél inkább az alsóbb rétegek szintjére viszik le a politikai közgondolkodás szintjét és kommunikációját. Ezzel a vesztes társadalom fogságába kerülnek, miközben könnyen lehet, hogy a társadalomnak ez a kétharmada (vagy ennek több csoportja) nincs is ilyen alacsony színvonalon.

A posztmodern tömegpolitika és tömegkultúra dominanciája így az anyagilag-szellemileg hátrányosabb csoportokat a társadalom alján akarja stabilizálni. Ebből következően is nyílik a társadalmi olló: a különböző társadalmi hátrányok és az eltérő társadalmi előnyök egyaránt – egymástól elkülönülve – integrálódnak. Aki ma anyagilag rosszul áll, az általában nem iskolázott, hátrányos térségben él, információhiánya van, és (többek között) mentálisan is sérült. Ez a társadalmi állapot már másabb és súlyosabb, mint a klasszikus szociális szakadék, ezért egyetlen klasszikus szociális program sem hoz átütő eredményt. Az egyéneknek ezért önmagában már nem elég a szociális helyzet javulása, vagy az iskolázottság kínálta mobilitás esélye. Az új típusú jóléti válság már önmagában új megoldásért és programért kiált.

Érdemes méltányolnunk, hogy Hankiss Elemér és mások évtizedek óta interaktív párbeszédet kezdeményez Magyarország és Közép-Európa kitalálására. Miért jár ez a vártnál kevesebb eredménnyel? Elsősorban azért, mert se Európa, se Magyarország nem tudja, vagy nem is tudhatja, hogy merre menjen. Ebből következik, hogy se a gazdasági, se a politikai eliteknek nincs jövőképe és nincs eljárásmódja a jövő kiválasztására. Javaslom, vessük fel azt a kérdést, hogy miért van ez így?

Egyáltalán nem lenne jövő? A jövőtől a jelennél csak rosszabbat várhatunk, ezért jobb, ha a nyilvánosságnak nem is vetítjük ki fekete vízióinkat? Nincs is szükség gyökeresen új (külső-belső) valóságra, elég, ha jobb nemzetet, ha jobb (új)kapitalizmust, vagy jobb (új)szocializmust akarunk? Illúziónak tartunk minden új modellt, ami új ökológiai, új társadalmi, új technológiai programot vált valóra, vagy mondjuk új globális-lokális valóságjövőt keres? Csak egyszerűen – mint olyan sokszor a történelemben – súlyosan foglyai vagyunk a régi gondolatoknak és a régi cselekvési módoknak?

Az új jövőképhez szükséges az (egy-két évtizede létrejövő) új tudományos tudást, vagy a nagy világvallások és különösen a kereszténység (régen megszületett) szakrális tudását képtelenek vagyunk megismerni és alkalmazni? Tegnapi és mai félelmeink és düheink miatt minden jövőesélyt kigúnyolunk?

Nekem az a benyomásom, hogy nem a jövővel van baj, hanem inkább velünk. A jövőhiány vezető okai a mentális-válság és a tudásszűkösség. Ha velünk (tehát az országgal) van a baj, akkor Magyarországot kellene – először szellemileg, gondolatilag – társadalmi szinten rendbe tenni. Ehhez azonban a kormányzatok által készített országos fejlesztéspolitikai koncepcióknál lényegesen távlatosabb és koncepciózusabb – és pártok közötti, pártok feletti – nemzetistratégia kellene. Módszerét tekintve szükség lenne európai, magyar és lokális (regionális és kistérségi) modellkísérletek sokaságára. Ma már három (európai, nemzeti-állami és lokális) szinten lehet ugyan is változásokat kezdeményezni. Az Európai Unióból is lehet új törekvéseket intenzíven adaptálni, ilyen például az e-kormányzás és az e-közigazgatás55bevezetése, vagy Magyarország is javasolhatna új törekvéseket minden tagállamnak, ilyen lehetne például a hazai lokális jövőalkotás és társadalmi megegyezés egy-egy bevált gyakorlatának exportálása. Európának jó néhány területen újat hozhatunk és ezzel piacvezetők (és posztpiac-dominálók) lehetünk.

Az új interkontinentális valóság, avagy a posztmodernek hívott érdekes és szokatlan új világ, ami Európát legalább tizenöt éve uralja, egyszerre fenti és lenti, globális és lokális. Kiterjed tehát horizontálisan és vertikálisan, miközben integrálódik és egységesül, miközben a krízisek hatására esik szét és durván differenciálódik. Új típusú univerzális-globális és lokális tér jön létre. Az európai tudományban és közgondolkodásban ezért már legalább egy évtizede arról beszélnek, hogy nem elég önmagában a globalizációt értelmezni, hiszen az új helyzet éppen az, hogy egyszerre folyik és akadozik a globalizáció és a lokalizáció. Ezért a két civilizációs fogalmat összevonták, és különböző szóösszetételeket konstruáltak. Hol azt mondják, hogy globlokál világ, hol azt fejtegetik, hogy glokális, hol más összetett kifejezést keresnek.

Az egyik vezető fogalomnak a globlokál kategóriát választottuk, holott azt gondoljuk, hogy a globalizáció és lokalizáció már egyenrangú folyamat. Igen ám, csakhogy ezt a párhuzamos világfolyamatot mi indította el, s mi mozgatja? Az elmúlt évtizedben létrejött ugyan a globlokál kultúra – csakhogy ez ugyanúgy leírható, mint a gazdasági és politikai világfolyamat? Mindenesetre a globlokál kultúra – formailag, megint kiterjedés szerint – három szintet jelöl: globális, nemzeti/állami és lokális kultúrát. A kérdésfelvetés azonban most sem tolható félre: a globlokál kultúra is integrálódik és egységesül? Vagy a kultúrában párhuzamosan halad az egységesülés és nem az elszigetelődést jelentő autonomizáció?

Ez az utóbbi a reális válasz.

Az egyik közismert társadalomtudós (Z. Bauman, 1998) egyenesen azt feltételezi, hogy „lokálisnak lenni egy globalizált világban a hátrányos társadalmi helyzet és leépülés jele”56. Ma, mintegy tíz évvel később akár azt is mondhatnánk, hogy lokálisnak lenni a globalizált világban olykor előnyös társadalmi helyzet és a felépülés jele. Az igazság valahol a két állítás között lehet.

A belső erőtéren most csak a lokális (nemzetállamokon belüli) erőtereket értjük. A lokális téregyüttesek (gazdasági, társadalmi, oktatási, kulturális terek) szükségképpen a globálizált/mondializált térben léteznek, globalizált belső erőterek, ugyanakkor a globális terek szintén szükségképpen lokalizáltak, avagy lokalizált külső erőterek, amelyek között – mint jeleztük már – a közvetítő terek, tércsatornák, térátjárók vezetnek át. Ez a nemzeti és nemzetállami szint, illetve a nemzetállamok határaihoz kötött, ám a határokon átnyúló szubregionális terek. Ez utóbbiak addig átjárók, amíg van értelme a határoknak, de egy valódi Európában a határok csak szimbolikusak.

A lokalitás épülése, mint új folyamat – talán a legérdekesebb változás. Az elszigetelt, jobbára érintetlen lokalitás, vagy a lokalitás feje felett viharfelhőként elvonuló globalizáció önmagában nem vált ki érdeklődést.

Az új lokalizáció jellegzetességei: (1) Nem vagy alig marad érintetlen, izolált lokális világ; (2) A lokalizáció erősíti azt a folyamatot, vagy legalább esélyt teremt arra, hogy a lokális világ védjen a globalizáció negatív és kiüresítő folyamatai ellen, s ugyanakkor a lokális világ versenyképes elemeit beemeli, szétteríti a globális térben; (3) A lokalizáció alapvetően önérdekű világ, de jobbesetben világosan felismeri, hogy csak a befelé forduló stratégia nem lehet sikeres; (4) A lokális világ egyaránt hátrányosnak érzi magát a globális és nemzeti/állam szereplőkkel szemben, ám a lokalitások egyelőre általában nem lázadnak, nem fognak össze, ritkán törekszenek tudatosan autonómiára; (5) A lokalitás társadalma nem (vagy részben, kevésbé nyíltan) hatalom-központú, s folyamatos rákényszerül arra, hogy saját civil társadalmára, létező közösségeire építsen.

A lokális terek együttes és belső – strukturált – részleges autonómiái születőben vannak. A lokális világ sem korábban, sem ma nem gondolhat teljes autonómiára, ám ugyanakkor az sem igaz, hogy semmi esélye sincs a legszerényebb önállóságra sem. A kérdés az, hogy a részleges autonómiák hogyan tarthatók meg, vagy növelhetők, illetve nem kevésbé fontos, hogy miben érdemes, s miben nem önállóságra törekedni. Nem önmagában a politikai önállóság a tét, hanem a belső részvételi demokrácia, vagy nem önmagában a gazdasági szabadság a cél, hanem a neoliberális gazdasági modell átváltása más típusú (tudásközpontú, közösség érdekű, erkölcs orientált, posztpiac jellegű) gazdasággá.

Ulrich Beck állítása korrekt és elfogadható, amikor azt írja, hogy a „lokalitásnak nem tradicionális reneszánsza jön el, ha sikerül a helyi sajátosságokat globálisan elhelyezni és ebben a keretben konfliktusok közepette megújítani”57.

Az elmúlt évtizedekben állami intézményeket, politikai struktúrákat, kulturális szolgáltatásokat (stb.) próbáltunk meg fejleszteni és folyamatosan nem értettük, hogy a lokalitás tradicionális reneszánsza sem érhető el. Ha továbbra is az anyagi világ az elsődleges, akkor az anyagi világot (a külsődleges társadalmi és kulturális ágazatot, az állami-önkormányzati intézményrendszert, a kulturális piaci termékeket, ) kell fejleszteni. Európának és nekünk ebben sok évtizedes gyakorlatunk van, amit talán eddig túlzottan racionálisan és külsődlegesen értelmeztük. A huszadik század második felében viszont a hazai durva és puha diktatúrák is megtanulták, hogy hiába törölnek el vagy laposítanak el kulturális intézményeket, hagyományokat, szellemi csoportokat, hiába tiltanak be szellemi-kulturális termékeket, hiába programoznak át – avagy manipulálnak – közösségi tájékoztatási intézményeket, a felszínen ugyan elérhetnek látszólagos változásokat, de a mindent tároló mélyben, a kollektív tudattalanban (az egyéni és közösségi tudatokban és tudásokban) minimális a módosulás. Mintha a társadalmi tudat, vagy a kollektív (univerzális) szellem, vagy a megfoghatatlan spirituális-szellemi tartalom nem tüntethető el.

Ez „csupán” azért történt így, mert nem az anyagi világ az elsődleges, hanem a kollektív tudati dimenzió, a teljes tudati valóság, a magas tudatállapot, amely természetesen függ a tudásoktól, mennyiségileg és minőségileg is. Ez egy látszólag egyszerű, könnyű összefüggés. Igen ám, de ezt sok-sok évtizede nem vesszük tudomásul, amelynek számtalan oka van, s ez alapvetően megint a kortudat, a korszellem miatt van így.

Ezért komoly kérdés az is, hogy az univerzális tudat és tudás aktuálisan miért és hogyan képes szűk, deformált, korlátozott korszelemmé alacsonyodni? Nem feladatunk most az európai vagy a magyar társadalomtörténet és szellemtörténet feltárása, de talán elég arra utalnunk, hogy ez a fajta egyoldalú és gyakran leegyszerűsített anyagelvű, racionális, empirikus világszemlélet nem csupán néhány évtizedre, hanem markánsan – a felvilágosodástól kezdve – legalább egy-másfél századra jellemző. Mára viszont egyre szélesebb körben lelepleződik.

Hogyan jutottunk ide? A külső világ önző-rideg természete mégis csakképes rombolni? Vagy az adott kor „szelleme” korfüggönyként kitakar fontos mezőket az univerzális tudat/tudás képernyőn?

Eljutottunk hát a csúcskérdésekhez. Hogyan is foglaljunk állást? Ha az egészről beszélünk, vagy legalább az új globlokál világról, az új univerzális tudatról, vagy az új társadalomról, vagy akár a szintén univerzális és globális kultúráról, mindez hogyan értelmezhető? Mindezt mi mozgatja, hogyan működik, az érdekek vagy a tudati tartalmak hajtják? Vagy az egész alapviszonyt nem értjük, nem látjuk át az összefüggéseket, vagy nincs igazán fogalmunk az objektív-szubjektív (sőt: nem-objektív-nem-szubjektív) „valóság” természetéről?

Ebben az új viszonyban és új szerkezetben mi a szerepe egy-egy nemzet valóságának és kultúrájának? Mi történik a lokális szinteken, a lokális tudatban és valóságban?

A mai viszonyok és kényszermozgások közepette Magyarországnak hova kellene tehát eljutni rövidtávon?

1. Átfogó politikai és politikusi szerepcsökkentés, nem csak jóval kisebb parlament és kormány, hanem a képviseleti demokrácia csökkentése a részvételi demokrácia (és e-demokrácia) javára.

2. Átfogó állami-hivatali szerepcsökkentés, nem csak kevesebb és kisebb minisztériumok és állami intézmények, hanem egyúttal az új század kihívásaira választ és támogatást adó tárcák és állami-közösségi hálózatok.

3. Átfogó közösségi- és közszolgáltatás fejlesztés, nem csak a régiók dinamizálása és a kistérségek normatív támogatása, hanem forrásnövelés a térségi-kistérségi társadalom és életvilág (az intelligens kistérségek és települések) fejlesztésre;

4. Átfogó állami-önkormányzati és társadalmi tudásfejlesztés, nem csak a normál tudomány műhelyeinek fejlesztése, hanem kiemelt előny a poszt-normál tudománynak és határozott kilépés a globális tudáspiacra.

5. Átfogó személyes és közösségi tudatfejlesztés, legalább a helyi kollektív tudatok feltárásával és megnevezésével.

6. Stb.

A civil központú állam és a helyi (társadalom központú) önkormányzás legyen az idea. Intenzív politikai és társadalmi akarat igényeltetik, hogy a globalizáció-univerzalizáció előnyeit kihasználjuk és a magyarországi (és a minket érintő kárpát-medencei) lokalizáció folyamatait erősítsük. Nem hatalom és nem hatalmi érdek vezette ország, nem központi főhatalomként funkcionáló kormányzás, nem csak az ipari kor lemaradásának behozására koncentráló gazdaságfejlesztés, vagy nem csak a korábbi vagy régi tudást kutató és értelmező hagyományos akadémiai-egyetemi tudáshálózat preferálása szükséges. Az új típusú globális-lokális világban minden nemzet annyit nyer, amennyiúj tudást teremt és alkalmaz társadalmában és gazdaságában.

Legkésőbb tíz éven belül aktuális a négyszintű parlamenti hálózat: a) összmagyar nemzeti parlament58, b) jelenlegi magyarországi parlament; c) regionális parlamentek vagy térségi gyűldék; d) kistérségi részleges funkciójú parlamentek vagy magisztrátusok.

A nemzeti parlament szellemi-erkölcsi és nemzetstratégiai parlament, a hazai parlament a törvényhozási funkció mellett gazdaság- és társadalomfejlesztő országgyűlés, a regionális parlament a regionális törvényhozás mellett a lokalitás stratégiai fejlesztő régiógyűlés, a kistérségi (nem törvényhozó, ezért részleges) parlament az életvilág és a közösségi szolgáltatás stratégiai fejlesztő térséggyűlése. Ám – függően az infokommunikációs technológiák és szolgáltatások elterjedésének befejezésétől – minden fontos kérdésben minden szinten e-népszavazás (mint a részvételi demokrácia intézménye) dönt.

Mind a négy szinten folyamatosan globális-lokális, gazdasági-társadalmi és állami-közpolgári megegyezéseket kellene kötni és karban tartani. A politikának csak akkor lesz több értelmes és haszna, ha ezt a közpolitikai paradigmaváltást végigviszi.

A négyszintű parlamentnek megfelelően négyszintű (új és eltérő típusú) kormányzás szükséges. A négyszintű kormányzás csak akkor lehet működőképes, ha minden szinten – tényleges hálózatként – megerősödnek vagy/és kiépülnek: (i) a tudásfejlesztő és tudásalkalmazást szorgalmazó intézmények, (ii) a társadalom- s etikai gazdaság, és az ökológiai gazdaságfejlesztő intézmények, (iii) a társadalom- és közösségfejlesztő intézmények, (iv) a lelkiés tudatfejlesztő intézmények59. Az intézmények kifejezésén most ne csak állami, vállalati típusú intézményeket értsünk, mert az új intézmény típusok (és poszt-intézmények) elterjedése világszerte napirenden van.

Végül az akadályokról ennyit:

Több mint negyven éves felismerés: „Minden felelősség a jövőre irányul. Igazi felelősségtudatról pedig csak ott beszélhetünk, ahol képes áttörni a korlátokat: a pillanat vagy a helyszín korlátait”.60 Ha nem tudja áttörni, az a felelőtlenség, vagy a felelősség-vesztés állapota. Ez valamennyire persze úgy menthető, ha a közösségnek bevalljuk, nincs lehetőség a felelősségre, vagy nem vagyunk képesek rá.
Ehhez képest viszont reálisabb és tisztább emberi vagy közösségi döntés, ha vállaljuk a valódi felelősségtudatot.61

Két mondat

Utóiratként két különböző mondat: egy-egy tudományos és mentális üzenet.

  1. 1.Szeretni lehet Magyarországot, mert valóban képes arra, hogy Európán túl és Európában, s főként Közép-Európában és önmagán belül új társadalom-, új gazdaság, és új ország-modellt teremtsen, hiszen az ehhez szükséges új tudás és új tudat-öntudat növekszik, s minőségileg talán javul is.

  2. 2.Szeretni lehet Magyarországot, mert így talán könnyebb elviselni, hogy ez az itthoni immanens világ egyelőre, s változatlanul meglehetősen elviselhetetlen, holott ha erre a világra nem vetítenénk rá kollektív fájdalmainkat, egészen elviselhetőnek tarthatnánk. (A kollektív mentális állapot negatív jellemzői átfordíthatók pozitív állapotba.)

Végül is majdnem mindegy, hogy helyesen értjük-e és magyarázzuk-e Magyarország helyzetét és jövőjét, mert a sok megpróbáltatáson átment Kárpát-medencei valóságos és virtuális ország mindenképpen és másképpen folytatódik majd az új évezredben. A folytatás azonban már új irányt vett és vesz, aminek egyszerre feltétele és következménye, hogy Közép-Európa is új állapotban van, s számolhat az új esélyekkel.

Magyarország jövőképe a poszt-információs korra

A jövő: jelenrobbanás. A jövő eleje katarzis. A jövő közepe bölcs építkezés. A jövő vége: holnapi jelen.

Ez lehetne nagyon másképpen is. A jövő jelenátmentés, a jövő eleje már haldoklás, a jövő közepe reménytelenség és végelszámolás. A jövő vége így jobban esetben a mai jelen rosszabb változata.

Ugyanezt a kérdést másképpen is szemlélhetjük: „Amit mi állítunk, az valami sokkal radikálisabb: a valódi történeti hozzáállás (szemben a historizmussal) nem a múltat (melyet mindig eltorzít jelenünk nézőpontja), hanem paradox módon magát a jelent ’relativizálja’ – jelenünkre nem tekinthetünk másképp, mint (nem egyszerűen a múlt történéseinek, hanem) a jövőre vonatkozó, s a múltban már benne rejlő, meghiúsult lehetőségeknek az eredményére.”62

Aligha tagadható, hogy a jelen valahol és/vagy valójában nem más, mint a múlt meghiúsult lehetőségének eredménye, és akkor ebből az is következik, hogy a jövő nem lehet más, mint az általunk „alkotott” jelen meghiúsult eredménye. Az információs és posztinformációs kor tehát a modernitás kor meghiúsult lehetőségeinek eredménye.

Ettől függetlenül a múlt-jelen-jövő történeti folyamat közel sem ilyen zárt rendszer, s az egyáltalán nem igaz, hogy a jelen vagy jövő kizárólag a múltban benne rejlő lehetőségek szintén kizárólag meghiúsult eredménye.

Minden társadalmi jövőprogram, vagy nemzeti fejlesztési terv (meg más kihívás is) azt követeli, hogy Magyarország lehetséges és optimális jövőképét 2020-ig, majd pedig 2030-ig dolgozzuk ki. A felvázolt jövőre azonban tekintsünk úgy is, hogy ne csak a jelen meghiúsult, elvetélt, reménytelen kísérleteit hordozza.

Az elmúlt két-háromszáz évben talán soha nem volt olyan nehéz és körülményes jövő tervezni, mint éppen most, az ezredforduló után. A jövő – végképpen – látszólag ködbe veszik, elszökött, mintha elérhetetlen lenne, a holnaptervezés szinte megoldhatatlan feladat, mert az sem egészen világos, hogy milyen jelenben vagyunk, így a jelen is mintha ködben fürödne, és nem találnánk az utat.

Miközben szinte senki előtt nem kétséges, hogy a rejtélyes jövő – bármilyen is lesz – várhatóan sokkal kevésbé hasonlít majd a jelenhez, mint bármikor korábban. Ez a lehetőségváltás önmagában paradigmaváltás. A jövő most már nem foglya az előző időszaknak.

Ha a jelen globális modelljét valamilyen összetett, sok jelzős fogalommal írjuk körben, például avval, hogy fenntartható, innováció vezérelte információs- és pénzkapitalizmus, akkor a tízes évek jövőállapota bizonyára a posztinformációs és posztmodernizációs kor63 lesz, ami egyenlő a tudás és tudatfejlesztő társadalom modellel; a változás tehát változatlanul olyan gyors és katartikus marad, hogy egy-két évtized alatt újabb modellváltás következik be.

Azt állítom majd, hogy Magyarország jövője feltárható, noha ennek megvalósítása érdekében végig kell mennünk több megrázó-felrázó folyamaton. A jövő (mint konkrét realitás, és ettől eltérően, mint optimális állapot) megnevezhető, ugyanakkor az kétséges, hogy a magyar elit és/vagy a magyar társadalom képes lesz-e az optimális jövőbe kormányozni minket. Egyúttal képes-e a múlt/jelen meghiúsult álmait meghaladni.

A legizgatóbb és legsúlyosabb kérdés, hogy az új kor-formációk (kezd a posztipari kortól a posztmodernen át a posztinformációs korpillanatig) a kétszáz éves közelmúlt újabb változatai, vagy új harmadik, vagy negyedik útként valóban új kortípus előképei-e?

Ennek ellenére készüljünk a meglepetésekre.

A jövő, mint rejtett titok

Nincs nyomorultabb állapot, mint az, hogy nincs –múltra sem néző – jövőképünk. Ha az embertől elveszik a holnapot, az legalább olyan szörnyűség, mintha felszámolják a múltját. Csakhogy van egy új univerzális jelenség: a jövőkép hiányának „bűne” egyre kevésbé terhelhető arra, aki ettől a hiánytól szenved.

Miről is szól ez a rejtett paradigma? Nem pusztán arról, hogy valami elképesztően gyorsan és evvel párhuzamosan gyökeresen változik, hanem kitüntetetten arról, hogy a változássorozat normális észlelésére nem vagyunk alkalmasak, vagy nem vagyunk felkészülve rá. És mert az észleléshez önmagában is olyan tudás, bölcsesség, új tudatállapot és megújulási készség kell(ene), ami talán csak az optimális jövő sajátja lesz, így a jelenben lévő jövőhiány miatt az optimális jövő elérhetősége már-már reménytelen.

Vagy ezt a jelenértelmezést vetítjük rá a jövőesélyekre.

Nem szeretném elverni a port a mai politikusokon, s tágabban a döntéshozókon, csakhogy jelenleg a politikai szisztéma jellege miatt a politika szféra tudatállapota általában semmivel sem magasabb, mint a döntéseknek alávetett társadalomé. A jövő teremtését így nem kényszeríti ki a mai helyzet, és stratégiai döntéseket elkerülő politikai-bürokratikus elit visszasüllyed a félálomba. Ez azonban csak addig marad így, míg a krízisek és a katarzisok nem kopogtatnak be az életünkbe.

Minden paradoxon és poszt-paradoxon. A jövő arca ugyanakkor ma – még az észlelési problémák mellett is – láthatóbb, mint a puha diktatúra időszakában, ám mégis sokkal inkább titok, mint mondjuk az ötvenes évek végén. Az ötvenes években ugyan is elfogadtuk a primitív, haszontalan jövőképet (lásd: emberarcú szocializmus), holott tökéletesen illuzórikus volt. A jövőgondolat értelmezése azért is kétséges, mert már nem történhet meg a hagyományos (szakszóval: normál) tudomány alapján. Egy-két évtized alatt soha nem észlelt mértékben nyílik szét a tudás-olló kettős értelemben: a magas tudomány és az iparosított tudomány, valamint tudomány és a tudománytól elszakadt közgondolkodás között.

A jövőpálya önmagában is labilis, s a csúcstudomány hangadói évtizedek óta hangsúlyozzák, hogy az egy jelen, egy jövő logikai zsákutca, a tényleges valóság pedig több jelen és több jövő, sőt egyre inkább párhuzamos jövővalóságokat jelent. Holott ebben semmi meglepő nincs: ha Magyarországon ma egyszerre van poszt-feudalizmus, kora (külön késői) kapitalizmus, poszt-szocializmus, pénzkapitalizmus és információs társadalom, akkor miért és hogyan gondolkodhatnánk, hogy a különböző kollektív tudás-tudat modellek, s az ezekhez köthető gazdasági-társadalmi modellek egyszerre megszűnnek, vagy bármelyik utoléri a másikat, vagy akár egyszerre és közösen átalakulnak egy egészen más paradigmává. Ennyi egyneműsítő és átformáló erő nincs az információs korban sem.

A jövővilág nem a hierarchikus struktúráké, hanem az alternatív és komplementer hálózatoké. Ide kapcsolható az, hogy a jövődimenzió egyik legszigorúbb korlátja – a külső gazdasági-politikai feltételeknél erősebben – a korlátozott tudás. Némi félelemmel kimondható egy olyan új tudás-demonstráció is, hogy a globális és lokális cselekvés már sokkal kevésbé foglya a jelennek, mint néhány évtizede, miközben a fennálló helyzet az újat akarókat továbbra is durván vasba veri, mert képtelenek elképzelni a körülményektől jórészt független lépéssorozatokat. A célzott jövő így leginkább attól függ, hogy az egyének és a közösségek milyen jövőképet álmodnak meg, vagy az igaz álmok helyett kénytelen-kelletén a közelmúlt kislépéseit ismételgetik. Az információs és innovációs kor így újra visszaemeli a köztudatba a szabad akarat elvét és gyakorlatát, mert a személyes és társadalmi – elsősorban kitüntetetten újat akaró – cselekvések előtt utat nyit. Meghökkentő paradoxon: a régi módon való cselekvések durván korlátozottak, míg az új módon való cselekvések vajként vág(hat)ják át a jelen gátjait.

A jövőteremtés ma talán nem lehetetlen, s nem csak a múlt és a jelen kényszerpályája, hanem legalább ötven százalékban saját akaratunk/tudatunk alkotása. Az információs kor specialitása: a jövő teremthetősége. Még akkor is, úgy is, hogy egyúttal a közép-európai összetett társadalom- és tudásszerkezet a jövőkép lehetőségét számos társadalmi csoportnál kizárja, vagy megzavarja. A magyar jövőkép kidolgozását is erősen korlátozza, hogy a földi civilizáció se globálisan, se lokálisan nem bővelkedik új jövőképekben, holott a jórészt kiépülő világtársadalomban egyre élesebben tudatosulnak a közös alapvető vészhelyzetek, konfliktusok, bajok. Egyelőre már galaxisokról sem érkezett jövőidea.

Lenne ok tehát új jövővízióra, ám ugyanaz az ok lefojtja a jövőnézést. Pedig a jövőtervezés másik alapfeltételeként – és ez nagyon jó hír – az interdiszciplináris kutatások és az átfogó stratégiai értelmezések gyors tempóban születnek meg és válnak ismerté. Új jövőkép és új jövőtervezési technológia küszöbén vagyunk.

Az új jövőtervezés: nem hoz korváltást, ugyanakkor remény?

A kollektív remény: jövőfeltétel.

A jelenkép zavara

Nem elemezhetem részletesen, hogy a globális és lokális világ egyfelől összefüggő, de másfelől eltérő problémahalmazai, avagy – új fogalommal – integrált és összetett válsághelyzetei miben és mennyire fékezik le a tudás-, vagy bármilyen más alapú gazdaság és társadalom modell kibontakozását. Ma már egy-egy társadalmi (és tudás) réteg vagy csoport hátrányait az sokszorozza meg, hogy a „másik oldalon” a gazdasági-vagyoni, területi-települési, társadalmi, ökológiai, ismereti-tudásbeli vagy média előnyök szintén integrálódnak és együttesen hatnak.

Szeretnék a szkeptikusoknak, a kiábrándultaknak, a fekete forgatókönyveket „képzelgőknek” újabb érveket adni. Mert a régi-mai globális-lokális negatív állapot-együttesek várhatóan további legalább öt új társadalmi és morális szakadékkal bővülhetnek ki. Átfogó társadalmi konfliktust okozhat (1) a technológia szegények és gazdagok, (2) az információ szegények és információ gazdagok, (3) a tudás szegények és gazdagok, (4) a tudat szegények és gazdagok, valamint (5) az Istenélmény szegények és gazdagok növekvő és mélyülő ellentéte. Európa legelőször az információ-tudás társadalmi szerkezetet átalakító szerepét ismerte fel, és ebből a kontinentális veszélyből mindjárt programot is generált, ám egyúttal se az elemzők, sem a tervezők fejében nem tudatosult, hogy ez nem csupán a technológia szegénység és gazdaság konfliktusa.

„Daniel Bell, a legjelentősebb kortárs neokonzervatív teoretikus szerint az, aki azt mondja ’Isten halott’, ezzel azt is állítja, hogy a társadalom halott’. Márpedig a „modernista”, a felvilágosodáson alapuló kultúra, amely vesztére ’a hatalom középpontját a szakrálisból a profán felé csúsztatta”, nem képes megadni „a végső értékek transzcendens összességét, de még a hétköznapi életben megtapasztalható elégedettséget sem’. Semmi sem helyettesíti a vallást mint a társadalom lelkiismeretét, a morális és transzcendens etika nélküli ’új kapitalizmus’, az amerikai értékeket elveszejtő hedonista ellenkultúra megjelenése pedig csakis a protestáns etika gyengülésével magyarázható.”64

Ez a felvetés megnyitja egy újabb (hatodik) társadalmi és morális szakadék felismerését: a társadalom-szegények és társadalom-gazdagok konfliktusát. Ha a többség számára a társadalom halott, akkor csak a kisebbségnek jut valamennyi a társadalom-javakból.

A társadalmak agóniájának ez a legdrámaibb jele.

Ha van kockázat-társadalom, az nem más, mint a felsorolt társadalmi szakadékok mélyülése a posztmodern élménytársadalomban. A csúcsprobléma így nem pusztán annyi, hogy egy-egy európai ország, régió, vagy társadalmi csoport információs vagy tudás hozzáférési-hozzájutási esélye rosszabb, mint az élenjáróké, és ezért nem csak a hardver-szoftver kapacitások vagy a tudásközpontú szolgáltatások fejlesztésére kell koncentrálnunk.

Visszatérve az információ társadalmi struktúráihoz, némileg új fejlemény az is, hogy az eddigi információs társadalmon belüli fejlesztési sorrend valahogy nem jó. Eddig szépen és olykor okosan hihettük, helyes, hogy az embereknek először adjunk számítógépet, utána kössük be őket az Internet hálózatba, majd nyújtsunk nekik új digitális szolgáltatásokat, amelyek együttesen szinte automatikusan kikényszerítik az átfogó szellemi és mentális változásokat. (Más kérdés, hogy ebben a logikában Magyarországon az IKT-szektor sem kapta meg a szükséges gazdasági-társadalmi, s állami prioritást.)

Az informatikai vagy technológiai fejlesztés lehet fontos feltétel, de a társadalmak rekonstrukcióját vagy önfejlődését automatikusan nem oldhatják meg.

Ámde ez a régi logika is most váratlanul elhal, és más fejlesztési sorrend (élen a tudás- vagy tartalom-, vagy még tágabban a közösség- és kultúrafejlesztéssel) válik követelménnyé – vagy legalább is a követelmények párhuzamosan és egyenrangúan jelennek meg. Ennek egyik domináns oka az, hogy az új globális világ egyrészt kettős kötődésű, globlokál jellegű, másrészt határozottan kultúrafüggő, s ha több uralkodó függőség ütközik egymással, akkor egyre nyilvánvalóbban a kulturális függőség az erősebb.

Az csak lokális érdekesség, hogy az új fejlesztési-cselekvési sorrend érvényesülése abba is beleütközik, hogy a tagállamok kormányszerkezetei még a régi típusúak, sőt a kormányokon belül változatlanul a gazdasági-pénzügyi tárcák uralják a döntéseket. Ezért ne arra figyeljünk csak, hogy az univerzális/globális mozgásirányok (negatív és pozitív értelemben is) befolyásolják a kis államok esélyeit, hanem arra is, hogy a kis államok, kis régiók, kis csoportok társadalmi-kulturális identitásai, szellemi és mentális erőforrásai húzó-indikátorok lehetnek.

Az információs-innovációs korban, vagy az információs- és pénzpiaci újkapitalizmusban Magyarország jövője csak a globális, generális, új horizontú és lényegét tekintve posztkapitalista jövődimenziókban értelmezhető, ugyanakkor nemzeti és lokális szinten az új típusú párhuzamos gazdaság, társadalmi, kulturális és mentális fejlesztések hozhatnak átütő eredményt.

Ez tehát az új célképzet.

A dilemmák üzenetei

Ha nagyjából egyszerre tudnánk, hogy mit hoz a materializált jövőváltozat, s mi milyen szubsztanciális jövővíziót akarunk, akkor könnyű lennek válaszolni arra a kérdésre, hogy a tervezett nemzeti stratégia és egy újabb nemzeti fejlesztési stratégiában miben és mennyiben felel meg ennek a jövőtervnek?

Ha egyáltalán nem, vagy csak alig tudjuk – mint Magyarország esetében -, hogy milyen jövővalóság vár ránk, s egyáltalán milyen jövőalternatívát választunk, akkor az a nyomasztó dilemma, hogy a világegész horizontot is elvesztő jövőkép nélküliség állapotában mire és hogyan építsük fel a tízes évek közepéig tartó fejlesztési-teremtési elképzelésünket?

Nézzünk egy könnyebb kérdést is: ha a jövőről keveset vagy felületesen tudunk, ha az idő szorításában már nincs lehetőségünk elmélyültebb felkészülésre, akkor mit tehetünk olyan behatárolt helyzetben, ahol a jelenlegi politikai elitek többségének a pillanatnyi jövőterv összetettsége és innovációs jellege is meglehetősen sok?

A dilemmát önmagában nem oldja meg az új világállapot és várható drámája. A leckét felmondhatom: többek között fenntartható és nemcsak információ kereskedelemre épített tudásközpontú világmodell előtt állunk, miközben a szétáradó, de meg-megakadó globális információs társadalom modellben élünk már. A tudás mennyiségi és minőségi fejlődése – például az új tudomány gyors születése és lassú elfogadása – végbemegy. Lehet lenézni vagy vitatni a mutatószámokat, ám lehetetlen tagadni, hogy az emberiség összinformációja, össztudása mennyiségileg mintegy két és félévente, vagy már rövidebb idő alatt duplázódik.

Néhány évtizeden belül a jövőtrendek elvezethetnek oda, hogy közben az új minőségű tudás létrejötte, vagy a friss tudások befogadása után – ezek segítségével – végre várható az univerzális tudás hasznosítása. A holnapi világversenyben láthatóan az a kontinens, az az állam, vagy az a kultúra nyerhet majd, amely a személyes és társadalmi tőkét széles körben alkalmazza a döntésekben, és cselekvésekben. Ha akkor (az új század közepén) egyáltalán lesz még ilyen típusú verseny, és a posztpiaci/posztállami versenyben érdemes lesz győztesekről beszélni.

Hogy mit hoz nekünk a bekövetkezett közeljövő?

Arra nem számíthatunk, hogy az Ipari Kor sikeresen tovább él, mert az ipari korszak már nem alternatíva, de még nem is teljesen globális tévedés. Igen, a Tudás Kor és gazdasága már alternatíva, ám nem globális gyakorlat, Európában sem, ahol a lisszaboni programot gyengén hajtottuk végre. Nézzünk csak körbe a világunkban, még mindig ott topogunk, hogy saját teljesítményünket GDP-ben mérjük, ahelyett, hogy a társadalommal megértetnénk, hogy egy ország működése nem, vagy nemcsak GDP-ben mérhető, hanem többek között az ökológiai vagy oktatási eredményekben. Nincs nemzeti monitoringunk. Az önkép mérése is egyre lehetetlenebb.

Miközben a fejlődés egyre több területen zúg el mellettünk: a hagyományos tudományos gondolkodást leváltja a poszt-normál tudomány, új valóság- és jövőkép jön létre, minimum három-ötévente egymást követő (részben beláthatatlan) technikai-technológiai forradalmak söpörnek végig a világon, vagy a mesterséges intelligencia kiemelt szerepet kap(hat) a digitális államban, a tudományos kutatásban vagy éppen a tudatfejlesztésben. Hogy ne örüljön senki felhőtlenül: az integrálódó globális-kontinentális társadalmak – mert ez is várható – csak korlátozottan és sikertelenül kezelnek majd számos ökológiai vagy szociális világválságot. Ha a kezelések pedig végképpen elmaradnak, bolygónk csődje a jövőváltozat.

Az új dilemmák körbefonnak minket. Ne számoljunk ugyan Európa szétesésével, de azzal sem, hogy Európa húsz éven belül – vagy később – megnyeri a kontinensek versenyét. Az Európai Unióban egyelőre marad a kimerült, megújulásra szinte képtelen újkapitalizmus, s ezért ki mondja meg, hogy esetleg valóban, és mikor jut el a tudás- és (figyelem!) tudatfejlesztő társadalom első lépcsőfokaiig.

Egyáltalán felfogható-e az, hogy a fejlett országok trendjei szerint a mindennapi élet sikeres bonyolításához szinte egyetemi végzettség és persze új, kreatív magatartás szükségeltetik. Csak a jóléti állam kimerülése és haldoklása miatt a közép- és felsőfokot végzettek száma hanyatlani kezd.

Fel-felvillannak a köztudatokban az egymást váltva a közelképek, s távolképek: az ember vagy az intelligens „robot” belátható időn belül megérkezik a Marsra is, de vajon bolygónk lakói mikor és milyen szinten érik el az új tudatállapotokat és az új tudatosulásokat. Egyáltalán egy tíz éves kormányzati cselekvési programnál figyelembe vehető-e, hogy például a technológia egy évtizeden belül akár ötven évet is fejlődhet, vagy az, hogy az európai ember újra felismeri transzcendens voltát?

Súlyos ellentmondások tömege, miközben kardinálisan új követelmények vannak. Hol tartunk tehát, mire tervezzünk, miképpen tegyük ezt? Megbénít-e minket már az is, hogy nem lehet az eddigi logikával és módszerrel tervezni?

Új modernizációs modell előtt

Nincs egyedi alternatíva: csak a kor szintjén lehet tervezni.

Nézzünk csak szembe bátran és félelmek nélkül az új felismerésekkel. A régi ipari (fordista, posztfordista) „ókori” világmodell és ennek gondolkodás módja (a normál-tudomány korszaka) véget ért. Az egyik domináns, de nem az egyetlen új (az információs-innovációs társadalomnak hívott) hivatalos világmodell sem hoz megváltást, mert nem a valódi tudásra és megoldásra, hanem az információs világgazdaságra és társadalomra rendezkedett be – ezért van itt a fenntartható posztinformációs korszak. Hívhatjuk posztinnovációs kornak. Vagy a poszt-kollektív-egó korának. (A kollektív ugyanolyan és úgy működik mint az emberben a személyes egó.) Ha a kollektív ego uralkodik tovább a bolygó világtársadalmán, akkor a pénz- és információ központú újkapitalizmus zavartalan marad?

Új irány, új ígéret – és nem az utolsó. Nálunk a döntéshozók tudatába most fészkelődik be a fenntartható fejlődés világmodellje, noha ez önmagában – mint az várható volt – képtelen megoldani az összefüggő problémákat, de nagy ívű előrelépéseket hozhat magával. Az aktuális Európa okkal nem talál jobbat, mint a tegnap folytatását, ezért a Barroso-program a meglévő fejlesztési modellek integrációjával és dinamizálásával kísérletezik. Kicsit kerülöm, hogy a politikai-hatalmi teret elemezzem, mert szinte mindenki ezen az agyonjárkált terepen forgolódik, de hát a vak is láthatja, hogy az európai politikai és irányítási modell, a jelenlegi demokrácia és kormányzási technika egyre hatástalanabb.

Hova és hogyan tovább? Eddig elég volt, ha a múlt század közepi modernizációs modellekben gondolkodtunk, ma viszont itt vannak a poszt-modernizációs modellek – mit kezdjünk velük?

És tódulnak elénk az új dilemmák is. Ha a globális világban, vagy Európában a tízes években minimum a tudásközpontú – a globális kapitalizmuson legalább túlmutató – világmodell válik uralkodóvá, akkor ma és itthon elfogadható-e, hogy a magyar távlati stratégia (és a nemzeti fejlesztési terv) középpontjában nem a tudás termelése és alkalmazása áll? Ha ígérete ellenére az Európai Unió se 2010-re, se 2015-re nem, vagy csak részlegesen lesz a fenntartható és innovációs tudásközpontú kontinens, akkor Magyarország hogyan reagálja le ezt a nyomasztó kontinentális késést? Vagy: ha tíz-tizenöt év múlva az új uralkodó modell várhatóan már egy következő (tudástársadalom utáni) és egyben egy másik világmodell lesz, akkor ezt előre hogyan lehet megérteni és megismerni, valamint erre hogyan lehet felkészülni? Ha Magyarország az Európai Unió fejlesztési ciklusa miatt csak hét évente változtathat jelentősen jövőirányain, akkor mennyire tervezzen bátran és dinamikusan, tudva, hogy legközelebb csak 2011-2012 körül kezdhet megint forgatni egyet a tervezés kormánykerekén?

Nem várható egyelőre, hogy komoly válaszok születnek. Nincs kormányzati és szakmai érdeklődés a maholnap alapvető (nem felszíni) kérdései iránt. Mégis, mi történik akkor, ha van vagy lesz annyi politikai és szellemi akarat, hogy valóban előre nézünk 2020-2030-ig? Ha ezt esetleg vállalni merjük, akkor a nem illuzórikus jövőtervezés (konkrétan az újabb nemzeti fejlesztési terv) milyen modernizációs modellre alapuljon?

Az elmúlt harminc évben könyvek és cikkek sorjáznak a globális tudáspiac hagyományos modernizációs modelljeiről. A kategóriák (erőforrás, befektetés vagy például innováció vezérelt modernizáció) meglehetősen ismertek, de Magyarországnak még nem állt módjában nagyon kipróbálni se az innováció, se az információ vezérelt modernizációt. Az elmúlt évtizedben nálunk – információ- vagy információs társadalom stratégia helyett – folyamatosan az infrastruktúrafejlesztés maradt a középpontban, de ki érti azt, hogy hiába volt az infrastruktúra, vagy a hozzáférés-modernizáció az előtérben, mert minden erőfeszítés ellenére ebben is rendesen lemaradtunk az európai versenyben?

Ideje lenne az okokat és következményeket valamennyire feltárni. Néhány hipotézist megkockáztatok:

1. A modernizációs modellek ugyan soha nem állították, hogy egy közepesen fejlett országban az infrastruktúrafejlesztésnek előbb, vagy minden más fejlesztési dimenziót megelőzve kell végigfutnia, ám nálunk az informatikai piac érdeke és a gyors kormányzati sikerigény egyaránt a modellhasznosítási technológiát erőltette.

2. A modernizációs hátrány másik – és mélyebb – oka, hogy az európai lemaradásunk a K+F-ben, vagy az innovációban nagyobb, mint a digitális infrastruktúra fejlesztésében.

3. Viszont az igazi ok, a problémák gyökere az állam, a társadalom és a polgárok felkészületlensége, de a felkészületlenségen most ne csak szociális vagy területi hátrányokat értsünk, hanem elsősorban tudásbeli és tudati lemaradásokat.

Nem beszélve arról nem is tudunk bízni és/vagy hinni új mozgáspályákban.

Nos, mi a megoldás, ha van egyáltalán esély? A fejlett világ ugyanúgy, mint a fejletlen világ, mert minden állítással szemben ebben nincs különbség, hasonló modernizációs pokoljáráson megy át. A horizonton megjelentek azonban a poszt-modernizációs modellek. A modellváltás lényege, hogy a külső erőforrások után a belső és puha erőforrások mozgósítása kerül előtérbe, ami ráadásul a tudásteremtés nélkül lehetetlen. Az egész világ azzal szembesül, amivel mi magunk is: nem csak egy, hanem párhuzamosan több új (a mai modernizáción gyökeresen túlmutató) modell manifesztálódik. Íme: a tudás-vezérelte, a részvételi (és elektronikus) demokrácia központú, vagy a tudat vezérelte, a társadalomhoz visszakötött etikai/spirituális gazdaság (stb.) „modernizációs” modell. Az új irányok még kiforratlanok, vitathatók és globális garanciát még nem ígérők. Magyarország ezekre se fejben, se lélekben, se politikailag vagy gazdaságilag nem érett, miközben az érési folyamat gyorsabban halad, mint a technikai-technológiai fejlődés.

A modernizációs dráma a következő öt éven belül prognosztizálható.

Ennek aktuális politikai/közpolitikai jele akkor válik látványossá, amikor az újabb, hivatalba lépett Európai Bizottság néhány éven belül kénytelen lesz felismerni, hogy a lisszaboni (egyébként jó) program után az innovációs központú szintén jónak ítélhető irány dinamizálása nem segített az öreg kontinensen. Európa most éppen abban nem versenyképes, amiben sokáig előnye volt: bő egy évtizede nem információs technológiai, hanem információs társadalmi stratégiát választott, de jelenleg a jóval szegényebb és fejletlenebb kontinensek vagy államcsoportok gyakran több belső és puha (spirituális, lelki, szellemi, közösségi) erőforrást képesek mozgósítani. Nálunk várhatóan leggyorsabban a gazdaság, például az IKT-szektor veszi észre és tudatosítja, hogy a társadalom, a lokális világ belső „ellenállása” az európai és közép-európai versenyben is hátrányt okoz.

Ezt a modernizációs-válságot egyszerre kifejezi és növeli az, hogy Európa a tudásversenyben sincs az élen, de nem csak arról beszélünk, hogy kutatás-fejlesztésben mennyire lemaradtunk mondjuk Észak-Amerikához képest, mert van ennek olyan mélyebb oka is, hogy a normál tudomány racionalista-pozitivista jelen- és jövőképe alapján folyton növekvő mértékben lehetetlen a globális felzárkózás. Ez a felismerés ma a hangadók többségének is elfogadhatatlan.

A modernizációs-válság megértése visszavisz minket a korszakváltás alapdilemmájához. „Nem az lenne hát a harmadik út elgondolás valódi üzenete, hogy egyszerűen nincs második út, a globális kapitalizmusnak nincs valódi alternatívája, s így ez az oly sokat magasztalt harmadik út – gúnyolódó pszeudo-hegeliánus nyelven szólva – egyfajta tagadás tagadásában visszavezet bennünket az első és egyetlen útra? A harmadik út nem más, mint az emberarcú globális kapitalizmus, azaz kísérlet arra, hogy a minimálisra csökkentsük a globális kapitalista masinéria emberi áldozatainak számát, miközben magát a gépezetet hagyjuk zavartalanul működni.”65

Ma már tisztább a jelenkép is. Egyre kevésbé lehet elfedni, hogy az egyetlen út, a globális kapitalizmus sem járható, s minden harmadik út nem csak illúzió, hanem tényleg az első út elkésett „szentesítése”. Beléptünk a végjátékba: a masinéria már nem zakatol, hörög, mindjárt leáll. A poszt-korszakok és a poszt-normál tudományok szinkronban vannak? A poszt-normál társadalomtudomány ráncigálja lefelé a korszak álarcait?

Ez a felismerés viszont a hangadók többségének mintha lassan befogadható lenne.

Lehetséges forgatókönyvek

Az újabb hazai jövőforgatókönyvek megfogalmazása és elfogadtatása alapvetően függ a mediatizáltsággal egyneműsödő szellemi állapotoktól. Mégis csak van abban valami képtelenség, hogy itthon a globalizáció-lokalizáció törvényei, folyamatai nem jól, avagy előítéletesen ismertek, ami miatt sokszor – főként mentális alapon – élesen elutasítottak. A globalizáció értelmezése nem is végezhető el egyszerű igen/nem logikával. Ha a jelenkép súlyosan tisztázatlan, ez már önmagában azzal jár, hogy részben ezért a globális világról nincs használható jövőképünk. Ez a kívülre néző tanácstalanság ráadásul ötvöződik azzal, hogy az ötvenes évek eleje óta Magyarország (és/vagy a magyar nemzet) jövőképe egyfelől kidolgozatlan, másfelől ideológiailag megfogalmazhatatlan, mert évtizedekig felülről hamis, ideologikus, hatalomérdekű jövőképeket erőltettek, harmad felől pedig (a rendszerváltás rövid eufóriájától eltekintve) társadalmilag mentálisan gyengék vagyunk, gyakran és sok társadalmi csoportban dominál a remény-hiány, a szorongás, vagy „csak” a puszta várakozás eltűnése is. A látlelet persze most sem lehet fekete/fehér, mert például nem csak egyes társadalmi (szellemileg-lelkileg) elit csoportokban, hanem olykor a hazai régiók kisebb térségeiben is – váratlanul, nem racionálisan – megszületnek messzire, vagy messzebbre látó jövőelképzelések, és kerülőutakkal ugyan, de a távlatos cselekvések indulnak.

Nem is az a baj már, hogy nincs jövőkép, hanem mögötte hiányzik az új érzés, vagy jövőérzés, a társadalom lelkületében nincs új álom, vagy jövőálom, s szinte senki nincs a világért való szeretet érzés, vagy jövőszeretet.

Hol is tart közösségi tudatunk a jövőkép alkotásban? Ha jelenleg nincs átfogó magyar – Magyarországra vonatkozó – nemzteti, vagy legalább kormányzati jövőérzet és jövőkép és az ebből eredő és kibontható nemzeti stratégia, akkor ennek zavaró hiánya miatt bármilyen nemzeti fejlesztési terv szükségképpen érvényes társadalmi dialógus és nemzeti egyetértés nélkül születik meg. Kétes, de átmeneti kiútként ott lehetne az a megoldás, hogy megint a politikai vagy gazdasági csoportok hangadó képviselői konstruálnak jövővíziót. Ennek az vet gátat, hogy a politikai pártok egyfelől csak közismert szlogenekben képesek gondolkodni, másfelől csak kvázi-módon képesek bármiben megegyezni, harmad felől pedig – ez az egyik szokatlan jelenség – a közpolitika mai nyelvén nem is lehet jövőképet fogalmazni és közhírré tenni. Végül a politikának a tudományos gondolkodás sem sokat segít, mert a tudomány nem tekinti feladatának a jövő teremtését, és nincs olyan szellemi-erkölcsi intézmény, amely a tudományágak felismeréseit egyesítve nemzeti jövőképet generálna.

A jövőkép már nem születik úgy, hogy néhány nemzeti nagyság a történelem valamelyik ideális pillanatában a közösség helyett, de a közösség vágyait kifejezve utat mutat a sötétnek látszó jövőbe. A jövőképhez nálunk tehát se „kép”, se „jövő”, se jövőalkotó módszer, se jövőszeretet nincs, miközben a globális tudástérben – ezt még egyszer hangsúlyozom – a várható jövőalternatívák látványosan eltérnek a jelentudatoktól.

A Stratégiakutató Intézet interdiszciplináris műhelyében azonban öt-hat évvel ezelőtt megfogalmaztuk és részben publikáltuk is Magyarország várható jövőforgatókönyveit az új század első felére. Módszertanilag az eleve újdonságot jelentett, hogy egyszerre készültek – négy változatban – univerzális forgatókönyvek, több mint húsz forgatókönyvként globális szcenáriók, majd öt alternatívában és számos forgatókönyvbe sűrítve az itthoni lokális jövő-változatok. A két külső és az egy belső forgatókönyv-hálózat ütközési mezőjének elemzésével íródtak le a nemzeti forgatókönyvek, méghozzá tíz alternatíva és öt alapszcenárió segítségével.

Nincs lehetőség most arra, hogy most ezeket ismertessük. Mindenesetre annyit jeleznék, hogy az ipari kor normál-tudományának jövőképe szerint született meg három (egyszerre gazdasági, társadalmi, ökológiai és tudás) jövőmenetrend: a fekete (világvége), a sötétszürke (alámerülés) és a világosszürke (libikóka) forgatókönyv. Mondanom sem kell, hogy a történelem az ezredforduló óta is a libikóka forgatókönyvet részesíti előnyben. A három „hagyományos” menetrend mellé a poszt-normál tudomány új paradigmái szerint két további menetrend kifejtése kapcsolódott: a kék (tudástársadalom) és a fehér (egységteremtő, új tudatosságot mutató) alternatíva, ami már az új század második-harmadik negyedéről beszélt.

Nincs abban semmi meglepő, hogy csupán egy-jövőképet kutató-kereső társadalom és politika nem sokat kezdhet egy bonyolult jövőkép-hálózattal. A döntéshozók ugyanakkor egyelőre aligha képesek mást tenni, minthogy Magyarország aktuális (rövid- és középtávú) jövőlátványát az Európai Unió politikai és szakpolitikai jövőképeihez igazítják, és ezeket adaptálják az aktuális nemzeti fejlesztési terv átfogó céljai számára. Ez egyébként rendjén is van. Az egyik gondot viszont az okozza, hogy ez is összetett-sokrétű jövőkép, csakhogy ennek megértése és tudatos vállalása változatlanul közgondolkodási és közcselekvési gondot okoz. Az a lehetőség pedig súlyos kihívás, hogy a magyar hatalmi elitek a szakpolitikai keretek között óvatosan új felismeréseket és irányokat is építsenek bele a magyar nemzeti jövőképbe. Merthogy ilyenek nincsenek is a hazai társadalmi jövőtudatban, mert a nem hivatalos, civil társadalom erre csak most kezd erőfeszítéseket tenni.

Meddig marad ez így? Megítélésem szerint a változást nem a bölcs felismerés hozza, hanem valamelyik legközelebbi nemzeti tervezési vagy országos működési válság. Ha várhatóan néhány éven belül látványosan kiderül, hogy például a Barroso-korszak nem oldotta meg Európa felzárkózását, akkor az évtized végén elkerülhetetlen lesz a gyökeres jövőkép-paradigma váltása. Addigra talán jobban tudatosul, hogy csak poszt-modernizációs alternatíva választható.

Addig hiába javaslom, hogy a magyar nemzeti fejlesztési tervbe óvatosan vagy nyíltan legalább részben tervezzük bele a tízes-húszas évek követelményei szerinti szempontokat, ideákat és fejlesztéseket.

Tudatfejlesztő társadalom?

Amikor kollégáimmal együtt, a kilencvenes évek elején először kezdtünk beszélni az információs társadalom modell közeledtéről, természetesen nekünk sem hitt senki. Amikor az ezredforduló után először jeleztük a tudatfejlesztő társadalom modell várható érkezését, szükségképpen senki nem hitt nekünk. Ettől persze még tévedhetünk.

Ennek ellenére azt állítjuk, hogy a következő tizenöt évben a fenntartható tudástársadalom alternatíva a legfőbb jövőváltozat, amely azonban fokozatosan átalakul tudatfejlesztés központú világmodellé. Ez már viszont egyértelműen nem harmadik út! Nos, aki csak egy-jövőképet keres, ebben akár azt is megtalálhatja, ám ne felejtsük, hogy ez egyaránt jelent gazdasági, társadalmi, tudásbeli és főként emberi (avagy személyes, nemzeti, univerzális és transzcendens) tudatfejlesztést. És ennek nem csak az az oka, hogy a földi civilizáció természeti, gazdasági-pénzügyi és politikai erőforrásai gyors tempóban merülnek ki, hanem sokkal inkább az, hogy – noha ezt általánosítva kimondani kockázatos – az emberiség, különösen az euroatlanti kultúra megelégelte az elmúlt két-háromszáz év fejlődési pályáit és állapotait. Ami sokáig jó és vonzó volt, az ma nem jó és elviselhetetlen.

Nézzünk csak néhány – tegnapi és mai – felismerést. A személyes és társadalmi tudás befogadása és alkalmazása alapvetően tudatállapot és tudatfejlesztés függő. A társadalmi kohézió és a társadalmi együttműködés változatlanul elsősorban a tudatminőség kérdése. Az európai, a nemzeti vagy a lokális identitás erősítése mindenekelőtt az egyén tudatától és tudatosságától függ. A személyes és közösségi egészség alapvetően a tudat/öntudat egyértelműen tudatos fejlesztésén és magas szintű használatán múlik. Még a funkcionális, bürokratikus állam problémamegoldó képessége és cselekvése is a társadalom és az állami alkalmazottak tudatállapotától és az ebből fakadó kötelességvállalásától függ.

Ha a gazdaság jövőjét elsősorban a kutatástól-fejlesztés, vagy tágabban az innováció határozza meg, akkor sem mondtunk egyebet, mint azt, hogy a technikai-technológiai vagy gazdasági innovátorok tudatállapota a kulcskérdés. Ma már a társadalmi-nemzeti kommunikációknak sem lenne más dolga, mint az egyéni-közösségi tudatok önfejlesztését szolgálni. A felismerések tehát egyáltalán nem újak, csak az a gyökeresen új, hogy a tudatfejlesztés a társadalmi-gazdasági fejlődés modell középpontjába kerül.

Hogyan lehet átkapaszkodni azon szakadék fölött, ami ma hazai jelenvilág és a jövőt jelentő tudattársadalom között van? Lehet-e erre a feladatra kormányprogramokat tervezni?

Két lehetséges és evidens kormányzati lépést ajánlok példaként. Először is, stratégiailag teljesen helyénvaló, hogy ma Európa kiemelten a kutatás-fejlesztésre, vagy tágabban az innováció, s többek között a tudásfejlesztés ösztönzésére koncentrál. Így az első kérdés mindjárt az, hogy mikor és milyen minőségű hazai tárcaközi kutatás-fejlesztés kormányprogram lesz, ami nem szűkíthető le se a technológia, se az oktatás, se a műszaki innováció fejlesztésre, de ugyanakkor nem azonos a versenyképességi stratégiával. (Ide tartozik, ha majd lesz – pártközi vagy párt és civil konszenzussal – elfogadott K+F kormányprogram, azt a kormányzat milyen szinten valósítja meg?) Másodszor, ha várható az egyéni és közösségi tudat szerepének felértékelődése, akkor Magyarországnak kiemelten kellene foglalkoznia tudatkutatással és tudatfejlesztéssel, de ez szükségképpen interdiszciplináris és poszt-normál tudományos feladat. S nem elég az idegtudósokat vagy a pszichológusokat bevonni, mert legalább ennyire szükség van elméleti fizikusokra, teológusokra vagy például filozófusokra és nyelvészekre. A kérdés megint az, hogy a kormány tudományfejlesztési stratégiája alapján – hálózati rendszerként – milyen K+F tudatkutatási intézmények jönnek létre az állami (akadémiai és egyetemi), valamint civil kutatóintézetek bevonásával?

Az aktuális és közelre néző kockázati tényezők:

1. Ha ma sokaknak a jelenlegi Európa Terv közelre néző céljai is túl messzire mutatnak, vagy túlságosan magas röptűek a magyar ugarhoz képest, akkor félő, hogy a döntéshozók többségének még az Európa-ihletésű, vagy/és Új világ reményű nemzeti fejlesztési terv is időelőtti lesz. Ez is történik jelenleg.

2. Ha az Európa Terv mostani stratégiai irányai (befektetés az emberbe, a gazdaságba, a környezetbe, stb.) jórészt a kilencvenes évek globális törekvései, szintén félő, hogy ezek a szándékok idő előtt elavulhatnak. Így is történik.

3. Ha az új Európa Terv nem a tízes évek valóságos alternatíváira és perdöntő követelményeire készülnek, nem kevésbé félő, hogy Magyarország – a globális-nemzeti-lokális gazdasági-társadalmi előtérben való – stagnálása (vagy lassú leszakadása) folytatódhat.

Kormányzati elit és szakértői elit legyen a talpán, aki ennyi ellentétes erő, akarat tudás- és tudatállapot között vergődve helyes tervezési és megvalósítási stratégiát választ, méghozzá úgy, hogy nem veszti szem elől (ha van neki ilyen) az általa elfogadott általános nemzeti stratégiát sem. Magyarország tíz éven belül is összetett-alternatívájú ország marad, de most már nem halasztható a prioritások kiválasztása.

Kockázat ide, kockázat oda, abban senki nem korlátozhat minket, hogy intenzíven elkezdjünk foglalkozni a tudatfejlesztő társadalmi-gazdasági modell előkészítésével, ami messze maga mögött hagyja az emberarcú szocializmus és az emberarcú kapitalizmus illúzióval telitett korszakmodelljeit.

Új gyakorlati példák

A felsorolt kockázati tényezők ismeretében is inkább vállaljuk a politikai és társadalmi elitek egy részének értetlenségét, de messze haladjuk meg a korábbi nemzeti fejlesztési terv céljait. A mai kormányzati és európai programunk még nem elég hangsúlyosan tartalmazza az állam új típusú modernizációját, holott – nem csak a kiadások csökkentése miatt – a tudásgazdag digitális állam létrehozása kulcskérdés. Minden költségvetési nehézség ellenére a tudásipar (egyetemek, K+F, tartalomipar, stb.) állami és piaci támogatását nem kétszeresére, hanem legalább háromszorosára kellene azonnal emelni. A gazdaságfejlesztési pályázatokon az eddiginél is több támogatást kapjon az IKT-szektor, de fejlesztései lépjenek túl már a technológiai feltételek megteremtésén.

A települési, térségi és szakmai civil hálózatok anyagi-szellemi támogatása nélkül nem szerveződhetnek meg az intelligens helyi (főként tudáshasznosító) társadalmak. A magyar társadalom jövőorientáltsága érdekében ne csak jövőkampányt vagy jövőkommunikációt folytassunk, hanem jöhessen létre például jövőegyetem, jövőpark, jövőkutatóközpont. Az új nemzeti fejlesztési tervbe a nagyprojektek ne csak a hagyományos infrastruktúra fejlesztésére összpontosítsanak, hanem – a tudás és tudatfejlesztő kort előkészítő – tényleges fejlesztési projektekre, például a Zselici Édenkertre, az Ország Szíve programra, a Magyar Technológiai Intézetre, a Sárvízi intelligens kistérségre, a Nemzeti e-Közigazgatási Központra, stb.

Az utóirat passzusaiban felsorolt feladatok a ma leckéi, bár mi ezeket holnap akarjuk elvégezni.

A világ szellemileg kvalifikált csoportjai az új dimenziókban többek között a következő kérdésfelvetéseken töprengenek: az embert kiváltó, az embert sokban helyettesítő robotok; a világegyetem energiáit megértő és alkalmazó technológiák kutatása és elterjesztése; a kvantumszámítógép és/vagy bioszámítógép fejlesztése és piaci bevezetése; az időszámítás előtti és a legfrissebb tudások kölcsönös kontrollja és tudáspiaci értékesítése; a gazdasági-társadalmi versenyképességet növelő önépítő tudatfejlesztések kutatása és alkalmazása; a mesterséges intelligenciát magas szinten alkalmazó digitális állam és önkormányzás kipróbálása és ennek révén is a részvételi e-demokrácia lehetővé tétele; a spirituális erőforrásokat hasznosító egyéni és közösségi lélek- és magatartásfejlesztések, új tudatalapú gazdasági és társadalmi/politikai vállalkozások támogatása; valamint településeken közösségi védőmagok, védőrendszerek létrehozása támogatása, stb.

A mai modernizációs modellek fokozatos kimerülése után jönnek a tényleges paradigmaváltások, a globális „kvantumugrások”, amelyeket hívhatunk poszt-modernizációs, poszt-információs, poszt-tudományos modelleknek is, amelyek a régi problémákat gyakran megoldják, vagy feloldják, hogy aztán újabb krízishelyzeteket is teremtsenek. Mindenesetre Európa is generális fejlesztési-modell váltások közben és egyben előtt áll, miközben új gondolkodási kánonok alakulnak ki, új szemléletek terjednek el és új kormányzati akaratok, és módszerek válnak legitimmé. A valódi jövő a posztinformációs koron túlra mutat: gyökeresen más poszt-kapitalista jövőkoncepciónak hívjuk.

Nekünk ehhez az új téridőhöz kell járható utakat találni. Úgy tervezzünk, hogy a járható utakra legyen esélyünk előbb-utóbb rálépni.

Miért ne tennénk?

Új paradigmák a magyar civil társadalomról

A civil társadalom önálló társadalmi dimenzió és valóság. Ha a társadalom a világegész darabja, akkor a civil társadalom pedig a társadalom szubsztanciális lényege.

A civil társadalom ma hatalmat, államot, ellátást, kormányzati reményt kiváltó közösségi aktus. A létező világok legelhagyatottabb és ezért a legszabadabb parlagi mezője. Ha az állam a megújulási kapacitást elvesztette, a látszólag megújulásra szintén képtelen civil közösségek a semmiből alternatívákat teremtenek. Ha a földi civilizáció és kultúra összeomlik, csak a karnyújtásnyira lévő helyi civil társadalom ment meg minket.

A magyar társadalom jelenének és jövőjének egyaránt kulcstényezője a civil társadalom viselkedése. Ezért a civil társadalom értelmezése az általános társadalomelemzés alapvető vektora.

A civil társadalommal foglalkozó szakirodalomból számos megközelítést emelhetünk ki. Ralf Dahrendorf véleménye szerint civil társadalomról akkor beszélhetünk, ha az állampolgárok aktívan részt vesznek a társadalom életében, és felelősséget éreznek azokért a dolgokért is, amelyek magánéletükön kívül történik. Válaszként azt is mondhatjuk, ha a civil társadalmak nem éreznek felelősséget, a felelősséget nem magára vevő „társadalom” is létezik.

Jürgen Habermas „A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása” c. művében írja, hogy a civil társadalom intézményes magvát az önkéntes alapon történő, nem állami és nem gazdasági összefogások képezik

66. Számára a civil szféra az “uralommentes kommunikáció tere”, mely szemben áll az állammal, ahol az állam legfőbb törekvése az, hogy bekebelezze az “életvilágokat”. A civil társadalom az állami, a hatalmi kommunikációs rendszerrel szembeni ellenállást jelenti.67 Ha ellenállás nincs, csak elfordulás, befelé nézés, családi építkezés, az szintén ellenerő demonstráció, csak főként szimbolikus formát ölt.

Vehetünk más példákat is. Michael Walzer szerint a civil társadalom aktív, elkötelezett állampolgárokra épül, akik részt vesznek az állam, a gazdaság, a nemzet vagy a vallás ügyeinek intézésében.Kende Péter a civil társadalmat úgy határozza meg, mint a társadalomnak azt a kapcsolathálózatát, amely az államtól függetlenül alakul ki, és működését se befolyásolja az államhatalom. Csakhogy: szép idea az elkötelezett állampolgárok közössége, de az életvilág fenntartása és működtetése szintén felelősségvállalás.

Függetlenség és világkritika? Szelényi Iván megállapította, hogy eszmetörténetileg a civil társadalom fogalma a rendies hatalmi szerkezet kritikájaként jelenik meg. A civil társadalom a népszuverenitás elvére épül, ahol azok a szervezetekbe tömörült állampolgárok szabályozhatják a társadalmi rend feltételeit, akik jogi szempontból egymással szimmetrikus viszonyban állnak. A rendies társadalmakban a jog forrása a társadalom felett álló uralkodó.

Szalai Erzsébet véleménye szerint az uralommentes kommunikáció csak illúzió. A civil társadalom fogalmának megjelenése azt fejezi ki, hogy sem a “szabad piac”, sem a politikai nyilvánosság nem tölti be klasszikus demokratikus funkcióit ezért az egyének új, ezen szféráktól független tereket, nyomásgyakorlási formákat, fórumokat keresnek. Ez így van. A civil társadalom minden nyilvános és informális rezdülése részben nyomásgyakorlás, részben pedig elszakadás a nyomásgyakorlóktól.

Az Európai Bizottság által kiadott Fehér Könyv értelmezése alapján civil társadalom nem más minta a szakszervezetek és a munkaadók szervezetei, a nem kormányzati szervezetek, a szakmai, a karitatív és a bázisszervezetek, az állampolgárokat a helyi életbe bekapcsoló szervezetek, illetve, specifikus hozzájárulással, az egyházak és a vallási közösségek. Ez ma már nagyon nem aktuális, sőt elavult megközelítés, mert nem keverhetjük a lokális (nem intézményesült) civil társadalmat és a civil szervezetek világát.

A modern gondolkodás egyik terméke a társadalom észrevételezése, a társadalom paradigmájának megfogalmazása, részben a hagyományos közösséggel szemben, az általában állami keretek között létező társadalom definiálása.

Röviden a civil társadalomról azt lehet mondani, hogy a (nem államosított) társadalmon belül az adott államban élő polgárok összességét, a köztük létrejövő viszonyrendszereket és a társadalom intézményes formáit foglalja össze. Ez még önmagában nem jelent értékeket, döntéseket, reakciókat vagy felelősségeket.

Az új paradigmák szerint a civil társadalom nem más, mint az adott társadalom, vagy rész-társadalom kollektív tudatának aktuális kivetülése, realizálódása.

A civil társadalomról szóló értelmezések sokáig a filozófia, politológia és a szociológia történelmi hagyományaiban gyökereztek.

A civil társadalom közkeletű felfogása szerint e fogalom alá tartoznak a polgári kezdeményezések mindazon formái, amelyekben a polgárok önkéntesen vesznek részt érdekeik és értékeik megjelenítése, védelme érdekében, és amely kezdeményezések az államtól elkülönülve, autonóm módon működnek. A fogalom további finomítása érdekében indokolt a harmadik, azaz nonprofit szektor kifejezés használata, mely azt veszi figyelembe, hogy a polgárok szervezetei hogyan illeszkednek a társadalom nagy intézményei-, különösen az állam és a piac által létrehozott szerkezetekhez. Ennek megfelelően az új és régi demokráciák társadalmi és politikai változásai időről időre indokolttá teszik a civil társadalom, illetve a harmadik szektor szerepének újragondolását.”68

Ez a felfogás tehát a civil társadalmat nem társadalomként, hanem szűkebben a helyi társadalom kezdeményezési formáiként definiálja. A történelem és a jelen követelményei már ezt a felfogást is meghaladták.

Új civilkoncepció

A civil társadalom hagyományos fogalmának kétféle értelmezését különböztethetjük meg: az első a normatív értelmezés alapján a civil társadalom a jelentős társadalmi, politikai, gazdasági változások idején került előtérbe. A civil társadalom fogalma gyűjtötte össze azokat az elvárásokat és törekvéseket, amelyek egy óhajtott társadalmi berendezkedés elérése céljából fogalmazódtak meg. Például az államszocializmus évei alatt a totalitarizmussal szembeni, a hatalmat párbeszédre ösztönző stratégiák, mozgalmak gyűjtőhelye volt. Ebben a hosszú történelmi folyamatban a civil társadalom lassan és korlátozott önálló entitással, integrációs erővel bíró hatalommá nőtte ki magát.

Azonban a liberális demokráciák kialakulásával – számos liberális felfogás szerint – a civil társadalom normatív felfogása aktualitását vesztette, helyébe a második értelmezés, az analitikus megközelítés lépett, amely a fennálló viszonyokat próbálja bemutatni, magyarázni. Az analitikus megközelítés szerint a civil társadalom fogalmát már nem lehet általános kategóriaként használni, a fogalom magyarázó ereje jelentősen gyengül. A témával foglalkozó szerzők többsége a civil társadalom alatt azon szerveződéseket érti, amelyek az egyén és az állam között elhelyezkedve a kettő közötti kapcsolatot szolgálják: Montesquieumásodlagos csoportoknak, Hegel testületeknek, míg Claus Offe társulási viszonyoknak nevezi őket.

A civil társadalom fogalmi jellemzőit a szakirodalom általában négy pontban foglalja össze: A civil társadalom személy- és szervezetegyesülések, valamint önálló szervezetek hálózata, amelyek működésük szabályai szerint különböznek a társadalom többi intézményrendszerétől. Nem egyenlő sem az állammal, sem a magánszférával, de a kettő közötti kapcsolat közvetlen. Létezésének elvi alapjait az emberi-állampolgári jogok érvényesülése, a valódi jogállamiság jelenti.

A civil társadalom rendeltetése, hogy az általa biztosított nyilvánosság és érdekartikuláció útján szembesítse az állami akaratot az általa képviselt értékekkel, törekvésekkel és gyakorlattal.

Magyarországon (is) minden település egy-egy fél-autonóm, fél-alávetett civil társadalom. A szociológiai vizsgálatok eredményei alapján az a hipotézis megfogalmazható, hogy ez a több mint háromezer civil társadalom különböző civiltársadalom-modelleket láttat. Ezek a következők:

a) a helyi (sőt térségi, nemzeti) civil társadalom látóköréből kikerül, vagy kitolják a közvalóság, közcselekvés mezőit, mert a civil társadalom tagjai magánviláguk felvirágoztatására koncentrálnak, így a civil társadalom terjedelmében és szerepköreiben összeszorul, csak az életvilág mikrovilágában létezik; ebben az értelemben viszont ma spontán módon, láthatatlanul kiépült a civil társadalmak többsége;

b) a helyi (sőt térségi, nemzeti) civil társadalom nem zár teljesen befelé, nem húzódik vissza a magánterekbe, sőt nyitott marad legalább is a lokális cselekvések, vagy minimum közösségi fellépések irányba, ugyanakkor a lokális polgárok nagy többsége nem vállalja a helyi, nemzeti problémák feltárását, sőt az állammal-önkormányzattal szembeni személyes fellépést, nem vesz részt semmilyen közösségi ellenőrzésben. De – és ez a modell lényege – hangadó személyiségek, kisebb közösségek, mit sem törődve a fennálló viszonyokkal és kényszerpályákkal, mintegy kevesek által méltányolt helyi hősiességként igyekszik betölteni az optimális civil polgár és közösség szerepeit.

c) a helyi (sőt térségi, nemzeti) civil társadalom belső életvilágai (sőt a nemzeti társadalom absztrakt dimenziói) egyaránt zavarosak, a szétesettségek és az elkülönülések virágoznak, miközben a gazdasági, társadalmi, politikai és szemléleti világválság-hatások a polgárokat megrázzák, veszélyérzetüket növelik, a civil társadalom kollektív tudatai pedig arra inspirálják őket, hogy forduljanak vissza a világ, a külső dimenzió felé. Személyenként, családonként, vagy/és kisebb közösségekként egyre több civil polgár – és informális társulásai – önkéntes, tudatos, új alternatívákat kereső civil vállalkozásokba kezdenek.

A magyar társadalomban a civil társadalmak kollektív tudatai részben okozói, részben következményei a civil társadalmak küszöbön álló önfejlődésének. A kollektív tudatok (amelyek nem a kollektív tudással azonosak!) állapotait nehéz kutatni, értelmezni, ám az egyre inkább látható, hogy a civil kollektív tudatok most mintha kevésbé fékeznének, kevésbé a visszahúzódást inspirálnák. Várhatóan fordulatok jönnek, vagy nem várt paradigmaváltások.

Új folyamatok és cselekvés-minták is látszanak. Az egyik például az, amikor a civil társadalom új energiáira és törekvéseire alapozva új politikai erő jelenik meg a hatalmi mezőben. A másik változási trend, hogy a globális újkapitalizmusban csalódottak, vagy a gazdaságilag veszélyeztettek, sőt különösen a magán ellátásukat kritikusnak ítélők – kilépve a piaci viszonyokból – termelési és szolgáltatási klubokat hoznak létre. Ennek a folyamatnak már új szintje, amikor a civil polgárok globális-kontinentális civil fellépéseket szerveznek.

A harmadik példa, hogy a nemzet megtartását, régi-új értékrendre építését, a közösségi-kulturális megerősödést szolgálók nem politikai erőket hoznak létre, hanem civil szervezetet a belső nemzeti építkezés, erkölcsi és szellemi megújulásra (például a Magyarok Szövetsége).

Összegzés helyett arra hivatkozunk, hogy Gordon White, angol politológus szintén négy pontban foglalta össze a civil társadalomnak a demokratizálás folyamatában betöltött szerepét, amelyet több ponton továbbgondoltunk:

A civil társadalom – ha tudatosan erre törekszik – megváltoztatja a hatalom egyensúlyát az állam és a társadalom között az utóbbi javára.

A civil társadalom – valamilyen mértékben – mindig ellenőrzi és felügyeli az államot, önkormányzatot, a közélet erkölcsének, a politikai döntéseik indokoltságának nyilvános megítélése révén.

A civil társadalom fontos közvetítő szerepet játszhat az állam és a társadalom között, különösen akkor, ha: a) a két fél közötti bizalom felőrlődik; b) a két fél közötti együttműködés javításának társadalmai feltételei is javulnak.

A civil társadalom önmagában gyarapíthatja azon folyamatok, intézmények és közjót szolgáló fellépések számát, amelyek jelentősen hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a demokratikus intézmények és folyamatok legitim módon és kiszámíthatóan válaszoljanak az új kihívásokra.

A civil társadalom saját önvédelmére, önmentésére és belső megerősödésére önálló, saját, gyakran nem intézményesült közcselekvéseket kezdeményez és nem, vagy csak részben támaszkodik az állami, önkormányzati intézményrendszerre.

Mindezek után egyáltalán nem szeretnénk visszamenni a helyi közösségek korábbi definícióihoz, viszont az ipari (vagy a posztipari, újkapitalista) kor gazdasága, társadalma, s köztudata alapján létrejött civil társadalom típusokat és felfogásokat érdemes rendszerszerűen értelmezni. Ezért az eddigi felfogások értelmezése alapján – a következő elméleti összesítést végeztem el és ezzel hét típusba soroltam az eddigi felfogásokat:

Az ipari-posztipari kor és az azt váltó új korszak eleje

civil társadalom fogalmainak értelmezési típusai

első

Aktív, elkötelezett, közcselekvő állampolgárok kapcsolathálózata: szereplői a közösségi feladatot vállaló, új utakat találó helyi polgárok, de a nem aktív, nem kötelezett állampolgárok nem mindig tartoznak bele a minőségi civil „társadalomba”;

második

Politikai társadalomban a hagyományos szerep megtartása: a civil társadalom a liberális demokrácia intézménye, maga a nyitott társadalom, egyben politikai-hatalmi ellensúly, akkor is, ha a politikai társadalom intézményei, viselkedései kiábrándítóak, stb.

harmadik

Személy- és szervezet-egyesülések, önálló társadalmi szervezetek működtetése: ezek a polgári intézményesített kezdeményezések, a szervezetbe tömörült állampolgárok, a független szervezetek és mozgalmak, munkaadók és munkavállalók szervezetei, államot ellenőrző intézmények, non-profit szektor, civil egyesületek, stb.

negyedik

Gazdasági társadalomban a civil társadalmak választhatnak: vagy maradnak a piac intézménye, például a spontán helyi piac és vállalkozásai, azaz a gazdasági kapcsolatok civil kerete; vagy ellenkezőleg kilépnek a piaci viszonyokból és saját öngazdaságot, önvállalkozásokat folytató cserekereskedelmi hálózatokat hoznak létre, stb.

ötödik

Állam és társadalom közötti közvetítő tér: ideális esetben a társadalmi érintkezések közege, privát cselekvések tere, aktív önkéntes közvetítő szektor, vagy a jóindulatú, kooperáló közvetítés helyett a két fél „között” önálló, önszervező, noha részleges civil mezőt, közösségi teret generál, stb.

hatodik

Uralommentes kommunikációs tér alkotói: a civil társadalom az állam, s a gazdaság által nem befolyásolt közösségi kommunikációk rendszere, sőt akár erős befolyásoltság ellenére is önálló kommunikációs intézményeket és szolgáltatásokat szerveznek meg, stb.

hetedik

Civil normakép, jövőkép, minőség: a civil társadalom az egész társadalom normatív jövőképe, új, hálózati, intelligens társadalomképe, közösségi-erkölcsi normák képviselője, ekkor a civil társadalom minőség, kollektív tudat- és cselekvés minőség, stb.

Táblázatot készítette: Varga Csaba, 2009

Konklúzióként annyi emelhető ki, hogy az ipari-posztipari korban a civil társadalom tehát lényegében az állami-önkormányzati bürokrácia, a hatalmi berendezkedés ellentéteként jött létre, mindenekelőtt az egyének érdekeinek, sőt értékeinek érvényesítése és védelme érdekében és csak akkor működik megfelelően, ha az állampolgárok a köz érdekében is áldozatot hoznak.

A civil társadalomnak milyen a viszonya állammal, hatalommal? Garaczi Imre helyesen így gondolja: „…a társadalmat alkotó egyének, csoportok és közösségek érdekviszonyai szükségszerűen termelik ki a hatalmat, melynek fennmaradását viszont elsősorban intézmények garantálják, amelyek jól vagy rosszul működnek. Egyik sem létezhet a másik nélkül. Ugyanúgy dőreség feltételezni a társadalom nélküli hatalmat, mint hatalom nélküli társadalmat.”69

Az elmúlt öt-tíz évben azonban tovább romlott a civil társadalom viszonya a hatalommal. Egyrészt a kollektív tudat növekvő érzékenysége miatt ez a viszony már önmagában nem definiálható érdekviszonyok alapján, másrészt a hatalom és az állam, s különösen a hatalom és az intézmények közötti különbség élesen-tisztán láthatóvá vált.

Ezért mind a két oldal sokkal szélsőségesebb álláspontokat is képvisel. Egyes hatalmi csoportok nem mondják ki, de valójában úgy gondolják, hogy a hatalomnak a társadalom csak ürügy, vagy díszlet, s fordítva, egyes hangadó társadalmi csoportok azt feltételezik, hogy nagyon is jól meglennének hatalom nélkül és intézményeket ők is alapíthatnak.

Garaczi Imre így folytatja: „”Itt ugyanarra a következtetésre juthatunk, mint a szabadság és hatalom viszonyában: a hatalom mint intézmény és társadalom kapcsolata úgy kellene, hogy érvényesüljön jelenkorunkban, hogy a hatalom adekvát módon fejezze ki a társadalmat, és ezzel párhuzamosan a társadalom is adekvát legyen a hatalomhoz.”70

Ez szép idea, ami ma teljesen illúzió. Aktuálisan azért, mert a mai újkapitalizmusban az állam/hatalom a felborult egyensúlyt nem a gazdasági elittel állíttatja helyre, hanem a globális pénzügyi hiányt a társadalommal fizetteti meg. Ez a pénzügyi megaelit nem is engedi meg az államoknak, hogy engedelmesen ne ezt tegyék.

Holott ennek világtársadalmi következménye a megaelitek számára lesz a legkritikusabb.

A kölcsönösen adekvát hatalom-társadalom viszony vagy úgy jön létre, hogy a bolygó totális válsága mindent elsöpör, vagy jobb esetben arra lehet esély, hogy a folyamatos kríziskezelésben teljesen új típusú hatalom-társadalom kapcsolat születik, méghozzá nem csak közös érdekek-, hanem közös értékek és jövővíziók alapján.

Ezzel azonban kilépünk már a mai történelemből. Ehhez pedig elkerülhetetlen a társadalom és hatalom, civil társadalom és önérdekű hatalom viszonyának megváltoztatása és ezt megelőzősen radikális újragondolása.

Ma természetesen az is alapvetően új kérdés, hogy az új típusú globalizáció, új nemzetiesedés, s új lokalizáció világában a korábbi és tegnapi értelmezések helytállóak-e? Az elmúlt egy-két évtized európai és magyar társadalomfejlődése és társadalombomlása tehát mennyire alakította át (tovább gyengítette és/vagy továbberősítette) a hazai lokális civil társadalmakat és ezek alapján az új civilgondolkodásokhoz milyen mértékben szükségesek új definíciók?

A választ nem nehéz megjósolni.

A civil társadalom és az új paradigmák

Az ezredforduló előtt és után az ipari kor egyre nagyobb mértékben és mélységben alakul át információs- és/vagy tudásközpontú korrá, avagy később valamilyen poszt-kapitalista modellé. A helyi társadalmak belső szerkezete és működése ezért gyökeres változás előtt és közben van. Az elmúlt két évtized új felismeréseiből71 kiindulva a következő új meghatározás-együttes mellett voksolunk, amelyek részben már új paradigmákat jeleznek.

1. Az új globlokál világban a civil társadalom kiterjedt és strukturálódott, egyrészt beszélhetünk globális és európai, másrészt nemzeti és országos, harmadrészt térségi (regionális és kistérségi), negyedrészt pedig települési civil társadalomról, sőt nagyobb településeken rész civil társadalmakról is.

2. A civil társadalom most már végre mindenekelőtt társadalom, méghozzá sok tekintetben, de korántsem korlátozatlanul önálló (az államtól, gazdaságtól, vagy a nemzeti szinttől elvált) helyi társadalom. Mindenki beletartozik, az aktív és nem aktív polgárok is, függetlenül akaratuktól és mentalitásuktól. Új jelenségként figyelhető meg, hogy a civil társadalomban akkor is komoly fejlődés tapasztalható, ha egy-egy településen esetleg kevés számúak és gyengék a civil szervezetek, hiszen ezektől függetlenül is a hazai civil társadalmak belső állapota, cselekvése, tudata folyamatosan erősödik. Ebből is következik, hogy a civil társadalom nem csak közvetítő elem, hanem önálló, sajátos életvilág.

3. Miután Magyarországon ma egy térségi vagy települési funkcionális civil társadalom szükségképpen összetett szerkezetű (avagy egyaránt vannak benne posztfeudális, kora kapitalista, kapitalista, posztszocialista, újkapitalista és információs társadalom-elemek és társadalmi csoportok), a legfontosabb felismerés az, hogy az összetettség ellenére a domináló elemek már az új társadalmi érdeket és értékeket érvényesítő társadalmi csoportok, intézmények. Hozzátehetjük, a magyar civil társadalom működése jelenleg a posztkapitalista-újkapitalista szerkezet kritikája.

4. Az információs-innovációs kor új technológiái, szolgáltatásai és intézményei hatására a civil társadalom már nem egyszerűen kommunikációs közösség, hanem potenciálisan intelligens civil társadalom, új információs, kommunikációs és közösségi tér. Ebből még az is következik új jelenségként, hogy a valóságos, megfogható települési társadalom megduplázódik és létrejön a virtuális civil társadalom is, amely – mint ilyen – nem azonos sem a régi, sem az új lokális vagy közösségi tudattal sem.

5. Az új civil társadalomban (újra?) meghatározó szerepű a közösségi tudat, de ez semmiképpen sem azonos a korábbi (államosított?) kollektív tudat- vagy áltudat-szereppel, amely teljes mértékben kitöltötte vagy később csak uralta a helyi polgárok tudatát, gondolkodását, mentalitását. Ma Magyarországon a civil társadalom közösségi tudatszerkezete összetett, egyszerre teljes és töredezett, alapját az egyének (részben viharos tempóban változó) személyes tudata és hangsúlyos tudatállapot-minőségei határozzák meg, miközben a minőségi, öntudatos civil köztudat intenzíven visszahat a helyi polgárok tudattartalmaira és tudatformáira is.

6. Az intelligens civil társadalom jellemzője, hogy nem teljesen az ipari és iparutáni kor politikai demokrácia modelljének érvényesítését kísérli meg. A hagyományos, központi/állami politikai-hatalmi keretek közül kivált, önálló mozgástér. Új demokrácia filozófiát és módszertant keres, s mert ilyet egyelőre alig-alig nem talál, s mert a hagyományos képviseleti demokrácia formáit nem ítéli kielégítőnek, a változás legnagyobb akadálya a tanácstalanság, bizonytalanság.72 Az egyik kapaszkodó, hogy Magyarországon elindult például az e-közigazgatás, s ennek folytatásaként létrejöhet az e-demokrácia, ami már a részvételi demokrácia irányába mutat.

Egyébként legalább ilyen akadály és öngyengítés, amikor a helyi civil társadalmak hangadói és hangadó csoportjai a hagyományos lokális hatalmi mező akarnak betörni és ott át akarják venni az elavult, de presztízzsel bíró hatalmi szerepeket.

Felfogásunkat igazolja számos olyan értelmezés, amely már az ipari kor utáni civil társadalmakat elemzi. Ilyen például az a kategória, amely szerint a globális civil társadalom „a család, az állam és a piac közötti elképzelések, értékek, intézmények, szervezetek, hálózatok és egyének színtere, amely a nemzeti társadalmak, politikai rendszerek és gazdaságok határain túl működik”73.

Az új civil társadalom tehát így definiálható: A hazai helyi civil társadalom nagyobb részt valóságosan, kisebb részt potenciálisan intelligens, önjáró civil társadalom lehet, amely létében, cselekvésében önálló, sajátos, mi több, részben már autonóm társadalom, valójában a család, az állam és a gazdaság között egyrészt részben társadalmilag közvetít, másrészt olykor már integrál is. Harmadrészt pedig – a két oldal közé ékelődve, vagy a két oldal felett – önálló életvilágot teremt, s végül a civil társadalom nem pusztán társadalmi-gazdasági, vagy intézményi rendszer, hanem sajátos tudati/köztudati hálózat.

Hova is vezet ez? Az új civil akaratok merre is mutatnak?

A szűken vett civil-társadalom modellek után tehát a különböző alapvető társadalomtípusokat is különböztethetjük meg, mert egyrészt a modern és posztmodern társadalom már egyre inkább rászorul a közösségek segítségére, másrészt pedig – legalább is a komplex világválságban – a globális, a nemzeti és a lokális civil társadalmak belső önfejlődési folyamatai önellátó-önfejlesztő mintákhoz vezetnek.

Alávetett társadalom (feudális társadalom, ipari társadalom, stb.): Ahogy már jeleztük, maga a társadalom fogalma is új az európai gondolkodásban, ami azt is mutatja, hogy a különböző országokban a nagyközösségek nem is olyan régen tekintik magukat társadalomnak. Ha a társadalmak és a társadalmi tudatok kialakulása ráadásul együtt járt a hagyományos közösségek és közösségi identitások pusztulásával, nem meglepő, hogy a tizenkilencedik-huszadik század társadalmi – különösen erős állam esetén – elidegenedett társadalmaknak minősíthetők. Ennek legfontosabb oka az, hogy a közösségi-társadalmi tudatok értékvesztése és értékcseréje döntő mértékben támogatta az alávetett társadalom típusok elterjedését.

Államosított társadalom (diktatórikus társadalom, szocialista társadalom, stb.): Ahogy a híres verssorból következik, ahol diktatúra van, ott diktatúra van, avagy ahol diktatúra van, ott társadalom sincs. Ez az állítás azonban nem cáfolja azt a tényt, hogy egyetlen diktatúra sem lehet olyan erős, hogy a társadalmat teljesen szétverje, ráadásul minden diktatúra rákényszerül arra, hogy látszattársadalmat konstruáljon és abban látszatközösségi kapcsolatokat építsen ki, amelyeket egyes társadalmi csoportok vagy rétegek akár a magukévá is tehetnek. Ebben a társadalomban se az egyénnek, se a közösségnek nincs tényleges beleszólási vagy döntési kompetenciája, paradox módon még akkor sem, ha egyébként a diktatúrát elfogadja és a diktatúra valamely szervezetének tagja.

Demokratikus társadalom (polgári társadalom, posztszocialista társadalom, újkapitalista társadalom, információs társadalom, stb.): Ez a társadalommodell meglehetősen sok formát, szisztémát, működést ötvöz, amelyeknek az a közös tulajdonsága, hogy kicsit függetlenül a politikai berendezkedéstől az egyes embert nem okvetlenül tekintik ellenségnek, hanem ellenkezőleg, a hatalom érdekei szerint megpróbálják a polgárokat ténylegesen vagy látszólag beemelni, cselekvésre ösztönözni az állami berendezkedés keretei között. Egyúttal azonban kiszolgáltatják a hatalmi eliteknek, a szupergazdasági érdekcsoportoknak, a fogyasztói társadalmak végleges túlzásainak, az értékrend- és lélekvesztéseknek. Ez a modell akkor kezdett kiépülni, amikor a társadalom felnőtt tagjai választójogot kaptak és a fénykorát azokban az évtizedekben élte, amikor meglehetősen magas gazdasági és társadalmi jólétet teremtett és közben a képviseleti demokrácia szabályai szerint az egyén számára valamilyen társadalmi mozgásteret garantált.

Közösségi társadalom (nemzeti társadalom, közösségi társadalom, szakrális társadalom, stb.): A civilizáció történetében sokféle közösségi társadalomtípus alakult ki, amelyek között szintén jelentős különbség van. A korábbi korszakokban egyébként is domináltak a hagyomány alapú társadalmak és tulajdonképpen a nemzeti társadalmak is mélyen kötődtek az adott ország és kultúra hagyományaihoz. (Hely hiányában arra szintén nem térhetünk ki, hogy Európán kívül, különösen Ázsiában milyen típusú közösség alapú társadalmak jöttek létre.) A közösségi társadalommal szemben az európai modernizációs individualizáció időszakaiban sokfelé ellenszenv alakult ki, mára viszont a közösségi társadalom modellje újra felértékelődik a túlhajtott individualizáció hatására. Az új típusú közösségi társadalom szükségképpen elismeri az egyéni szabadságot és autonómiát, miközben a közösségi autonómia sem válik érdektelenné.

Intelligens civil társadalom (tudástársadalom, tudatközpontú társadalom, szeretet társadalom, stb.): Ma aligha lehet racionálisan megmondani, hogy a következő néhány évtized milyen új típusú társadalommodelleket érlel ki. Annyi azonban jól kivehetően látszik, hogy az egyik modell mindenképpen a tudás és az innováció központú, kreatív társadalom típus lesz, amely alapvetően kötődik a posztmodern, mediatizált infokommunikációs hálózatokhoz és szolgáltatásokhoz. Ezek a modellek már részben létező valóságdimenziók is, ami nem garancia arra, hogy a következő évtizedekben nem módosulnak majd jelentős mértékben. A huszonegyedik század természetesen tovább léphet a társadalmi modellek építésében, ám a 2008-ban kirobbant és 2011-ben kiszélesedő gazdasági-társadalmi (mi több: civil társadalmi) világválság egyaránt nehezíti vagy erősítheti az új paradigmákon alapuló látens társadalmi fordulatokat74.

Számomra a jövő társadalom mindenekelőtt a szeretet-társadalom lesz. Ennek a lehetőségét, szellemét, arculatát és programját külön könyvben mutatom be majd. A kilencvenes évek végén nem véletlenül vár víziót fogalmaztam meg az egységtársadalomról is.

Az európai és magyar intelligens civil társadalom már végképpen – társadalmi megkettőzöttségként – virtuális társadalom (is) lesz. Ezért a társadalmat, mint egyesített kollektív térrendszert, vagy mint téridő struktúrát két módon definiálhatjuk újra. Egyrészt úgy, mint az ember által teremtett harmadik természeti teret, s ebben az esetben – lényegét tekintve – a civilizáció új környezeti térdimenziójaként értelmezzük. Másrészt viszont úgy, mint olyan virtuális teret, amely – kezdettől fogva – kiszakadt a környezeti térből, s így társadalmi terek között a társadalom az első és tipikus virtuális tér. És az már csak egy másodlagos következmény, hogy a virtuális tér aztán „visszahat” a környezetre, s intézményekben és konkrét fizikai épületekben testesül meg. Ebből az is következik, hogy a társadalom – már az információs kor előtt is – mindenekelőtt virtuális tér, téridő volt.

A fejlődés és a fejlesztés is három irányból, a kormányzás-önkormányzás, a helyi társadalom vagy a szellemi-erkölcsi változások felől folytatódhat. Az izgató kérdés tehát az, hogy a települések, a szűkebb térségek, a nemzetek, végül a kontinensek társadalmai milyen irányban fejlődnek majd. Ezért a jövő lokális világaiban a helyi civil társadalmak várható fejlődésének az eddiginél is fontosabb hajtóereje lehet – vagy akár a fejlődés elmaradásának és a jelenlegi frusztrált, korlátozott kohéziójú helyi „közösségek” továbbélésének is.

A helyi civil társadalmat szerintünk a következő évtizedekben az alábbi fontosabb felismerések határozzák meg majd:

  • •.Az elidegenedett, gyakran izolált egyénekre és családokra szakadt települési civil társadalmak többsége az elmúlt évtizedekben csak elszenvedte a helyi változásokat és ezért ehhez a folyamatokhoz szükségképpen főként csak érzelmileg kapcsolódott. Amit senki nem várt: 1989 után a központosított állam és az izolált egyén ismét kiegészítette egymást. A civil társadalom mai belső megosztottságai ellenére az információs-innovációs európai társadalom modell fellépésével (első lépésként) az egymástól távol lévő két fél, állam és civil struktúrák között a korábbinál gazdagabb és közvetlenebb információs kapcsolatok jöhetnek létre.

  • •.Végül is függetlenül attól, hogy a következő két évtized mit hoz, válságot vagy emelkedést, értékbővülést vagy további értékvesztést, a civil társadalmak Magyarországon feltehetően intenzíven megerősödnek. Mert ugyan az állami-önkormányzati intézményekkel szemben nincs totális bizalmatlanság, sőt fennmaradtak helyi bizalmi viszonyok, a polgárok egyre nagyobb köre úgy gondolja, hogy neki önmagának és legfeljebb baráti körének önállóan cselekednie kell, elsősorban önön életvilága fenntarthatósága érdekében, másrészt közössége (települése, régiója, nemzete) fenntarthatósága miatt.

  • •.A hazai elmaradt államreformok ellenére legalább a magyar közigazgatás az elmúlt évtizedben törekedett a szolgáltató közigazgatás és közösségi szolgáltatás bevezetésére és javítására, s így a következő évtizedben – ha a gazdasági világválság ezt nem torpedózza meg és nem teszi finanszírozhatatlanná – kiépülnek és megerősödnek a települési-térségi sokrétű köz- és közösségi szolgáltatások. Ezek a folyamatok elősegíthetik a helyi társadalmakban a közösségi koordinációk, a civil együttműködések fejlődését, avagy a töredezett helyi társadalmak elindulhatnak önmaguk belső kapcsolat-rendszereinek fejlesztésének útján.

  • •.Az európai és a magyar (egyelőre félig fejlett) információs-, vagy tudásközpontú társadalom a következő évtizedben lokális szinten is létrejön, és új minőséget teremt. Ha ennek a korszaknak az önkormányzása, közigazgatása nem más, mint az e- és az m-közigazgatás, sőt remélhetőleg az e-demokrácia megszületése, akkor ez a komplex folyamat egyrészt feltételezi, másrészt pedig támogatja is az intelligens civil társadalmak kiépülését, ahol már a társadalmi szövet erősítését nem csak az információ, hanem a tudás és a tudás vezérelte kooperáció is erősítheti. Ezért vezettük be az intelligens civil társadalom fogalmát.

  • •.Az új alternatívák egyik lehetséges formája lehet az, amikor a helyi társadalom két értelemben is új társadalmi szerződést köt, egyrészt befelé a társadalmi csoportok, szervezetek, törekvések egymással, másrészt pedig a civil társadalom a helyi kvázi-hatalommal, sőt az erős-beavatkozó, akár agresszív központi hatalommal. Ez egyúttal már kapcsolódik egy demokráciamodellhez, amely határozottan törekszik arra, hogy a helyi társadalom polgárait közvetlenül és rendszeresen bevonja a döntésekbe és a döntések végrehajtásába. Ennek az új intézménytípusnak a neve például civil magisztrátus lehet.

  • •.Nagyjából az intelligens civil társadalmak esélyeinek növekedésével, a legtöbb hazai, települési és kistérségi civil társadalom előtt megjelenik követelményként az a lehetőség, hogy az új globális térszerkezetben a civil társadalom virtuálisan integrálódjon a közép-európai és az európai kontinentális társadalomba. Ez a lehetőség részben horizonttágulást, részben kooperációs nyitást kínál. A horizonttágulást nagyban támogathatja, hogy Európában a tízes években az új paradigmák elterjedése és a paradigmaváltások széles körben végbe mennek.

  • •.Ha az információs és tudástársadalom korszakát további társadalom modellek létrejötte követi, akkor nyilván azzal a kihívással kell szembe nézni, hogy az értékközpontú vagy/és tudatközpontú korszakban milyen új típusú központi és regionális „hatalom” és milyen új helyi civil-társadalom modell alakulhat ki, figyelembe véve azt is, hogy közben milyen külső, vagy/és belső válságok fenyegethetnek és milyen új technológiai előnyök-hátrányok jelenhetnek meg. Nagyon óvatosan talán annyit mondhatunk, hogy az intelligens civil társadalmak korszakát, az egyéni és közösségi tudatot fejlesztő és működtető helyi egységtársadalmak korszaka jön el.

A következő húsz-harminc év – részben más minőségi – globalizációja és lokalizációja egyaránt támogathatja a közösséghez kötött, új tartalmú individualizációt és ezzel párhuzamosan az új típusú individualizációhoz kötött, gazdag kollektív tudattal rendelkező közösséget, akkor ebben az esetben részben vagy egészében megint egy szervesebb, emberibb, lelki-szellemi tartalmú hazai társadalomfejlődési modellhez térhetünk vissza. Ha ezt a civil társadalmak akarják.

Ez a paradigmaváltás egyúttal meghaladhat minden korábbi modellt, így olyan gazdag társadalomforma-készlet jöhet létre, amely a magyar civil társadalmak számára több és jobb alternatívát kínálhat. Ezek közül az intelligens civil társadalmat és/vagy a tudatfejlesztő lokális egységtársadalmat emeltük ki. Ha nem lesznek ilyen optimálisabb körülmények, akkor viszont még az is bekövetkezhet, hogy a rossz „társadalmi idő” váltja ki és viszi végbe a fergeteges paradigmaváltást.

Az új tanulás filozófiája és módszertana

Új paradigma és az új tanulás koncepció

Az ezredforduló után nyilvánvalóvá vált, hogy Európa és Magyarország is belépett az új és még újabb paradigmák korszakába. A mostani Új Paradigma kor egyszerre hozott részben várt, rész nem várt, átfogó változásokat.

Az egyik legnagyobb dilemma, hogy az új paradigmák alapján milyen legyen az új és gyökeresen más oktató-, nevelő-, képzőrendszer, ami a jelenlegit felváltja. Aligha fér kétség ahhoz, hogy az új tanulás elvei,, módszerei csak részben írhatók le a jelenlegi oktatás és/vagy tanulás fogalmakkal. A jövő iskolája bizonyára az iskolátlanított iskola, a jövő tanulása az oktatástól részben mentesített tanulás, az ismeretet közvetítő oktatás helyett a tudás- és tudatfejlesztés várható.

Milyen további kérdéseket teszünk fel:

  1. 1.A tudás mennyisége hihetetlen mértékben növekszik. Különböző számítások szerint az emberiség jelenlegi – az elmúlt évezredek alatt felhalmozott – összes tudása mennyiségileg már egy-másfél évenként megkétszereződik. Minden egyes ember és ország szembe kerül avval a kihívással, hogy a nagy mennyiségű tudás feldolgozása, megértése kulcskérdéssé vált.

  2. 2.A mennyiség robbanásszerű növekedése mellett legalább ilyen alapvető változás, hogy az új tudás tartalma, minősége gyökeresen átalakul. Ezért mondják sokan, hogy már benne vagyunk az új tudások (és az új tudások innovatív hasznosítása) korszakában. Az alap- és középfokú oktatás tananyaga a következő tíz évben generálisan újraírható.

  3. 3.Az elmúlt két évtizedben a fejlett és fejletlen világ egyaránt eljutott a tudásvezérelte gazdaság és társadalom korszakába. Ez annak ellenére is igaz, hogy az előző világmodell (a pénzközpontú újkapitalizmus) folyamatosan belső átalakulásokon megy végbe, és várhatóan már nem sokáig létezik, és új gazdaság- és társadalom modellek jönnek.

  4. 4.Az új paradigmák egyike, hogy bolygónk és civilizációnk – az előző évszázadok károkozásai matt – ökológiai krízishelyzetbe jutott. Ezért a tudásalapú fenntartó fejlődés követelményei egyaránt globális, nemzeti és lokális kihívásokká és megoldandó leckékké váltak. Ebből következik, hogy a tudásökológiának már ma feladata a fenntartható tudásrendszerek létrehozása.

  5. 5.A jelen látható válságai és lehetőségei egyaránt felismerhetővé teszik, hogy a tudástársadalom modell önmagában nem oldja meg a problémákat, s az egész civilizációnak akkor van esélye az értelmes fennmaradásra, ha a jövő poszt-kapitalista korszakában az emberiség és minden egyes ember tudata és tudatossága magasabb állapotba jut.

  6. 6.A tudásátadás – az alap-, közép- és felsőfokú oktatás – egyaránt krízisbe kerül, mert nem pusztán a csökkenő színvonal javítására kénytelen koncentrálni, hanem egyúttal az új tudások átadására is kísérletet kell majd tennie, miközben az ismeretközpontú iskola helyett egyre inkább a tudatközpontú nevelés felé kellene elmozdulnia.

  7. 7.A mai új nemzedékek szükségképpen olyan életpályára és életmagatartásra készülhetnek fel, ahol a tudások, és az új tudások szerepe radikálisan megnő, s ezért egy életút során várhatóan többször szakmát, foglalkozást (és egyben) tudást kell váltaniuk. Az élethossziglan tanulás új (tudásfejlesztéssel ötvözött) modellje már napi követelmény lesz.

  8. 8.Számos paradigmát sorolhatnánk még. Az egyik ilyen, hogy a munkaidő és a szabadidő, a munkatevékenység és a szabadidős tevékenység végképpen egyenrangúvá válik. Az emberi élet mindkét tevékenységében a szervezett és spontán, folyamatos tudásbővítés, tudáshasznosítás általános feladattá válik. A felnőttoktatásban is elkerülhetetlen a tudásbefogadási és tudatfejlesztési módszerek alkalmazása

Mindezért az oktatás-nevelés is folyamatosan és sok szempontból még jelezhetetlen irányokba változik, és nem vonhatja ki magát az új és gyökeresen más paradigmák hatása alól.

Az új tudásalapú kor és a nevelés valódi céljai

A jelen múltja a globális-lokális információs és innovációs kor, ami még a hagyományos tudásra és tudásátadásra alapozott. A dilemmákat viszont önmagában nem oldja meg az új és kihívó világállapot és ennek egyetlen demonstrációja sem.

A lecke egyre kevésbé nevezhető meg, mert ugyan fenntartható tudásközpontú világmodell előtt állunk, miközben a globális információs társadalom modellben már benne élünk. Ám sem a tudás tartalma, sem a tudás aktivizálása, és hasznosítása nem szült új intézményeket, kivéve a külföldi és hazai iskolakísérletek törekvéseit.

A tudás mennyiségi és minőségi fejlődése – például az új tudomány születése – ugyanakkor megállíthatatlanul végbemegy. Néhány évtizeden belül a trendek elvezethetnek oda, hogy közben az új minőségű tudás létrejötte, vagy a friss tudások befogadása után végre várható az univerzális tudás széleskörű hasznosítása. Első lépésben ez lesz a tudásközpontú korszak. A holnapi világversenyben (inkább: világösszefogásban) láthatóan az a kontinens, az az állam, vagy az a kultúra nyerhet (inkább: teljesíthet magasabb minőségben) majd, amely a személyes és társadalmi tudástőkét széles körben alkalmazza a döntésekben, és cselekvésekben. Ha akkor (az új század közepén) egyáltalán lesz még ilyen típusú verseny, és a posztpiaci/posztállami versenyben érdemes lesz győztesekről beszélni.

A jövő tehát nem győztesekről szól. A tanulás egyik valódi célja éppen az, hogy ne győzelemre törőket, ne győzelem-mámort keresőket, ne másokat legyőzni akarókat neveljünk.

Nézzük először azt a kérdés-halmazt, hogy az új neveléshez szükséges tudásokról milyen felismeréseket fogalmazhatunk meg.

A tudás paradigmák és a közeljövő

  • •.A tudás nem pusztán információ vagy ismeret, hanem a világ észlelése, megértése, az összefüggések befogadása, a világért való szeretet és felelősség vállalás

  • •.Minél magasabb minőségű a tudás, annál magasabb rangú cselekvésre van esély

  • •.A tudásközpontú világmodell kétségessé vált, de az új tudások közvetítése és befogadása nélkül semmilyen jobb jövő nem lehet

  • •.A tudás mennyiségi és főként minőségi fejlődése gyorsult fel – új tudomány és új gondolkodás születik

  • •.Húsz éven belül új minőségű, univerzális tudás és tudáshasznosítás várható

  • •.A nevelésben a tudás személyes tőkévé válása a feladat – az egyén megérti, alkalmazza az új tudást, és ezzel új világot teremt magának és közösségének

  • •.A másik feladat, hogy a tudás intenzív társadalmi tőkévé váljon, és a valódi tudástársadalom kialakuljon a húszas évekre

  • •.Az új tudások befogadásához és alkalmazásához új, magasabb tudatállapotok kellenek, az ismeret-központú iskola helyett a tudat-alapú oktatásé a jövő.

Az eddigi és az új tudás-paradigmák már elvezetnek oda, hogy az iskola vagy a nevelés célképzeteit ne az ismeret- és/vagy tudásátadásra összpontosítsuk. Az oktatás tehát nem betonozódhat be a hagyományos, kipróbált, de mindenekelőtt ismeretcsoportokat közvetítő tantárgyak rendszerébe. Az emberismeret, társadalomismeret vagy erkölcsismeret kiegészítő tantárgyaktól még nem alakul át az iskola, bár a változás lábujjhegyen elindul.

Nézzük az előbbi kérdéseket abból a szempontból, hogy az oktatás intézményeiben mit (tudást és nem csak tudást) kapjon és hogyan (a nevelés régi és új módszereivel) az a gyerek, fiatal vagy felnőtt, akit szisztematikusan oktatunk és/vagy nevelünk? Erre a felvetésre azonban csak úgy adhatunk megközelítően valódi, hiteles válaszokat, ha lenéző mosoly és elhárító gondolatok nélkül megnézzük, hogy mi mindent kellene megtanulni a felnövekvő nemzedékek tagjainak. Különösen úgy, hogy a fiatalok körül nincs érzelmi-szellemi védőövezet, mert nincsenek nagycsaládok, lakóközösségek, vagy például tanító szülők-nagyszülők, legfeljebb olyan lebegő, talajtalan, kivert kortárscsoportok, amelyek tagjai a belső nihilt, a céltalanságot, a tudáshiányt, az érzelemszegénységet folytatják.

Mi mindenre van szüksége egy-egy fiatalnak, vagy akár felnőttnek, hogy emberhez méltó, lelkiekben gazdag, öntudatos, teljes életre legyen esélye?

Húsz fontosabb életképességet, életismeretet és életgyakorlatot sorolunk fel.

Mindenekelőtt szeretetre, a szeretetadás képességének és gyakorlásának megtanulására, tényleges belső és külső önismeretre, például arra, hogy saját félelmeit hogyan kezelje, saját életfeladatának fokozatos felismerését, ami sorsának felvállalását teszi lehetővé, a belső testi, lelki, szellemi tisztasági követelményeket, energia-rendszerét, a belső energiák használatát, a folyamatos feltöltődést, a saját akarat mibenlétét, erősítését, használatát. Folytatva, az emberi lélek jellemzését, önmagának lelkének megismerését és használatát, ezzel párhuzamosan – ismerve saját életfeladatát – életcéljainak kidolgozását és állandó korrigálását, miközben legyen képes helyesen, önbecsapás nélkül feldolgozni élettapasztalatait, s mindezt tudja beleágyazni saját reményeibe, hitébe, egyáltalán tapasztalja meg a hitet. A felsorolt és nem felsorolt belső-külső önépítkezésekhez természetesen kellenek ismeretek, tudások, cselekvési próbák. Innen kezdve lehet vizsgálni, hogy melyik életszakaszban milyen, s milyen mélységű, s nem lezárt ismeretek kellenek, mikor és hogyan kell az ismereteket elmélyíteni tudássá és megnevezni a legfontosabb tudás-csoportokat, végül minden gyerek képes felfogni, megszeretni fontos bölcsességeket, amelyek életének alapelveit adják majd.75

Az ismeretek története, a tudások alapozó tézisei, az élet lényegének megértése nem önmagáért van, sőt az ember nem munkavégző gép, vagy nem szociális eltartott, így az iskola nem elsősorban foglalkozás választására, vagy munkahelyi feladatok betöltésére készít fel. Ezért a nevelés alapvetőbb célja például az, hogy tudja mit jelent az igazi pár (szerelem, együttélés, család, stb.), hogy képes legyen neki való társakat választani és közösségek teremtésében részt venni. A család, a munkavégzés és társadalom újraalkotásához becsülje, fogadja be a hagyományokat, igazodjon el a jelen viszonyai között, létét ne kiszolgáltatottságként és szerencsétlenségként élje és egyúttal a külső világ állandó krízisei miatt tudjon jövőt álmodni, új és más jövőt tervezni. És végül mindez összefogható a belső és külső teremtés elveinek, módszereinek és gyakorlatainak a megismerésével, kipróbálásával és teremtőemberré válásával.

Az életcélok, életgyakorlatok tanítása természetesen még számos elemmel bővíthető.

Így bármennyire is ellentmondásos és zavaros a mai nevelés, egy új, sokdimenziós, nem anyagi-materiális központú, hanem lelki-szellemi és spirituális alapú emberkép, és ezzel együtt a valódi, szintén sokdimenziós, szeretetadásra figyelő, közösségi életre néző új nevelés kontúrjai elég jól látszanak. Az ifjúságnak minimum erre a már látható, elfogadható, új világteremtést követelő közeljövőre kellene felkészülnie.

Szintén központi kérdés az, hogy a társadalom mozgó térrendszereiben mi várható, s a változásokat érzékelve mire érdemes konzekvensen a figyelmünket fordítani?

Néhány új kérdés-villanás:

  • •.Jön az új társadalmi tudás és kommunikáció? A médiadiskurzus veszi át a politikai és civiltársadalmi érdek- és értékérvényesítést? Részben igen, részben nem. Mindenesetre az új társadalmi tudás megértése lesz a fókuszban.

  • •.Milyen az új valóságkép? Az új társadalmi valóság/világ elsőrendűen az lesz, amit az iskola és a médiavilág teremt, vagy konstruál? Az új, domináns valóság és ennek új képe már jelen van, amelyet elsősorban az oktatás és a média mutat fel jól-rosszul?

  • •.Az egyén és a csoport valóságos értéke (értékprioritás-hálózata) azonos avval, ami ebből az iskolában, a családban és a médiában látszik és hat? Az egyén és a közösség értéke elsősorban az intézményekben és a társadalmi kommunikációban fogalmazódik meg?

  • •.Végül is mire nevel az iskola, a kortárscsoport, a család és a média? A médiával az állampolgárokat apolitikus engedelmességre szoktatják, vagy az állampolgárok átveszik a globális kontrollt? Vagy mindkettő mellett/helyett a kollektív tudat vagy a mesterséges intelligencia szerepe nő?

  • •.A média által közvetített nyílt vagy rejtett félre-tájékoztatások, egyoldalú tematizálások, kommunikációs blöffök társadalmi igazságokká válnak? A társadalom tudása és tájékozódása kiszolgáltatott a nagy kommunikációs rendszereknek, így az egyéni tájékozódás és tudás (valamint kontroll) szerepe nagyon megnő?

A nevelés tehát folyamatosan társadalmilag, szellemileg, tudatilag aláaknázott terepen folyik, ami szükségképpen rombolja a nevelés hitelét és hatékonyságát.

Számos további kérdést tehetünk fel, s a válaszokból egyre nyilvánvalóbb, hogy az új tudás- és talán majd igazságalapú kor itt van, amely ugyanakkor nyomasztó új ellentmondásokat és ellenhatásokat generál. Ezek miatt a világ szeretetéhez való megérkezés nagy erőfeszítéseket követel. Már az is az új tudás része, hogy az ezredforduló utáni globális és helyi világmátrixot egyre jobban ismerjük és értjük, ugyanakkor nagyon sok a fél-információ és dezinformáció.

Ezért érdemes jól, lehetőleg pontosan tudni, hogy az új kor fényében merre megy, vagy egyáltalán nem halad az öreg kontinens, amelybe Magyarország egyre sokrétűbben és egyre több kétséggel integrálódik. Egy-egy mai fiatal számára ugyan is egyszerre jelent normális, kipróbálható mozgásteret az európai és a közép-európai tér, a hazai és a lokális tér.

Átmeneti formaként az információs-innovációs kor nemcsak a globális vagy a kontinentális szinten jött és jön létre, hanem a nagyon különböző lokalitások többségében is. Ezért térünk ki arra, hogy Magyarországon belül mi történik a lokális szinteken (példaként a kistérségekben, a helyi közösségekben). Magyarországon az elmúlt tíz évben felgyorsult a kistérségek (vagy azok fejlettebb csoportjának) az átalakulása. Az új és komplex térdefinícióból következik, hogy a kistérség már nemcsak munkatér (termelés, gazdálkodási tér) és munkaerőpiac, hanem közösségi- és szellemi térdimenzió, vagy szabadidő tér és szabadidő (poszt)piac is. A tudásalapú gazdaság és társadalom korszakában (vagy inkább azt mondhatnánk, hogy valamilyen új típusú poszt-piacon) a szabadidő önálló gazdasága-társadalma részben piaci/posztpiaci tevékenység marad, részben pedig még és már nem piaci jellegű, önkéntes, egyéni és kisközösségi szabad teret/időt teremtő polgári tevékenység.

Mindennemű mai képzésnek és nevelésnek a külvilág új struktúráit, formajegyeit, ismertető jeleit, az eligazodás elveit és módszereit egyrészt bemutatni és másrészt gyakorlatban feltárni szükséges.

A közelgő változásokhoz tehát már most jórészt rendelkezésre állnak az új tudások és felismerések, vagy ezek számos alapelve, ám ezek önmagukban kevesek és nem vezetnek célra. Azért ismertettük röviden – húsz szükségletre figyelve – a tanulók, vagy a diákok nevelésének valódi feladatait, mert az új tudások egyrészt mindenekelőtt ezekről a kérdéscsoportokról szólnak, másrészt pedig az új tudások beemelése az oktatásba, szabad végiggondolása vezet el a hallgatók életfeladatinak megértéséhez és külső-belső életük tudatos teremtéséhez. Ne felejtsük: az új nevelés azért borítja fel, vagy azért rendezi át az intézményes oktatórendszert, mert azt alapjaiban, gyökeresen, intenzíven szükséges újrateremteni. Új nevelés nélkül: kívül-belül pusztuló diákokat „képezünk” és a földbolygó teljes világot közelebb lökjük a tényleges pusztuláshoz.

Íme, egy további alapvető új felismerés, nevelőknek és nevelteknek egyaránt.

A globlokál világ (kezdve a földi civilizációtól Európáig, és a magyar nemzettől a legkisebb lokális közösségig) már lényegileg összetett tudat- és tudástér.

Az információs társadalom, a posztindusztriális kor, vagy akár szűkebben lokális önellátás világa, vagy az internet valósága alapvetően a tudat és tudástér elemi szintű megvalósulása. A kontinentális, vagy egy-egy állami kultúra alapvetően már jelenleg is a tudat-tudástér primitív-egyszerű megjelenítése és közvetítése. A személyes és közösségi részvétel értelme és célja a tudat és tudásfejlesztés támogatása. Az európai és közép-európai gazdaság és társadalom folyamatos funkcionális modernizációja után elindulhat a szubsztanciális „modernizációja”. A lokális cselekvés, a helyi közoktatás, közművelődés és közszolgáltatás központi eleme már most a tudat- és tudásfejlesztés. Az új, metaelméleti alapú kutatásoknak nem kizárólagos, ám egyik domináns irányává válik a tudat és tudásterek feltárása, megértése.

Az új tudások teremtése és közvetítése a következő két évtizedben alapvetően hathat vissza a kollektív tudatállapotokra is. Ez pedig szükségképpen visszahat az intézményes vagy informális nevelés minden formájára és gyakorlatára.

A régi és új tudások viszonya a tudástársadalomban

Miután az iskola (általános- és középiskola, de a felsőoktatás és a felnőttképzés is) változatlanul ismeretközvetítő társadalmi rendszer, megkerülhetetlen tisztázni való feladat a régi és az új tudások, tudáshipotézisek újraértelmezése.

Ha tehát az információs kor (ezen belül az információs, a posztinformációs vagy a fenntartható és tudásvezérelt társadalom modellje) a globalizáció legújabb állomása és egyben új fejleménye, és csökevénye, akkor evidens, hogy a tudáskereső társadalom tartalma és fogalma nem lehet más, mint az információs kor kitörést kutató gondolkodásának egyik központi kategóriája. Egyébként még nem eldöntött dilemma, szellemileg lehetséges-e, hogy egy-egy korszakról elsősorban politikai, gazdasági vagy kulturális fogalmakkal próbáljunk meg átfogó értelmezéseket megfogalmazni. Mindenesetre magunk – az információs- vagy tudás kor lényegének a megnevezésére – nem elsősorban gazdasági vagy kulturális fogalmakat használunk, hanem főként társadalmi, s szellemi, sőt spirituális folyamatokat értelmező kategóriákat. Ezért beszélünk tehát információs társadalomról, amelynek függő-független alrendszereként definiáljuk a gazdaságot vagy a közigazgatást vagy akár a tudásipart és a tartalomfejlesztést. Ebben az értelemben az információs társadalom kategóriája generális fogalom, amely részben levezethető az információs kor (kiérleletlen) felfogásából, és amelyből a többi kategória (e-gazdaság, digitális állam, részvételi demokrácia, új tanulás, stb.) szintén részben megérthető. A gondolkodást azonban szeretnénk megszabadítani a kiürült fogalomdobozoktól

Az információs társadalom fogalma egyaránt meghatározható informatikai-technológiai, gazdasági, ökológiai vagy például információelméleti alapon. Ha az előbb azt jelentettük ki, hogy az információs társadalom fogalmát tartjuk generatív fogalomnak, akkor ebben ez esetben egyik részmegközelítés sem lehet kiindulópont. Másképpen fogalmazva, az összes megközelítést összegyűjtve és rendszerbe szervezve integratív kategóriát kell konstruálnunk. Ez pedig rögtön lehetővé tenné, hogy az új nevelésben felfoghatóbbá tegyük a jelenképet.

Az első generatív megközelítés lehet az, hogy az információs és tudástársadalom fölötti (szellemi értelemben magasabb) fogalomból, az információs korból (mint világmodellből) indulunk ki. Ebben az esetben talán annyit elég lenne mondanunk, hogy az információs társadalom az információs-innovációs korszak társadalmi paradigmaváltását jelöli meg, és így tartalmazza az új világszerkezetből következő új globális-lokális társadalom értelmezését is, aminek az a legfőbb eleme, hogy a világtéridő szerkezetében a lokális és a nemzeti társadalmak fölött létrejövő, globális társadalomforma leírhatóvá válik. Ha ez a generatív megközelítés érvényes, akkor az információs társadalom elsősorban globális és lokális, információs és/vagy tudás és/vagy innovációs alapú társadalmi paradigmaváltás.

A második érvényes szemlélet az lehet, hogy az információs kort, a különböző tőkefajtákat megjelenítő fogalmakkal nevezzük meg. Ennél a kategóriánál a nehézséget az okozza, hogy a tőkefajták közül prioritást kell adnunk a szellemi tőkének, vagy más néven a tudástőkének és akkor két folyamatnak kell elvégeznünk az elemzését. Az egyik folyamat azt mutatja be, hogy a tudástőke – szemben a hagyományos gazdasági és/vagy pénzügyi tőkével – hogyan kerül központi szerepbe, ha egyáltalán igaz az, hogy a pénzpiacközpontú újkapitalizmusban egyáltalán a tudástőke egyenrangúvá és tényleges csereértékké válik. A másik tőke-folyamatnak az értelmezése arra tér ki, hogy a szellemi tőke milyen tartalommal és miképpen kerül alkalmazásra és milyen mértékben, hogyan válik személyes és társadalmi tőkévé. Ha ezt a logikát fogadjuk el helyesnek, akkor az információs társadalom nem más, mint a tudástőke személyes és társadalmi tőkévé alakítása.

A harmadik helyesnek ítélhető fogalomépítés alapvetően információelméleti szemléletű. Az összetett fogalomnak az első elemére (lásd az információ szót) koncentrál, és egy olyan tartalmú elemzést próbál meg végigvinni, hogy valójában mi a különbség adat, információ, ismeret, tudás és döntés között. Ebből az is következik, hogy ide tartozik az a közismert és sokak által elégségesnek vélt szemlélet, hogy az információs társadalom valósága nem több és nem kevesebb, mint az információk termelése, közvetítése, értékesítése, cseréje, stb. Ez a megközelítés azonban nem tesz különbséget információ és ismeret, továbbá tudás között, és ez által pusztán a legalsó információelméleti szinten (az adatok és az információk szintjén) értelmezi az új korszakot. Még az is felvethető, hogy ehhez a szemléletcsoporthoz tartozik az a definiálási törekvés, amely az információs kort egyértelműen új műszaki-technológiai korként rögzíti és ezért az új világállapot legfontosabb jegyének azt jelöli meg, hogy az új digitális, infokommunikációs hálózat, eszközrendszer és szolgáltatásrendszer jelenti a fordulatot. Megítélésünk szerint azonban a két említett értelmezési kísérlet – noha tartalmát tekintve pontos és jogos – az információ társadalomnak nem adja meg a teljes tartalmát.

Ha már az információelméleti és információipari szemléletnél tartunk, nagyon fontos, hogy most az alapfogalmakat tételesen jellemezzük.

Az adat: az egységnyi megismerés jelentését hordozó, tudati-nyelvi alakzat; információ: két adat viszonyának meghatározása, így tehát már képzet (üzenet, hír, felvilágosítás a valóságról); ismeret: összekapcsolt, rendszerezett, szerkesztett információ; tudás: értelmezett és integrált ismeretrendszer, avagy átfogó vízió a valóságról és a valóság minden további dimenziójáról (ami egyúttal folyton új valóságkép); döntés: a valóság változtatására hasznosított tudásrendszer, avagy a tudás társadalmi és személyes tőkévé váltása és alkalmazása a döntések érdekében. A fogalmak definiálásában az is nehézséget jelent, hogy az angol nyelv tükörszavai nem azonosak a magyar fogalmak tartalmával, így például az information szó inkább adatot jelent, a tudás kifejezésére pedig inkább az intelligent kifejezést használják.

Ezzel a logikai úttal szemben szükségképpen felvethető, hogy minden eddigi korszakban jelentősége volt például az információnak és a tudásnak, ezért nem elégséges csak arról beszélni, hogy az információs kor az információk kora. Ez jogos ellenérv. Ezért a korszak ismertető jegye az, hogy az új technológiák segítségével az információ (analóg és/vagy digitális) jellé alakítható. A jel: ember alkotta eszközökkel továbbított információ. Az információs társadalom specialitása így az, hogy jelként elvileg és gyakorlatilag korlátlan mennyiségű információ termelhető, továbbítható (stb.) És akkor itt korszakváltó fordulópont: az információs korszak ezért és így soha nem látott mértékben információt dob a piacra és így az információkereskedelem válhat a korszak gazdaságának csúcságazatává, továbbá az egyén és a társadalom életét ez a nagy mennyiségű információ/tudás gyökeresen átszabja.

Azt se feledjük azonban, hogy az információ alapú értelmezés a profit-, vagy a pénzközpontú újkapitalizmus logikáját terjeszti ki az elvileg posztindusztriális korra.

A harmadik megközelítés ahhoz a fogalomhoz vezet el minket, hogy az információs társadalom az ember alkotta eszközökkel továbbított jelek társadalma és potenciálisan még csak ismerettársadalom. Az információs társadalom modell magasabb foka, a tudástársadalom pedig már az értelmezett ismeretrendszer társadalma, amely potenciálisan nem információjeleket, hanem tudásjeleket közvetít, és ezzel már van esélye arra, hogy az egyének és a társadalmak életét átformálja. Ez a felfogás elér arra a küszöbre, amikor kidugjuk a fejünket az újkapitalizmus brutálisan agresszív valóságából.

A negyedik értelmezés éles történelmi és tartalmi, avagy szemléleti és logikai különbségtételt tesz információs és tudástársadalom között.

A tudásalapú gazdaság megvalósításának mindezeken túl feltétele, hogy az informatikai és kommunikáció-technológiai eszközök bevonása a gazdasági folyamatokba hatékonyan járuljon hozzá a gazdaság (hagyományos) versenyképességének növekedéséhez. Erre abban az esetben kerül sor, ha az informatikai-kommunikációs eszközök használata innovatív szemlélettel jár együtt, ami elsősorban a digitális tartalomfejlesztés (magyarul tudásfejlesztés) elterjedésében mutatkozik meg. Az eredmények a rendelkezésre álló eszközök kapacitásának kihasználásában, a tudásalapú szoftverek folyamatos fejlesztésében, valamint az IKT-szektorba történő beruházások növelésében válnak mérhetővé. Emellett kiemelt feladat a humán erőforrásokba történő beruházás intenzitásának növelése, mivel a modern technika vívmányainak alkotó módon történő igénybevételére, a lehetőségek kihasználására csak a megfelelően képzett, magas szintű információs műveltséggel rendelkező munkavállalók alkalmasak a versenyszférában és a közszférában egyaránt.

Mint látható: a munkavállaló, a versenyszféra, és a közszféra szavak a halott világmodell továbbélő koporsó-fogalmai.

A tudásalapú gazdaság alapintézményei a technológiafejlesztési övezetek, az ipari parkok mintájára született, azok elméletét és gyakorlatát továbbfejlesztő, akár a hagyományos parkokat is új tartalommal megtöltő innovációs parkok, oktatási parkok, tudományparkok, továbbá a lazaszövetű klaszterek, virtuális vállalatok, inkubátorházak. Az ország informatikai, kommunikációs és technológiai iparának fejlesztésével, valamint a regionális tudásfejlesztési központ létrehozásával beindítható az a folyamat, amely a tervezési régiók vonzáskörzetének kiterjesztését eredményezi, így a tudásfejlesztési központot befogadó település a határon túli kistérségekkel, régiókkal való együttműködés központjává válhat.

Az információs társadalom persze ajtókat-ablakokat is kinyit. A természeti értékek épségének megőrzése, a tájvédelmi körzetek, az egyedülálló flóra és fauna természetes élőhelyeinek megóvása, érinthetetlenségének biztosítása például szükségessé teszi olyan interaktív internetes portál kialakítását és működtetését, amely nemcsak információt szolgáltat folyamatosan a környezet állapotáról, hanem időben figyelmeztet a várható veszélyekre (pl. erdőtüzek, károkozó-invázió, szándékos környezetszennyezés, garázdaság) is. Ennek érdekében folyamatosan biztosítja a természet monitoringját például műholdas rendszerek bevonásával , továbbá összekapcsolódik a meteorológiai állomásokkal, valamint a hazai és interregionális katasztrófa-elhárító központokkal is.

Ez azért izgalmas és fontos folyamat, mert a közelgő, sokféle világkatasztrófák elleni felkészülés kinyúlik a börtönkapuként zárt pénzkapitalizmus modellből.

A korszak áttekintésétől ismét eljutottunk az új tudások problémájáig. Sok elemzővel szemben azt állítjuk, hogy ez az új (most legyen mindegy, hogy milyen kiérleltségű) kor legfontosabb új jellegzetessége önmagában nem az új technológia, nem az új gazdaság, nem az új társadalom – hanem elsődlegesen az új tudás.

Külön vizsgálat tárgyát képezhetné az a kérdéskör, hogy a tudásokat hogyan csoportosítsuk és tipizáljuk. A tudástársadalom korszakában indokoltnak látszik, hogy a régi-új tudásokat – a globalizáció értelmezéséhez hasonlóan – egyaránt értelmezzük a tudások funkcionális és szubsztanciális szerepe alapján. A funkcionális szerepek összesítése azt rögzíti, hogy a társadalmi tőkévé vált tudások az új globális-lokális, avagy a globlokál világban miként terjednek, és hatnak. Ezért különböztetünk meg globális, kontinentális (a mi esetünkben: európai), nemzeti és lokális tudásokat. A tudásszintek között ugyan meglehetősen nagy az átjárás, hiszen a globális világ belépett a multikulturális korszakába, ugyanakkor hosszú távon meglehetősen jelentős eltérés marad a földi civilizáció alapvető kultúrái (tudásai, vallásai, értékei) között.

Az új nevelésben használható tudáscsoportok, tudásátadások számára szintén kardinális felvetés, hogy az új tudásokat bölcseletileg, vagy szellemileg használható tudástömbökbe rendezzük.

Az új tudások azonban mindenekelőtt szubsztanciális értelemben csoportosíthatók. Számunkra minden társadalmi alkalmazásnál fontosabbak a tudások valódi értékei, tartalmai; a tudások időtől és tértől függetlenül, meghatározó tudások tiszta formákban. Annak ellenére, hogy egy-egy korszak mennyire érti és használja őket. Ezért különböztethetünk meg tudásokat a valóság/nemvalóság minden irányban végtelenbe futó tartományairól, így például a kollektív intelligenciáról, az anyagról, a téridőről, a társadalomról, az emberről, a tudatról vagy éppen a gondolkodás módszertanáról szóló tudásokat. És ebből a szempontból mindegy, hogy ezeket a tudásokat a vallások, a művészetek vagy a tudományok szállították az emberi gondolkodás számára.

Ezért meghökkentő és tisztázandó, hogy például a társadalomtudományban a tudást és a tudatot, a gondolkodást és tudatot, vagy a tanulást és tudatot keverik, gyakran érthetetlen módon felcserélik őket, vagy a tudásműveleteket tekintik társadalmi tudatnak.. Teun A. Van Dijk irodalomtudós például a tudatot, a tudatfolyamatot tudáselemeknek és reprezentációs folyamatoknak tekinti.76

A szubsztanciális tudások csoportosításának másik lehetősége a tudástartalmak és tudáshordozók szerinti rendszerezés. Ebben a logikában domináló szempont a tudások tartalmi és formai jegyeinek együttes értékelése. A formázott köztudásokba például olyan tudások tartoznak, amelyek egyrészt nyelvileg-fogalmilag jórészt minden nyelvben megjelennek, s közel egységes vagy hasonló tartalmakat hordoznak. Másrészt ezek olyan típusú tudások, amelyeket a földi civilizáció társadalmaiban széles körben használnak, és ezért az emberi kultúra fennmaradásának alapvető feltételét jelentik. Ez az emberiség köztudása, amelynek természetesen nyelvileg számtalan változata van. Ha ez a formázott köztudás hirtelen elveszne, vagy megszűnne, az épített világ és benne az ember halálra ítéltté válna.

Ez a köztudás: az élet elemi, kardinális feltétele. Ezért az új nevelés szükségképpen köztudást átadó és köztudásba beavató nevelés.

Hol tart a hivatalos oktatás?

Újra tegyük fel azt a helyzetrögzítő kérdést, hogy Európában és Magyarországon, sőt a leghátrányosabb hazai településeken holt tart a hivatalos oktatás? A kép meglehetősen vegyes: az információs vagy/és tudástársadalom épülése ellenére a közoktatás vagy az egyetemi képzés nagyon nehezen változik és még nehezebben fogad be új paradigmákat. Mint minden társadalmi/szellemi nagyrendszer, az oktatás-nevelés is szükségképpen ragaszkodik bevált elveihez és módszereihez.

  • •.Örök tudás vitathatatlanul van, de örök oktatási módszer nincs.

  • •.Legyünk világosak: van régi tanulás és van régi módszertan. Ez uralja ma az állami és részben a magánoktatást.

  • •.Az elmúlt kétszáz év európai tanulási, oktatási elvei és gyakorlatai virágozva továbbélnek

  • •.Kitörési kísérletek indultak – a direkt oktatástól a non-direktív oktatásig, a hatalom-központú iskolától az iskolátlanított iskoláig, a porosz iskolától a demokrácia-alapú iskola-kísérletekig, a rideg, érzéketlen iskolától a bizalom és szeretet alapú iskoláig, stb.

  • •.Van új tanulás és van új módszertan, vagy: lehet új tanulás és lehet új módszertan (új alternatívák- új iránytűk, új irányok); a jövő oktatása a tudatalapú oktatás, amelyhez viszont új tudás is szükséges;

  • •.Az egyházi/vallási alapú és továbbá a civil oktatási intézmények számára nincs más alternatíva, mint az új oktatás és új módszertan képviselői legyenek;

  • •.Az új jelző nem ötven évvel későbbi időszakra utal, hanem a közeljövőre, ha ez ma nehezen is hihető el sokak számára.

A régi szellemű és gyakorlati iskolaformák ellenére Európában (és töredékesen Magyarországon is) komoly törekvések és oktatási kísérletek voltak és vannak az oktatás-nevelés generális átalakítására. Mindenesetre Magyarország ma nem hangos az iskolakísérletekről, sőt a felsőoktatásban – a bolognai folyamat ellenére és egyben következményeként – a változások nagyon nehezen indulnak meg, vagy éppen lefékeződtek. A szabványosítás, az egyszerűsítés, a dogmatizálás mindig ellenfele a jótékony változásnak. Az egyik szerény eredmény jelenleg, hogy az oktatás intézményrendszere tudomásul veszi, hogy az új tudás alkalmazása közben minimum három-négy, egymást követő technológiai forradalom fut le (az oktatás technológiában is), amellyel valahogy lépést kell tartania. Mindenesetre ma még alig látszik, hogy a tudás mennyiségi és minőségi változása kikényszerítheti–e az új oktatást és az új képzési intézményeket. Ennek ellenére már szlogenként egyaránt felmerül – jobb szimbólumok hiányában – a digitális iskola, az iskolátlanított iskola, vagy a tudatalapú oktatás.

A változás előszele, hogy az iskola mellett szinte észrevétlenül megjelent egy új oktatási „intézmény”: a média (a közszolgáltató rádió, TV, internet, stb.). Ám evvel páthuzamosan ismét új és figyelmeztető válságtünetek vannak. Az ifjúság egyrészt kiszolgáltatott a tömeg-kultúra dicsőítésére épített médiavilágnak, másrészt alacsony szintű és alacsony szinten kifejezett szükségleteivel kiszolgáltatottá teszi önmagát, avagy a média-világot. Ez újra a kettős fogság hipotézise.A média egyrészt üzletet csinál az ifjúság új érzékenységeiből, lázadásaiból, de enerváltságából és fájdalmából is, másrészt az ifjúság, vagy hangadó csoportjai csak a médiarendszeren keresztül befolyásolhatják a globális-lokális világot és annak működését. A kulturális kreatívok mozgalma nálunk még nem ifjúsági mozgalom.

Az Internet először a való világból közvetlen kilépést és szabad, önálló virtuális világteremtést kínált, de messze vagyunk már ettől az optimális kapunyitástól. Ma viszont a globális profitpiacnak kitett hálózati világ még mindig fenntartja a privát, szabad önkifejezés egyes formáit. Egymással is szemben álló, ellentmondásos kommunikációs és társadalmi tendenciák haladnak, de azt egyre kevesebben vitatják, hogy a múltból-jelenből minden jó elvet és módszert megtartva az oktatás-nevelés átfogó újragondolása felgyorsulhat. Már azért is, mert a külső erőtérben (a társadalomban, a gazdaságban, stb.) az új korszak láthatóan és láthatatlanul átformál majd mindent. A beszennyeződő információs kor azonban új tudás is, és csak új tudással érthető meg fenntartható-fenntarthatatlan folyamatként.

Az információs társadalom ideológiája hivatalosan kiemelt figyelmet szentel a tudásfejlesztésnek, amelyet az új terminológia szerint már tartalomfejlesztést hívnak. Ez azt jelenti, hogy információfejlesztésből – tudásfejlesztés, kultúrafejlesztésből – egyszerűbb és korlátoltabb tartalomfejlesztés lesz. A hivatalos oktatási rendszerben azonban négy alapvetően új fejlesztési irány bontakozik ki: az e-tudás, az e-kultúra fejlesztése; a tudás, a kultúra e-terjesztésének fejlesztése, a tudás és kultúra e-piacterek létrehozása; az e-iskola, e-gimnázium, virtuális campus (stb.) elterjedése.

Ezért azt mondhatjuk, hogy az információs kori tudás és kultúrafejlesztés új európai programjának neve: technológiai alapú tartalomfejlesztés. Azt is érdemes tudni, hogy az európai tartalomfejlesztés program neve e-Content, Magyarországon is készült e-content stratégia, de ettől nincs új tudás átadás, vagy nincs új nevelés még.

Az új tudásközvetítő rendszerek

Ha az új tudás még alig szivárog be az iskolai kéményeken, ettől függetlenül lehet-e új tudást párologtató társadalmi intézmény az iskola?

Először azt nézzük meg, hogy hol tart ma Európa például a tudásközvetítés fejlesztésének programozásában?

  • •.A tudás előmozdításának európai politikája még változatlanul a régi tanulási modellnél tart, de többek között elfogadta az élethossziglan tartó tanulás programját

  • •.Az alapgondolat szerint tudás Európájának megteremtése csak akkor tekinthető reális célnak, ha az Unió fokozza a közoktatás és a szakképzés terén azokat a közös akciókat, amelyek – íme jönnek a régi felfogásból származó célok – a társadalmi mobilitást, a hatékony foglalkoztatást és a humán erőforrások hatékonyabb fejlesztését szolgálják

  • •.A „tudás Európájá” programnak három dimenzióját emelhetjük ki: az ismeretek megszerzését, az uniópolgárrá válást és a munkavégzéshez szükséges kompetenciák elsajátítását

Ez még tehát jórészt az ipari kor, az ipari társadalom, az ipar-központú oktatás programja, igaz fokozatosan digitalizálódik és mediatizálódik.

Ezek változatlanul fontos, s részben tartható közösségi célok, de közben Európa és Magyarország is gyorsan változik az új korszakváltások nyomása alatt. Aszabadidő egyrészt már nem pusztán a munkaidő kísérő, mellékes időrésze, hanem ennél több, így a szabadidőnek a munkaidővel azonos rangú, önálló idődimenziója, időtartama van, ismételten kiemelt jelentősége van és marad a lelkiállapotnak, a mentális kapacitásnak, a lelki-tudati fejlődésnek. A sportolás például nem csak az idő (szabadidő) függvénye, így a valódi szabadidő attól függ, hogy társadalmilag garantált-e a szabad tér, méghozzá a munka- és szabadidőben egyaránt. Különösen akkor, ha a fejlettebb társadalmakban a szabadidő mértéke és fontossága megnő. A jövő egyik feltétele: a tág és minőségi szabad tér és szabad idő. Ebből az is következik, hogy a tudás Európája program megméretődik az európai információs és innovációs társadalom társadalmi és kulturális koordinátái között, amely egyúttal új szabadidős teret/időt alakít ki.

Ha kicsit áttekintjük az oktatás-nevelés problémáit, legalább négy jellemző tünetet emelhetünk ki. (1) Különösen az általános iskola és jórészt a középiskola változatlanul hierarchikus intézmény, a diák – minden ellenkező törekvés ellenére – kiszolgáltatott, változatlanul dominál a tömegember-termelést szolgáló frontális oktatás, stb. (2) Ma már a diplomás tanár is kiszolgáltatott, nem tud lépést tartani a tudás „robbanásával”, képtelen kezelni a diákok „elvadulását”, nem tud mit kezdeni az osztályok nem-racionális reakcióival, stb. (3) Magyarországon nincs koncepció és gyakorlat az iskolátlanított iskolára, amit például Zsolnai József írhatott volna meg77. (4) A középiskolák mellett a főiskolák egyrészt beletörődnek az alacsony színvonalba és képtelenek kezelni a diákok alulképzettségét, másrészt fogalmuk sincs, hogy a következő harminc-ötven év paradigmaváltásai miatt mire, milyen új világra és hogyan készítsék fel a mit sem sejtő hallgatókat.

Visszaértünk az új nevelést prognosztizáló felvetéshez. Ha az oktatás és nevelés elméletét és gyakorlatát kutatjuk tovább, folyamatosan beleütközünk néhány kardinális alapkérdésbe:

  1. 1.Milyen ismereteket, milyen tudást, milyen tudásszeletekben és tudásegyesítésekben oktassuk? Feltéve, ha változatlanul ismeret-közvetítő oktatást favorizálunk.

  2. 2.A tudás mennyiségétől és minőségétől részben függetlenül a tudást hogyan közvetítsük, a diáknak/hallgatóknak milyen új vagy régi módszerekkel adjuk át?

  3. 3.A (minőségi, új, paradigmaváltó) tudásközvetítést milyen oktatási/nevelési intézmények, milyen oktatási intézmény-szerkezetben adják át? Milyenek lehetnek a jövő iskolái?

  4. 4.A társadalomtudományok jóvoltából mintegy ötven éve kutatjuk, hogy a hátrányos, negatív társadalmi helyzeteket az iskola, az intézményes tudásátadás inkább konzerválja, mint oldja. Mit tehetünk ez ellen?

  5. 5.Az agy/elme/tudat kutatások fejlődése ellenére nincs igazán napirenden még az, hogy az oktatás „alanyai” (a diákok) milyenek is, mi az új emberkép, a tanulók mit és hogyan értelmeznek, s hogyan indulhatnak el az önfejlődés pályáján, például a kreatív tudásbefogadás érdekében. Ez a kérdéskör hogyan kerülhet a fejlesztések középpontjába?

  6. 6.Szuverén személyiségként a diákot (idegrendszerét, figyelmét, elméjét, koncentráló képességét, mentális állapotát vagy mindenekelőtt a tudatát) milyen elvek alapján, hogyan fejlesszük-fejlesszék a tudás megértése, átélése és hasznosítása érdekében (is)?

  7. 7.Milyen legyen a tudatalapú oktatás, iskola, hogyan váljon a komplex képzés részévé a belső képzés, a meditáció megtanulása?

A magyar közoktatás intézményeinek többsége – a felsorolt alapkérdések és megoldatlanságok ellenére – még mindig igyekszik jól teljesíteni. Ezt a szakmai igyekezetet csak úgy fokozhatjuk, ha változáshoz legalább elveket-koncepciókat fogalmazunk meg a jövő iskolájáról. Először például azt, hogy a holnap iskolája, a tudatközpontú iskola, amelyben a régi és új tudás együtt lesz – avagy tudásátadás a kor magastudásához közeli színvonalon történhet. A diák alapvetően kutató-fejlesztő, vagy tágabban kívül-belül önfejlesztő személyiséggé válik és így a pedagógus a tudás megszerzésének/átadásának tudását magas szinten ismerő tanár (szuper tudásközvetítő) és magas szinten ugyanúgy önfejlesztő, magas tudatállapotú személyiség lesz. Egyúttal talán az iskolátlanított iskola modell terjed el – az iskola ugyan is tudás-, tudat- és kreativitás műhely.

Az iskola sehol nem (egyetlen intézményben sem) maradhat a rejtett és nyílt agresszivitások és féltudások pompázása.

Nem legvégül, de mégis csak kiemelten: az iskola nem tehet mást, mint felkészít a tudás- és tudattársadalom korszakára, a személyes és közösségi életteremtésre, a szüntelen kreatív tanulásra, a globális tudáspiacon való sikeres szereplésre, valamint a jövő iskolája tudatosan fejleszti a diák személyes tudatát és az osztályok-csoportok kollektív tudatát.

Ha már itt tartunk, újra megismétlem, hogy hosszabb távon minden oktatásnak, beleértve a felnőttoktatást, vagy bármilyen szabadművelődési formát, csak arról szólhat az új stratégiája és programja, hogy a jövő tanulása és iskolája nem csak tudásközpontú, hanem tudat-központú is; csak a tudatközpontú oktatás képes több és magasabb szintű tudást (készséget, innovációt, magatartást, probléma-megoldó készséget, stb.) közvetíteni. Az iskola nemcsak az oktatásra, nem a tantervre, nem a tananyagra, nem a vizsgáztatásra, nem az iskolai osztályra koncentrál elsősorban. A világon mindenhol új oktatási/képzési új paradigma jön: a tudás- és tudatfejlesztéssel az oktatás és maga a képzési intézmény alapvetően megváltozik.

A diák nevelése így nem lehet csak a külső szerepek formálása/önformálása, nem lehet csak az elme képességének fejlesztése/önfejlesztése, hanem mindezeknél fontosabb, vagy legalább is egyenrangú feladat a belső tudati (vagy lelki és tudati) építkezés. Az új tanulás révén az iskola egyúttal örömközpontú, szabadság-fejlesztő, szeretettel teli, részvételi demokráciát elsajátító „intézménnyé” válik. Utószóként: ez a célrendszer azonban véletlenül sem a szocialista embertípus, vagy a kapitalista/ipari embertípus sorozatgyártásával azonos.

Az új módszertan milyen választékot kínál? A frontális oktatás helyett nem csak a kiscsoportos, hanem a személyes (egyénre szabott) képzés kerülhet előtérbe. A tantárgyakra szétszabdalt tudásparcellák helyett a világ és a tudás transzdiszciplináris egységének elsajátítása. Jönnek azok az új, tantárgyaknak nem nevezhető nevelési formák-eszközök, ahol a diák a teremtő tevékenységet gyakorolhatja. Ezért új típusú tantárgycsoportok/tudás-csoportok oktatása a feladat és a lehetőség. A pillanatnyilag érvényes szaktudás helyett (mellett?) az új generális tudás(ok), az új világkép(ek) felmutatása az egyik reális alternatíva

Nemcsak az iskola, hanem a felnőttoktatás is programjába veheti: az oktatás nem csak ismeretbetöltő ipari eszköz, hanem ismeret-feldolgozó, ismeret-továbbgondoló, komplex tudást átadó lelki-szellemi intézmény. Az iskola és minden képzési intézmény nem(csak) a tegnap és a ma munkaerőpiacára készít fel, hiszen még azt sem lehet pontosan felmérni, hogy tíz vagy húsz év múlva milyen lesz a tudásközpontú (akkor már így hívják majd:) munkaerőkereslet. Vagy megismételjük: a diák nem információ-magoló eszköz, hanem tudatos, kreatív, önfejlesztő személyiség.

A jövő koordinátáiból és esélyeiből még néhány újat, mediatizált lehetőséget is felmutatunk:

  • •.A személyes tanításon és a médián keresztül, a mediatizált kommunikációval minden ismeret, tudás elérhető (vagy elérhető lesz)

  • •.A tömegkultúra folyamatos feltöltése új ismeretekkel és új tudásokkal a média segítségével (is) megvalósulhat,

  • •.A közszolgálati televíziók és főként az internetes televízió-csatornák tudásbemutató, tudásközvetítő szerepe folyamatosan erősödik (vagy erősödhet)

  • •.Új globális felfogásokat és inspirációkat kínálnak a speciális médiacsatornákon (Spektrum, National Geographic, stb.)

  • •.Távoktató tudáscsatornák (tudásegyetemek, tudategyetemek, e-felnőttképzési „egyetemek”, stb.) előtérbe kerülnek – ezek most indulnak Magyarországon is,

  • •.A tudástársadalom széleskörű elfogadtatásának (egyik) legfontosabb eszköze is a mediatizált kreatív, szabad oktatás és maga a média lehet,

  • •.Az oktatás minden szintén újra elterjedt módszerré válik a Mester-Tanítvány viszony.

Végül még érdemes arra kitérni, hogy az oktatás mellett milyen volt és milyen lehet a béklyóitól megszabadított közművelődés. A közművelődés története egyébként mindig összefüggött a paradigmák váltásával, vagy a társadalmi és szellemi elvárások átalakulásával. Mi is történt a közművelődésben? A nyolcvanas évek forradalma volt a lassú szőkés a pártállam puha fogságából és ideológiájából, és részleges kilépés az intézményből a helyi társadalomba. A kilencvenes évek forradalma már korlátozottan a közösségfejlesztés és a javuló civilizációs szolgáltatás-fejlesztés lett. A nulladik évek forradalma (részben csak lehetett volna) a sajnos szintén korlátozottan egyéni és közösségi tudásfejlesztés volt. A tízes-húszas éves forradalma lehetne a legalább korlátozottan egyéni és közösségi tudatfejlesztésre, s ennek révén magas szintű tudás- és társadalomfejlesztésre törekvő új szabadművelődés.

Azért beszéltünk annyit, hogy új paradigmákról, új tudásokról, új társadalmi modellekről, mert nagyon fontosnak tartjuk, hogy az alap- közép- és felsőfokú oktatás, valamint a felnőttképzés törekedjenek megfelelni az új kihívásoknak. Jelenleg is már most elérhető, oktatható az új tudás, s ennek számos felismerése (csak az új tudás még nem ismert széles körben). A globlokál világ az új globalizáció-lokalizáció keretében alapvetően – nem kis mértékben mediatizált – tudás- és (kollektív) tudattérré válik. Egy évtizede az alap-, a közép- és a felsőfokú oktatás nem tud mit kezdeni a globális/európai /magyar tudástársadalom kihívásaival, ám most mintha a változások elkezdődnének. A mai mindennapi kultúra is alapvetően a tudat- és tudástér megjelenítése, feltárása, közvetítése, hasznosítása, stb. Végül, Európában olyan tudásvilág alakul ki, amelyben minden polgárnak élethossziglan tanulnia szükséges, jórészt intézményes – és egyre inkább távoktatási – keretek között, és új informális, kisközösségi műhelyekben. A jógát és vagy a meditációt lehet tanítani intézményesen vagy kisközösségekben.

Az új nevelés így egyfelől az új tudások, új gondolkodások közvetítője lehet, másfelől pedig mintát, vagy példát mutathat a tudás- (és tudat) vezérelte életmódról.

  • •.A tudás(alapú és vezérlésű) gazdaságban előbb-utóbb a munka többsége tudásmunka (vagy az lesz);

  • •.A tudás(vezérelte) gazdaságban a „munkaerő” (az együttműködő szövetséges) rövidesen mindenekelőtt a tudását (beleértve gyakorlati tudását) értékesíti;

  • •.Egy emberi életút az új generális tudás(ok), több tudás (különböző diplomák) megszerzése, s szakaszonként más tudás(ok) hasznosítása;

  • •.Az új munkaidő például minden héten akár egy tanulónapot, vagy minden héten sokórás továbbképzést tartalmaz (avagy az élethossziglan tartó tanulás általánossá válik);

  • •.Az új tudáshoz szükségképpen új, magasabb szintű tudatállapotok kellenek – különösen a tudatközpontú társadalomban;

  • •.A tudástőke pénztőkére váltható és fordítva – így az életmódváltásokat új érdekek, s főként új értékek is hajtják majd.

Mindenesetre Európa is generális gondolkodási és fejlesztési-modell váltások közben és egyben előtt áll, miközben új gondolkodási kánonok alakulnak ki, új szemléletek terjednek el, egyúttal új kormányzati akaratok, és módszerek válnak legitimmé. Az Európát is elérő katartikus univerzális-globális fordulatok minden jel szerint új gondolkodást kényszerítenek ki, és a tízes években gyökeresen új világ alakul ki. A pedagógusoknak, nevelőknek az új társadalmi és szellemi téridőben kell végképpen más, de újjárható utakat találni. Tervezzünk mindnyájan úgy, hogy az új nevelési, képzési alternatíva-pályákra legyen esélyünk előbb-utóbb rálépni.

Üzenetek (utóirat helyett)

Ha az időben előre nézünk, valami ilyesmi dereng:

Az új személyes és közösségi részvétel értelme a sokrétű tudat- és tudás-fejlesztés és -önfejlesztés (tudatos és innovatív) megvalósítása lesz;

A helyi közcselekvés – például a közoktatás és a közművelődés fejlesztés – központi eleme a kollektív tudat- és tudásfejlesztés lehet;

Az új tudományos – például metaelméleti és transzdiszciplináris alapú – kutatások alapvetően az elme- és tudatterek és dimenziók feltárását, állapotát, tartalmát mutathatják fel;

Az új tudások a következő két évtizedben átalakítják a kollektív tudatállapotokat és evvel a világ alapvető változáson mehet át;

Az új (ami részben mindig régi) világban való szeretettel teli, otthonos és sikeres részvétel új tudást, új tanulást, új tudatállapotot, új identitást követel.

Legyen így.

Irodalom

A tudattalan ösvényein, Életünk rejtett mozgatói, Jaffa Kiadó, Mesterkurzus, 2010,

Faragó László-Kiss Árpád: Az új nevelés kérdései. Hasonmás kiadás. A Magyar Pedagógiai Gondolkodás Klasszikusai 8. Budapest, 1996. OPKM. 355 p.

Philosophy of Mind, Chalmers, David J. (Oxford University Press, 2002)

Pedagógián innen és túl (szerk: Kiss Éva), Pannon Egyetem BTK, Pécsi Tudományegyetem FEEK, 2007

Hankiss, Elemér: Az ezerarcú én (Osiris, 2005)

T. L. Holdstock and Carl R. Rogers: Személyközpontú elmélet, http://maszkpte.org/holdstock.htm

Némedi, Dénes (szerk): Modern szociológiai paradigmák, Napvilág Kiadó, 2008

Castells, Manuel: A hálózati társadalom kialakulása (Gondolat – Infonia, 2005)

Varga, Csaba: Új elmélethorizontok előtt (Tertia, 2004)

Varga, Csaba: A metafilozófia gyönyörűsége (Kairosz, 2008)

Varga Csaba: Az információs kor új tudása, Közművelődési Nyári Egyetem, 1999-2008, Válogatás a 10 év előadásaiból, Csongrád Megyei Népművelők Egyesülete, 2010

Varga Csaba–Csörgő Zoltán (szerk.): A tudás társadalma. I-II. kötet. Budapest, Stratégiakutató Intézet, 2002.

Zsolnai József: A pedagógia (tanulás-alkotás-nevelés-iskolázás) stratégiája a magyar társadalomban. In: Varga Csaba–Csörgő Zoltán, i.m.

Zsolnai József: Tömegoktatás és alkotó pedagógia, http://www.vigilia.hu/ 1998/1/9801zso.html

A fenntartható társadalom esélye

A fenntartható társadalom kiegyensúlyozott, szeretet járja át, a belső bizalom nem csökken, és folyamatosan figyel minden érző-szenvedő és boldog-boldogtalan polgárára. A fenntarthatatlan társadalom akkor válik legtisztábban láthatóvá, amikor feszült, robban, vagy ideges reakciókat mutat. A háttérben mindig ott van a személyes vagy csoportos gyűlölet vagy erőszak.

Az egyéni (fizikai vagy pszichikai) erőszak elsősorban az érzelmek elszabadulása, az értelem kontrolljának hiánya, az ego felügyeletlen hisztériája, s mindenekelőtt a tudat gyengesége vagy nem használata. A társadalmi erőszak főként a közösségi érzelmek elvadulása, a kollektív ész ellenőrzésének hiánya, és a társadalmi tudat zavara és bizonytalansága.

Az erőszak kultúrája kifejezés azt a tapasztalatot jeleníti meg, hogy posztmodern világunkat változatlanul a személyes és kollektív erőszak uralja, legfeljebb ez ma már finomabb, rejtettebb vagy tompított, mint korábban, bár a viselkedési kulisszák mögött gyakran változatlanul nyers. Ugyanakkor a kezeletlen erő tombolása sokszor – ez is paradoxon – látszólag „kulturált” erőszak. Ez a mézes-mázos, átfestett, stilizált erőszak bármikor átválthat kulturálatlan barbárságba is. Az erőszak egyik tárgya a föld nevű bolygó, vagy tágabban a természet és a második természet, holott az erőszak egyetlen formájával sem orvosolható a fenntarthatatlanság.

Új helyzet annyiban van csak, hogy a globalizált világban a fenntarthatatlanság ma már meglehetősen közismert tény, ám az egyre dinamikusabb fenntarthatatlanság-világdiskurzus hatása minimális. Egyelőre tehát a fenntarthatatlanság-közbeszéd is fenntarthatatlan, mert jobbára eredménytelen és reménytelen, noha a kis változások sem lebecsülhetők, de a diskurzus azért nem esélytelen, mi több a következő évtizedben talán javuló esélyű lehet.

Ezért most fogalmazzunk ne a kulturált erőszak, hanem a tiszta világosság nyelvén: a 21. században a földi civilizáció végképpen fenntarthatatlan, amit most az sem ment automatikusan, hogy a kultúra – mint általában mindig – egyelőre változatlanul fenntartható. Ez egy másik paradoxon: párhuzamosan létezik a fenntartható kultúra és fenntarthatatlan civilizáció. Ha a kultúra is átbillen a fenntarthatatlanságba, az már a civilizáció-kultúra együttes agóniája.

A társadalom viszont minden szinten egyszerre civilizáció és kultúra, ám egyelőre a társadalom fenntarthatatlansága még nem annyira nyilvánvaló, mint a kivédhetetlennek látszó klíma-krízis. A sokrétű (civilizációs, kulturális, társadalmi, gazdasági, stb.) fenntarthatatlanság azért is válhat általánossá, mert evvel párhuzamosan egyrészt erősödik a gondolkodás, sőt a megismerés zavara, másrészt a szellemi válság miatt nem születik meg az új világalternatíva programja, amely nem egyszerűen új, hanem új típusú világrendet prognosztizálna.

Bármennyire felfoghatatlan is a számunkra, de a növekedés-központú 19-20 század most már véget ért – talán nem pusztító robajjal. Legkésőbb a 21. század második harmadában felfoghatatlan változások mennek végbe – talán nem pusztító robajjal. Szerencsére a fenntartható változásokhoz szükséges új tudások jórészt készen állnak, noha a különböző társadalmak és egyének számára ezek valószínűleg egyelőre felfoghatatlanok. A paradigmaváltáshoz szükséges új – nem az ember ellen forduló – technológiák jórészt szintén készen állnak és ezek viszont még gyakran a gazdaság számára is felfoghatatlanok. A múlt és a jövő tehát több szempontból már szemlélhető, értelmezhető – az igazi veszélyforrás ismét az átmenet és egyben a jelen lehetetlensége – de esély van vagy lehet az új jövődiskurzusra!

Az esély a kollektív remény.

Előzetes felvetések, paradigma-tézisek

A fenntarthatatlanság paradigma értelmezéséhez röviden jelezzük, hogy a korszak- és gondolkodás-váltás leírásához használt fogalompár a régi paradigmák és új paradigmák kategóriái.

A jövő ugyanakkor egyszerre lokális, nemzeti, európai és ez végül is univerzális globlokális tér, vagy helyesebben sokdimenziós és minden irányban nyitott téridő-szerkezet. A fordulatot hozó jövőnek (részleges vagy teljes) autonóm szereplői lesznek egyrészt az egységes emberiség, másrészt saját élő bolygónk, harmadrészt az emberiség kollektív tudata. Új felismerés: a jelen kényszerpályái hatnak a jövőre, de többé nem tartják fogságban; a jövő az új században szabadabb lett a körülményektől és a korszellemtől. A 21. század egyik szellemi fejleménye: a jövő nagyobb arányban függ saját jövőképünket, jövőkoncepciónktól, jövőakaratunktól, mint a múlttól vagy a jelentől. A fenntarthatatlan-világállapotban ez esélynövelő paradigma, holott az euroatlanti kultúrában soha nem látott jövőhiány és/vagy jövőreménytelenség van. Mögötte a súlyosabb drámával: a szeretethiánnyal és szeretetképtelenséggel.

A paradigmáknak legalább két alaptípusát különböztetjük meg. A világrendszert váltó új paradigma szerint minden eddigi világrendszert (feudalizmus, kapitalizmus, posztkapitalizmus) egy-egy új (és generális) paradigmacsoport váltott és vált le. A világrendszert korrigáló (változtató) paradigma szerint viszont minden eddigi világrendszeren belül (a kapitalizmuson belül például a klasszikus kapitalizmus, ipari, kapitalizmus, pénzkapitalizmus, információs kapitalizmus) voltak a rendszert-változtató új paradigmák. A jelenlegi ezredforduló egyik új jellemzője, hogy most nem rendszert korrigáló, hanem rendszerváltó paradigmára van szükség.

Az egyre inkább fenntarthatatlan természet és társadalom új gondolkodást követel, ezért néhány témánkat érintő új (zömében univerzális rendszerváltó) paradigma-hipotézist vizsgálunk meg:

1. Az embert nem kell okvetlenül közvetlenül és személyesen fizikai vagy lelki létében tönkre tenni. Az ember ezen a bolygón akkor is elpusztul, ha benne és körülötte a társadalom nem létezik, felborul, szétzúzzák, vagy széthullik. A szuverén személy léte éppen úgy hozzá kötött a társadalomhoz, mint a szintén szuverén természethez.

2. A társadalom többek között nem csak a) épített, második környezet, b) közösségi szövet, szerkezet és hálózat, c) intézményes állam, s önkormányzat, hanem elsősorban a társadalom kollektív tudata.

3. A társadalom nem csak az emberen kívül van, hanem belül is. A társadalom és kollektív tudata beépült az emberi testbe, az idegrendszerbe, az elmébe és az egyén tudatába is. Az emberben is a természet, társadalom és tudat: egy.

4. Az ember és a társadalom egyaránt nem csak fizikai, hanem végtelenül összetett poszt-fizikai (szellemi, kulturális, tudati vagy például transzcendens) valóság is. Az előbbi paradigmákból következik, hogy minden valóságréteg (tehát természet, ember, társadalom, szellem, stb.) sokrétegű anyagi/tudati valóságvektor.

5. A társadalmat ugyanúgy, mint a természetet még mindig nem értettük meg, s kardinális tévedésként azt hisszük, hogy a természet csak anyagi-fizikai valóság. Azaz halott, érzéketlen valóság, s ezért azt gondolhatjuk, hogy a halott valósággal bármit tehetünk büntetlenül.

6. Ma már megkockáztathatjuk azt a hipotézist, hogy a természet, a társadalom ugyanúgy vagy hasonlóan él, mint az ember. Ha a természet és a társadalom szervezett és bonyolult élet, akkor feltehetően oka, célja és következménye van létének.

7. Ma az egyik legnagyobb titok, hogy az élő szervezetek, dimenziók, struktúrák hogyan kapcsolódnak egymáshoz, egyúttal miképpen feltételezik egymást, s a kölcsönös egymásra utaltságot miért és mikor bontják fel.

8. Az ember a természetnek és a környezetnek is mindenekelőtt az élő társadalmon keresztül, a társadalom büntetlen kihasználásával árt, vagy használ. Ez egyre inkább fordítva is igaz, ha a természet-környezet pusztít, akkor elsősorban az élő társadalmat teszi tönkre és így nem csak közvetlenül, hanem közvetve is megszüntetheti az embert.

9. Még változatlanul azt is hisszük, hogy a társadalom szintén hideg-rideg, tárgyi-intézményi valóság, amely nagyon is hasonlít a csak naturálisnak hitt valóságra, s ezért a társadalmat is büntetlenül, erőszakosan alakítani lehet. A természet és a társadalom azonos érzéketlen, gyakran durva kezelése természetesen nem más, mint az anti-kultúra, vagy a valódi kultúra hiánya, a kultúra helyére tolakodó alacsony kulturáltságú, önpusztításra is alkalmas civilizáció.

10. Ma már egyaránt negatív lehetőséggé vált, hogy az ember, a természet, a civilizáció, a társadalom (a gazdaság is, mint a társadalom alrendszere), vagy a kultúra fenntarthatatlan legyen. Ezek mindegyike külön-külön is veszély, de több fenntarthatatlanság összekapcsolása végveszély.

11. Az együttes fenntarthatatlanság tudatosulása és az evvel járó új globális magasabb tudatállapot viszont az emberiség nagy esélye s lehetősége, függetlenül attól, hogy a klímaválság már kezelhetetlen, a társadalmi valóság részben kezelhető, vagy az átfogó gazdasági krízis látszólag oldható meg.

12. Nagyon valószínű, hogy az emberiség már többször ( egészen vagy majdnem teljesen?) elpusztult, de nagyon kevés tudásunk van arról, hogy végül is mi – vagy hány és milyen tényező – mentette meg. A természet (egy bárka és a víz, amin a bárka nem süllyedt el), egy család és gyors cselekvése (egy működő mikro-társadalom), a csoporttudat (a megmenekülünk-tudat és bizonyossága), vagy a teremtő erő (Isten)?

13. Az ezredforduló utáni új valóság és új tudat legfontosabb üzenete, hogy semmi (sem a természet, sem a társadalom, sőt az emberiség többsége) nem menthető meg az eddigi személyes vagy kollektív „mentési gondolatokkal és szerszámokkal”

Nem lehet feladatunk, hogy az új, gondolkodási-rendszereket megjelenítő paradigma-hipotéziseket ebben a tanulmányban kibontsuk, s egyúttal tételesen érveljünk mellettük, vagy akár ellenük is. A külső-belső élő valóság radikális viselkedés-váltása legyen elég figyelmeztetés arra, hogy minden eddigi értelmezés-kísérletünk újragondolásra szorulhat.

Csak a második pontra szeretnénk visszatérni, mert változatlanul fontos, hogy a társadalmat ne naturális, vagy ne pusztán intézményi valóságnak tekintsük. Robert E. Park és Richard W. Burgess írta: „A közfelfogás nézőpontjából a „társadalom” gyakran nem más, mint a társadalmi intézmények összessége. A család, az egyház, az ipar és az állam, mint együttvéve alkotja a társadalmat. Ebben a szóhasználatban a társadalmat a társadalmi struktúrával, az emberek számára többé-kevésbé külsődleges valamivel azonosítják.”78 A társadalom valóságának ez is egy rétege, de ez a „külsődleges valami” nem a társadalom lényege vagy teljessége.

Ez a tanulmány „mindössze”, vagy elsősorban bolygónk környezeti és más válságának – további szempontokat sem elhanyagolva –a társadalom és a társadalom kollektív tudata általi kezelését, s ennek sokféle, különböző típusú alternatíváit vázolja.

A fenntarthatóság folyamatos újraértelmezése

A fenntarthatóság újragondolásra vár a társadalom és a társadalmi tudat szempontjából, s ez egyben annak vizsgálata is, hogy a világban ma jelen lévő – uralkodó és kisebbségi – társadalom-formációkat mennyiben és hogyan jellemzi a fenntarthatóság.

A jelenlegi tartós és végkifejlett felé tartó pénzügyi és gazdasági világválság kitűnően feltárja és megmutatja, hogy a társadalmak önreflexiói, önmozgásai, önmentési reakciói mire képesek, és főként mire nem képesek még krízis helyzetben sem, mert a jelenlegi gazdasági fenntarthatósági követelmény szinte kizárólag a fenntarthatatlanpénzügyi-gazdasági fenntarthatóság elérésére törekszik. Ha a közelmúltat az ipari korral és az ipari társadalommal, a jelent pedig a posztipari korszakkal, vagy a pénzpiaci újkapitalizmussal írjuk le, amely egyébként a posztipari és az ingformációs kor (vagy információs kapitalizmus) keverék modellje, akkor ebből az is következik, hogy se a közelmúlt, se a jelen világmodellje nem alkalmas a szűken vett gazdasági-társadalmi fenntarthatóság elérésére. Már azért sem, mert a jelen világállapotai még az új tudást sem hasznosítják.

A kör ezzel bezárult.

A fenntarthatóság új szemléleti kerete

Eltérő a fenntartható fejlődés közpolitikai és tudományos fogalma. A fenntartható fejlődés kategóriája az ipari kor egyik utolsó fogalma, amely az ipari-posztipari kor korrekcióját célozza. A fenntarthatóság tehát csak rendszerkorrigáló fogalom és az ipari kor eddigi fejlődés és/vagy növekedés felfogása is értelmét veszti. Ezért helyettük a funkcionális és szubsztanciális globalizáció79 keretei között új fogalmakat kellene keresnünk, ráadásul a természeti-környezeti fenntarthatóság a funkcionális globalizációban megoldhatatlannak tűnik. Az elmúlt évtizedben átmeneti – még mindig nem paradigmaváltó – fogalmai voltak például a fenntartható információs társadalom, a fenntartható posztpiaci társadalom kategóriája, viszont a tudás- és tudatfejlesztő kor már a szubsztanciális fenntarthatóságot követeli.

A 21. század elején észrevehető, hogy reális közeljövőképként csak a globlokál típusú és csak felemás fenntarthatóság remélhető. A fenntarthatatlanság mindaddig általános marad, amíg az ökológiai kríziseket csak ökológiai krízisekként értelmezzük. Szintén észrevehető, hogy létrejött (az első és második természeti valóság mellett) a harmadik valóság, a globlokál virtuális valóság, amely értelmezhetetlen a hagyományos fenntarthatósággal. A mai tudományos térelmélet jórészt másolja, vagy alig gondolja tovább a 20. század térgondolkodását, ami szintén fenntarthatatlan, noha a fenntarthatatlanság alapvetően a globális társadalmi tér egyik jellemzője. Mintegy lábjegyzetként ide tehetjük: korunk a láthatatlan és rövidesen a látható paradigma-váltások folyamata lehet, avagy lassan egyedül csak ez a paradigmaváltás lehet fenntartható.

A globalizáció lényegileg új téridő egyrészt a három (és az idővel négy) dimenziós földi valóságban, másrészt a fizika nyelvén mondva ez már ötdimenziós transznacionális hipertérben. Az értelmezés szempontjából fontos, hogy új globalizáció-lokalizáció teremtette új térben (téridőben) a környezeti tér tartalma ésszerkezete kibővült:

  • •.Az univerzálistermészeti téridő, avagy az öt természeti alrendszer (atmoszféra, hidroszféra, litoszféra, bioszféra és a föld belsejét jelentő geoszféra) változatlan;

  • •.A globálismásodik természeti tér a nooszféra, technoszféra;

  • •.A virtuális poszt-természeti (vagy harmadik természeti-környezeti) tér, például az infoszféra, a cyberszféra;

  • •.Az előbbi három szerkezeti elem együttese, az integrált természeti-környezeti tér, avagy az ökológiai téregyüttes;

  • •.A természeti-környezeti terek egyúttal többszintes (globális, kontinentális, nemzeti és lokális) társadalmi terek.

  • •.Mindegyik társadalmi tér egyben a kollektív társadalmi tudati terek megnyilvánulásai.

  • •.Ezért joggal mondhatjuk, hogy a fenntartható fejlődés elmélete nem lehet más, mint az összetett ökológiai-társadalmi (sőt kollektív tudati) tér változásának, változásfolyamatának elmélete. Ez az új felfogás: új paradigma.

A tudományos szakirodalomban közben az egyik új elmélet, a kockázati világtársadalom elmélete váltotta ki talán a legnagyobb visszhangot. Az új elmélet (Ulrich Beck, 1997) szerint az ökológiai globalizáció három – hagyományos paradigmaként – veszélyforrást erősít fel: 1. a gazdasággal összefüggő ökológiai pusztítások és ipari-technológiai veszélyeket; 2. a szegénységből fakadó ökológiai pusztítás és ipari-technológiai veszélyeket; 3. a tömegpusztító fegyverek bevetésének veszélyeit. Mindez avval való szembesülést jelent, hogy ezek a veszélyek civilizációs önpusztítást jelenthetnek és a közös végzet tapasztalatát kelthetik.

Beck felfogása azonban szerintünk szükségképpen kiegészíthető a (4) globális-kontinentális politikával, (5) a globális tudással, tudásalkalmazással, (6) a globális társadalommal, (7) az emberiség kollektív tudatállapotával, (7) stb. összefüggő ökológiai és ezen belül kozmológiai veszélyekkel. A kiegészítések nélkül nincs új paradigma.

A kockázati társadalom fogalma mellett új paradigma a Gaia-koncepció. Így egy másik új felfogás szerint (James Lovelock, 1990, 1991) a teljes földi bioszféra több mint alkotóelemeinek együttese. Az elmélet – mint az köztudott – az élő és nem élő organizmusok kényes és egymásra ható, ideális életfeltételekre törekvő egységét mutatja be.

Lovelock híres elmélete a földbolygót egyetlen egységes és önszabályozó rendszernek tartja. A földön az élet annak köszönheti közel négymilliárd éves fennmaradását, hogy Gaia önszabályozó mechanizmusai az állandóan változó feltételek mellett is az élet számára megfelelő tartományban stabilizálják a légkör összetételét és a hőmérsékletet. Az élet geofiziológiai szempontból olyan rendszernek a sajátossága, amely nyitott az energia- és anyagáramlásra, és egyúttal képes arra, hogy a külső körülményektől függetlenül állandó értéken tartsa belső tulajdonságait.

Ezért Lovelock felfogása szintén továbbgondolható, mert az eredeti elmélet részben maradt a föld fizikai-anyagi valóságként való felfogásán belül, másrészt elment ennek a valóságképnek a határáig, hiszen a Gaianak már-már valamilyen elmével vagy tudattal rendelkező tulajdonságát feltételezte. A tudományos vita még korántsem zárult le, sőt a posztnormál tudomány a fizikai-anyagi valóság létét is megkérdőjelezte, mi több megcáfolta. A föld ezért valószínűleg olyan fizikai és posztfizikai szuprarendszer, amely valamilyen önszabályozó kibernetikus öntudattal rendelkezik. A Gaia ezért – az általunk megtapasztalt méretekhez képest – hatalmas élőlénynek tekinthető, amely az emberiség akaratával, érdekével szemben hozhat döntést.

A Gaia tehát szintén kockázati tényező. Ezért minimális feladat, hogy bolygónkkal – a kölcsönös tisztelet és elfogadás jegyében – minimum párbeszédet folytassunk.

A fenntarthatóság fogalmának típusai

A fenntarthatóság értelmezésének széles szellemi készlete alakult ki. Az uralkodó négy fogalom és gondolkodási modell röviden így jellemezhető:

1. A fejlődés-központú (és/vagy gazdaság-központú) fenntarthatóság. Indikátorok: egy főre jutó GDP, beruházások aránya a GDP-ben, áruk és szolgáltatások kereskedelmi egyensúlya, adósság a GNP arányában, az anyagfelhasználás intenzitása, egy főre jutó éves energiafogyasztás, ipari és lakossági szilárd hulladék mennyisége, stb.

2. A természeti erőforrásokkal (vagy/és természeti feltételekkel) való gazdálkodás központú fenntarthatóság. Indikátorok: üvegház-hatású gázok kibocsátása, ózonkárosító anyagok használata, művelhető és folyamatosan művelt terület, műtrágyák használata, fakitermelés intenzitása, elsivatagosodás által fenyegetett területek, éves zsákmány a főbb fajokból, éves vízkivétel a felszíni és felszín alatti vizekből a rendelkezésre álló teljes mennyiség százalékában, a védett területek aránya, stb.

3. A társadalom-központú (szociális jólét, s szociális igazságosság alapú) fenntarthatóság. Indikátorok: a szegénységi szint alatt élő népesség %-a, jövedelmi egyenlőtlenség indexe, munkanélküliségi ráta, születéskor várható élettartam, biztonságos ivóvíz-ellátás, alapfokú orvosi ellátás, felnőttek írni-olvasni tudási aránya, egy főre jutó lakásterület, a népesség növekedési rátája, stb.

4. Az előbbi három fogalom és felfogás együttes alkalmazása. Indikátorok: a gazdaság, a társadalom és a természet-központú fenntarthatóság indikátorai.

Az ezredforduló után még mindig ezek az uralkodó gondolkodás-modellek. Ez a háromközpontú fenntarthatóság korábban ugyan új paradigma is volt, mára azonban elvesztette presztízsét és mozgósító kapacitását, mert a civilizáció fenntarthatatlanságát ezzel a gondolkodással, s az ebből kiinduló programadással nem lehetett megoldani. Ez akkor sem történt volna másképpen, ha ezt a felfogást – paradigma módosításként – továbbfejlesztjük, s például nem csak anyagi jólét alapú életminőség-központú fenntarthatóságként, vagy a túlzott erőforrás használatra és általában a túlfogyasztás visszafogására épített fenntarthatóságként, vagy az ökológiai láblenyomat csökkentését szolgáló fenntarthatóságként definiáljuk.

Ez az út tehát nem vezet sehova.

Az új fenntarthatóság fogalmai, nézőpontjai

Az általános és az egészre irányuló új világkép (és világtudat-kép) tételesen felvázolható. Az új valóság tehát összetett és sokdimenziós valóság: első és második természet, személyes és kollektív tudat, szellemi valóság, transzcendens valóság, virtuális valóság. A valóság térben (téridőben) megjelenő sokszintes valóság így vertikális, horizontális és ugyanakkor térfeletti valóság. Az élő, ön”változtató”, „tudatos” természet nem azonos a halott és/vagy létező, anyagként-tárgyként kezelt természettel. A fizikai vagy naturális valósággal nem keverhető össze a szellemi valóság (a kollektív tudással vagy elmével). A gazdaság szintén nem csak termelés, árucsere és gazdasági piac, hanem szintén sokvektorú (természeti, társadalmi, szellemi, mentális, stb.) valóság, amire a gazdasági-pénzügyi válság ismét megtanítja a civilizációt. Az élő, önfejlesztő társadalom nem azonos az „objektív”, alávetett, államosított vagy manipulált társadalommal (látható és láthatatlan). Ezért a gazdaság, a társadalom vagy az állam szükségképpen egyszerre funkcionális és szubsztanciális valóság. Minden valóság élő szervezet, teremtett és teremtő, amelynek saját törvényei, önálló programjai, önmozgásai, kapcsolódásai és hálózatai vannak.

Az újfenntarthatóság – több változatban – tehát ebben az új világkép rendszerben fogalmazható meg érvényesen. Ezt a kisebbségben lévő új gondolkodás-modell hálózatot, a jelen és a jövő fenntarthatóságának új fogalmi készletét azért nehéz csoportosítani, mert a modellek még nem teljesen kristályosodtak ki, s az indikátorok többségét még nem tisztázták.

A régi paradigmát először mintegy halálos sebként – a már említett – a Gaia-központú fenntarthatóság felfogás bontotta meg. Közben egyre szélesedő társadalmi körökben a növekedést elutasító integrált környezeti és társadalmi fenntarthatóság gondolata terjedt el. Ugyanakkor a kollektív tudatemelés alapú integrált fenntarthatóság koncepció még nem vált ismertté, de a tudás, tudat és spirituális javulás alapú fenntarthatóság teóriája napirendre került.

Több gyökeresen új, más, komplex fenntarthatóság közelítésről, felfogásról, értelmezés-vízióról beszélhetünk:

1. Humán ökológia (alternatív értelmezések: ember és környezete ökológia, jó élet ökológia, autonóm természeti ökológia, tranzakciós ökológia, humán környezeti ökológia, stb.) Élő-önszervező, sokrétű természeti-társadalmi-kulturális központú fenntarthatóság modellek.

2. Társadalmi-közösségi ökológia (alternatív kategóriák: kollektív felelősség alapú ökológia, települési ökológia, közösségi ökológia, stb.). Élő társadalom központú fenntarthatóság modellek.

3. Transzcendens ökológia (alternatív nevek: spirituális ökológia, ökoteológia, szakrális ökológia, szeretet ökológia, remény teológia, stb.). Ökoteológiai fenntarthatóság modellek: például keresztény és más vallásból kiinduló, kozmikus intelligencia vagy gnózis alapú felfogások.

4. Tudat ökológia (alternatív fogalmak: kollektív intelligencia alapú ökológia, poszt-ökológia, lét-ökológia, új tudatosság ökológia, etikai ökológia, stb.). Kollektív tudat központú fenntarthatóság modellek.

Ha szeretnénk összefoglalni az új megközelítéseket, bővebben így jellemezhetnénk az új – részben egymást átfedő, részben kiegészítő, részben új irányokat nyitó – ökológiai modelleket:

1. Mi a humánökológia?

„Az ember és a környezete kölcsönös egymásra hatásával foglalkozó ökológiai tudományág. A környezeten a természeti, kulturális és társadalmi környezetet egyaránt értik. A fenntartható életmód, az új típusú tudatosság és a környezeti változások egységes nézőpontú, folyamatos diskurzusra alapozott vizsgálatára a humánökológiát javasolhatjuk.

A humánökológia olyan környezeti alaptudomány80, mely szerveződési mintáit figyelembe véve nehezen sorolható be a természettudomány/társadalomtudomány felosztásba. Azonban mindenképp embertudományról van szó, érdeklődési területe és vizsgálódási technikái alapján. A humán ökológia „tehát az ember és környezetének kapcsolatait, összefüggéseit, állapotát, és perspektíváit elemzi, melynek keretében foglalkozik az ökológia tudományelméletével és tudománytörténetével, a humánökológia meghatározásával és részterületeivel (antropológia, szociálantropológia, evolúcióelméletek, ember és természet, az agronómia humánökológia dimenziói, a természetvédelem humánökológiája), a történelmi ökológia kérdéskörével, a kultúra – ökológia és a politikai ökológia területeivel. Érinti a globális programokat, világjelentéseket, az új nemzetközi rend kritikai aspektusait, a “zöld” politikai mozgásokat, a harmadik világ helyzetét a világ környezetvédelmében, valamint a békekutatások, konfliktuskutatások és az egyes kormányzatok környezetvédelmi politikáinak területét.”
Lányi András az ezredfordulón – egy könyv-előszóba rejtett – elmélyült esszével81 szólította meg a hazai értelmiséget. Ennek summázata így hangzik: „A humánökológia a szimbolikus környezetben zajló emberi együttélést vizsgálja.” „Mivel az emberi élet eredendő adottságának nem az individuális különlétet, hanem az együttlétet tartja, a humánökológia nem fogadhatja el a pozitivista és redukcionista társadalomelméletek kötelező kiindulópontját, a „társadalmi egyént”: empirikusan csak a biológiai egyed és a társadalmi viszony léte igazolható. Még kevésbé ismerheti el a – társaiktól és környezetüktől függetlenített – egyének sokaságából formális vagy ideologikus ismérvek szerint képzett kollektívumok elsődlegességét. Az elvont egyéniség és a még elvontabb közösség-koncepciók helyett kiindulópontját a személy életét alkotó kapcsolatokban keresi. Végül szükségképpen el kell határolódnia „az ember halálát” proklamáló strukturalista és posztstrukturalista irányzatoktól is, ahol maga a rendszer él önálló életet – a társadalmi érintkezés intézményei -, az erkölcsi személyiség pedig eltűnik az egymás iránt közömbös bioszféra és technoszféra közt.”

2. Mi a társadalmi ökológia?

Ismét számos szerzőt idézhetünk. Lányi András egy másik, szintén korábbi írásában82 így fogalmazott: ”A környezeti kölcsönhatások jelentőségének felismerése tehát párhuzamosan terjedt a természet és a társadalom kutatói között. A közös tematika elkerülhetetlenné teszi az interdiszciplináris együttműködést – anélkül természetesen, hogy a két tudásterület tételezésmódjának alapvető különbségéről megfeledkeznénk. A bioszféra-krízis nem értelmezhető a humaniorák bevonása nélkül, az iskolai környezeti nevelés nem érhet célt, amíg csak a természetismereti tárgyak tananyagában szorítanak neki helyet, a környezet pusztítása ellen fellépő társadalmi mozgalmak joggal követelnek ökológiai belátáson alapuló politikát.”
Werner Kroh hosszú című tanulmányában (Egy ökológiai etika alapjai és perspektívái – A jövő iránt érzett felelősség, mint a teológia kihívása83) világosan összegez:

„Mármost abba a kérdésbe ütközve, hogyan szervezhető meg a jövő iránti kollektív felelősség, Jonas alapvető dilemmával találkozik: Egyfelől tudván tudja, hogy a hatalom korlátozásának “a társadalomból (kell) kiindulnia, mivel semmiféle privát felismerés, felelősség vagy aggodalom nem elegendő a meglátott feladathoz”, és “csupán a politikailag érvényesített társadalmi fegyelem legnagyobb mértéke képes a jelen előnyeit alárendelni a jövő hosszú távú parancsának”. Hiszen többé nem csupán a felhasználásnak, hanem a hatalom megszerzésének a mérsékléséről is szó van. Másfelől azt hiszi, hogy a megkövetelt (harmadik fokú) új hatalmat, amely az embert nemcsak önmagától védi meg, hanem a természetet is az embertől, csak egy elit tudja etikailag és intellektuálisan átvenni; s hogy következésképpen a “felelősségteli lemondás politikájának jövőbeni szigorában a demokrácia (ahol szükségszerűen a jelen érdekeltségei viszik a szót), legalábbis ideiglenesen alkalmatlan”, és ez idő szerint, még ha “ellenkezve” is, mégis csak a “zsarnokság (‘Tyrannis’) különböző formáit” mérlegelhetjük.”

3. Mi a transzcendens (vagy spirituális) ökológia?

György Lajos – Mit jelent materialistának lenni, ha nincs többé anyag?84 című esszéjében – összefoglalja Theodore Roszak 1992-ben megjelent A Föld hangja című könyvének üzenetét: „A kozmosz és a föld (Gaia) – él, célja van, tudatuk is van, de az számunkra, az ember számára megfejthetetlen és megismerhetetlen. Az ember megjelenése a mindenségben szükségszerű, nem véletlen. Az ember, aki evett a tudás fájának gyümölcséből, igyekezett elfeledni, amit a mindenségtől – (Istentől) kapott. Saját játéka, hatalma, önzése érdekében elnyomja legjobb (Isteni, kozmikus) énjét, ökológiai tudattalanját. Célunk annak felszabadulása, megismerése.”
„Ha az ökológia számunkra együttlétezéstan85, egyben minden létező kölcsönhatásának tudománya is, akkor nem hagyhatjuk vizsgálódásunk körén kívül az anyagi világ és a nem anyagi kölcsönhatásának kérdését. A szakrális szemiotika és kommunikáció, a misztikus tapasztalatok, a Szent megtapasztalásának és a rituális-mágikus jelenségek antropológiai jelenségvilágának körét. Egy átfogó ökológia nem tekinthet el a transzcendens és az anyagi világ viszonyának vizsgálatától, ez álljon bár mély ökológiai alapokon, vagy közeledjen tárgyához a kultúratudományok relatívizáló nyitottságával. Még akkor sem tekinthet el, ha az ökológiai biológiai alapparadigmája számára már a humánökológia létjogosultsága is kérdéses volt.”
Az egyik indiai szerző koncepciója86meggyőző:„Gaia, a Mélyökológia, a Permakultúra és a Bioregionalizmus egy integrált természetszemlélet gyakorlati alapját képezik. De a világ nem tartható fenn csupán gyakorlati elképzelésekkel. A szellemre is szüksége van. Ha nincs helyünk a szellem számára, céltalanok leszünk. Ezért a Teremtés szellemisége, amely a szentség iránti érzékenységet segít fejleszteni, az ökologikus világszemlélet lényeges része. Mit jelent a Teremtés szellemisége? Ez nem egy vallás, nem azt jelenti, hogy templomba kell járnunk, vagy a Bibliát kell olvasnunk. Azt jelenti, hogy az emberi lélek és a talaj isteni eszmével van átitatva.

A Teremtés szellemisége hozzásegít, hogy a természetet és önmagunkat másképp lássuk. A Föld szent, a fák szentek, és szentek a folyók és a hegyek is. Az indiai emberek azt mondják: ez Ganges szent folyója. A Ganges a világ összes folyóját szimbolizálja, és minden folyó szent. Indiában sok élőfa szentély van. Nincs szükségünk templomokra, minden fa szentély. A Teremtés szellemisége a minden élet iránti tisztelet érzését fejleszti, nemcsak az emberi élet iránti tiszteletet. A legtöbb ember elfogadja, hogy az emberi élet szent; nem vehetjük el az emberi életet. Értékeljük az embert, pusztán, mert ember. Hiszünk az emberi élet szentségében; ezt kell kiterjesztenünk minden életre. Az emberi kapcsolatokon belül elfogadjuk mások segítségét, szolgálatát. Ilyen alkalmakkor azt mondjuk, “köszönöm”, kifejezve a hála érzését – ez a hála a Teremtés szellemisége.”

4. Mi a tudatalapú ökológia?

Karsai Gábor Filozófia és ökológia87 című tanulmányában a fontosabb filozófusok természettel, ökológiával kapcsolatos nézeteit elemzi.„Whitehead szerint az emberi tudat vagy értelem valójában egy sokkal mélyebb kreativitás vagy teremtőerő sajátos felfokozódása. Ez a kreativitás minden természeti létezőben működik, minden történés tanúbizonyságot tesz róla. Voltaképpen nem más, mint az adott történés vagy létező szubjektivitásának, a környezet hatásaira adott aktív válaszának, a puszta passzív alkalmazkodáson túli eredeti hozzájárulásának az elve. A receptivitás, a külső hatások befogadása minden létezőben kiegészül valamiféle spontaneitással, szabad ön- és környezet-meghatározással. A világ, a természet, a környezet nem hatásbefogadások puszta összessége, hanem élő és dinamikus kölcsönhatások komplex egésze, hálózata, nyílt rendszere. Minden létező vagy történés “észleli” a környezetét, befogadja, magába építi annak hatásait, és a maga részéről, kialakulásának, létesülésének folyamatában “válaszol” ezekre a hatásokra, minősíti azokat.”

„Az itt csupán vázolt, és részletesen nem kimunkált filozófiai alapelvek megítélésem szerint lehetővé teszik az “ökológiai gondolkodás” filozófiai megalapozását, végső soron a természeti és az emberi (tudati) valóság közös filozófiai alapra helyezését, különválasztásuk felszámolását, és a közös világ egységes szerkezetének feltárását.”

„Egy bizonyos pont után a társadalom kollektív tudatának súlya újra akadályokat, korlátokat görget az egyéni emelkedéshez, ami így csak pillanatnyi betekintést enged a fejlődés magasabb szintjeibe. Eme korlátok feloldása a fejlett tudatok csoportos együttműködésével érhető el, ami egyúttal megnyitja a társadalom előtt a tudat alapú kormányzás lehetőségét is” (Dienes István, fizikus).

Néhány fontosabb – vagy karakterisztikusabb – idézetet ismertettem, természetesen számos további felvetésre hivatkozhattam volna.

Sokan beszélnek tehát az ökológia és a társadalom összekapcsolásáról, de egyelőre kevés kutató, vagy értelmező gondolkodó beszél önálló társadalmi ökológiai szemléletről. Ennek nagyon egyszerű okai vannak: a társadalmat még mindig szintén nem értjük, s azt sem nagyon, hogy milyen kardinális szerepe van az ökológiai problémák megoldása szempontjából is. Holott a természet is társadalmasult valóságforma, sőt a környezet társadalmi produktum, ráadásul régóta jól tudjuk, hogy minden tény társadalmi konstrukció. Szinte minden csak a társadalmon keresztül vagy/és a társadalomban létezik.

A fenntartható társadalom koncepciója

A globális-lokális társadalom és természeti környezete között szoros egymásra utaltság és interakció van. A társadalom természeti környezetben jön létre, s a természeti környezet meghatározza a társadalmat. A kapcsolat még ennél is lényegibb: a társadalmak (és a társadalom egységei) a környezet megtartói vagy felélői, s fordítva, a környezeti állapotok és változások tehát minden közösség és társadalom fenntartói, vagy létfeltételeinek megkérdőjelezői. Az összetett környezeti rendszerek és az összetett társadalmi rendszerek nem csak hatnak egymásra, hanem egységes természeti-ökológiai rendszerként léteznek.

Ez az összefüggés eddig is világos volt. Nézzük a későbbi, vagy jelenlegi súlyosabb felismeréseket. Az önszerveződő, vagy a társadalom által kontrollálhatatlan természet, vagy a éppen a társadalom által megzavart vagy tönkre tett természet tulajdonképpen bármikor, alig kiszámítható módon elpusztíthat társadalmi csoportokat. A társadalom tehát védtelen. Az ember személyesen, egyedül, társak nélkül – bármilyen egyéni természetpusztító cél is vezérelje – az univerzális természetet nem képes elpusztítani, vagy főként csak egyes lokális természeti közegnek okozhat károsodást. A sokaság, a társadalom, s különösen a globális társadalom viszont nem csak önmagát, hanem magát a természetet (sőt a bolygót) is képes tönkre tenni vagy elpusztítani. A természet tehát védtelen, ha természetesen eltekintünk a poszt-természeti (például metafizikai) védelemtől.

Ez a kettős védtelenség elve. Ám a természet súlyosabban kiszolgáltatott, mint az ember vagy a társadalom. Az új ökológiai gondolkodás azonban azt is feltételezi, hogy az emberi társadalom az egyetlen olyan kockázati tényező, amely képes a természet totális pusztítására. A tétel ellentéte is igaz: az emberi társadalom az egyetlen olyan tényező, amely képes a természet-környezet megóvására, helyreállítására. Ezért bármikor, bármilyen ökológiai krízisről beszélünk, legyen világos, hogy végső soron csak a társadalom segíthet.

Az állam, a technológia, a tudás (vagy bármi más eszköz) csak hozzájárulhat a kríziskezeléshez. Kitüntetett szerepe egyedül a társadalomnak van, amely integrálja, erősíti és végigviszi a legjobb személyes és tudatos egyéni elképzeléseket. Ember nélkül nyilván nincs közösség és társadalom, ám közösség és társadalom nélkül az ember őslény, vagy jobb esetben őstudat.

Ezért mindennemű fenntarthatóság – de azért nem kizárólagos – kulcsa: a társadalom, ha az képes önmagában fenntartható lenni, s képes hatékonyan fellépni mondjuk a természet, a gazdaság, vagy a kultúra fenntarthatósága érdekében. Ezért a jövő titkos és nem titkos kulcsa: a társadalom, avagy az emberek együttes és közérdekű cselekvése. Ha más és jobb világot akarunk, ez alapvetően a társadalom jobbvilágot-teremtő képességének alkalmazásától függ. Legyen közben az is világos, hogy a társadalom ma azért tűnik alkalmatlan jobbvilágot-teremtő eszköznek, mert nem értjük a társadalmat, vagy felületesen ismerjük, s nem tudjuk jobb célok érdekében dinamizálni.

A társadalom: üres előttünk. Foncsorozott üveg, ami nem tükröz vissza semmit. A tükör-képtelenség oka lehet akár a tükör hiánya is. Holott a társadalom nem izolált, rideg, fagyott vagy lélektelen valóság: a társadalom kettős értelemben is forró valóság. Egyrészt azért, mert a társadalom az a valóság, amely minden embert létét megrövidíti, az egyén – különösen, ha tudás- és tudat- és közösségszegény – tényelegesen és szimbolikusan is elsősorban a társadalomba hal bele. A betegségek zömében csak következmények. Másrészt azért, mert egyedül a társadalom és a kollektív tudat emeli ki az egyént természeti és környezeti korlátai közül, sőt a társadalom közvetíti az embernek a tudásokat, hiteket, részben a vallásokat, így a társadalom tesz létrát a Istenhez vezető lépésekhez is. Kivételek azok a magas rangú (tehát magas tudatú) személyek, akik kétségtelenül tartósan magas tudatállapotban vannak, s ennek révén nincsenek alávetve a társadalom transzcendencia-szolgáltatásainak sem. Ám a tanítvány sem jut el egyedül, Mester nélkül a Himalája barlangjaiba.

Ezért aktuális (vagy első) paradigmaként létkérdés, hogy a különböző társadalmak ma ugyanúgy fenntarthatatlanok lehetnek, mint az ipari-posztipari civilizáció, amelynek egyik új paradigmája, hogy a gazdaság nem tudja eltartani a társadalmat, ráadásul a gazdaságnak alávetett társadalmak – a sokféle közvetett erőszak hatására – láthatóan hozzáidomultak a fenntarthatatlan gazdasághoz. A másik új (rész)paradigma ezért az, hogy a társadalom nem tud mit kezdeni a fenntarthatatlan gazdasággal; a kölcsönös fogság állapotában a gazdaságok és a társadalmak egymást húzzák lefelé, miközben a gazdaságok és társadalmak együttműködését szervező és az állami intézményeket működtető hatalmi elitek képtelenek megoldani a válságokat.

A harmadik paradigma-elem, hogy a természet figyelembe vétele nélkül sem a gazdaság, sőt sem a társadalom nem tudja eltartani, mi több jólétbe emelni az embert. Eljutottunk a végpontig, vagy annak közelébe: nemcsak a gazdaság nem tudja eltartani a társadalmat, hanem a társadalom sem az embert, az emberi életet, mert a közösség és a kultúra kártyavárként omlik össze a fenntartható társadalom nélkül. A kiterjedt ökológiai és gazdasági válság felszínre hozott két alaptörvényt: a természet fenntarthatatlansága egyre inkább együtt jár a társadalmi fenntarthatatlanságával, az utóbbi pedig elvileg-logikailag akár az utolsó földi ember és tudat kipusztulását is jelentheti, ami egyébként nem biztos, hogy az ember – mint biológiai-társadalmi reprodukció – kihalását hozza magával.

A társadalom ugyanakkor nem, vagy nemcsak pusztán fizikai létforma, vagy nemcsak második természeti környezetként megtestesülő naturális valóság. Avagy a társadalom – jelképesen – nem csak sok egyes ember gazdag együttélési rendszerei, s nem csak családi kapcsolatokban, emberek házaiban, vagy közintézményekben és épületeikben fejeződnek ki. A társadalom szellemi valóság (is), mert minden egysége, eleme, „mozdulata” szellemi komponens. Így a társadalom lelki, vagy spirituális valóság (is), még akkor is, ha ennek sem a társadalom sok tagja, sem az egyes ember nincs tudatában, pedig minden egyes darabja, viszonya, emléke és jövőálma metafizikai természetű. És a társadalom lényegileg mindig virtuális valóság (is), mert a társadalmat senki nem tudja megfogni, mint egy tárgyat, vagy a társadalomba nem lehet úgy beleülni, mint egy autóba.

A társadalmat az emberek szinte kivétel nélkül labirintus rendszerként élik meg, amelynek nem találják a kijáratát, holott a társadalom eredetileg azért jött létre, hogy járható utat kínáljon a vacsorához, a fűtött barlanghoz és az Istenhez. A társadalom labirintusként való tételeződése azért veszélyes, mert a társadalom, s benne az egyén tartósan idegen, veszélyeztetett, kiszolgáltatott és sokszor az önmagára nézve krízist jelentő veszélyforrásokat sem észleli.

A veszélyeztetett ember aztán önmagára is veszélyes, legfeljebb a durva vagy a finom, a teljes vagy részleges, a látható vagy láthatatlan önpusztítások között válogat. Az anyagi létezés abszolutizálása vagy a mértéktelen túlfogyasztás vagy a tényleges Abszolútum elvetése mind-mind valamilyen típusú önpusztítás, vagy önkárosítás. Mindez egyébként a társadalom fenntarthatatlanságának is tárgyszerű tájleírása. És akkor is tiszta igazság ez, ha számtalanszor megtapasztalhattuk, hogy minden egyes emberben ott él az Önvaló, vagy a személyes Isten, avagy az isteni Én, de ugyanakkor minden ember lelke mélyéből, vagy az örökké rejtett tudatalattijából előhívható az ön- és világpusztító erő, ami önmaga által nem mindig kontrollálható.

A társadalom életképességét, krízismegoldó kapacitását vagy lelkiállapotát így az is rontja, hogy a naturális társadalom sokáig érzéketlen a természeti bajok iránt, sőt jellegéből fakadóan nem is rezonál érzékenyen a környezet romlásának figyelmeztető jeleire, mindaddig nem, amíg a társadalom fizikai (vagy akár szellemi) létét nem veszélyeztetik az ökológiai (vagy bármilyen más) válságok.

Niklas „Luhmann a társadalom specifikumát88, alapját a kommunikációban látja. Mindaz a társadalmat jelenti, ahol kommunikáció megy végbe, a környezete pedig az ezen kívüli világ. A társadalom tehát nem képes a környezetével kommunikálni, csak a környezetéről, vagyis a vizek szennyezése, a vadak pusztulása nem okoz addig társadalmi rezonanciát, amíg nem beszélnek róla. Mint korábban láttuk, a társadalom részrendszerei a saját kódjukkal szelektáltan észlelik a környezetüket, maga a társadalom mint egész viszont nem rendelkezik ilyen kóddal, és így egységesen csak kivételes esetben képes a környezetére reagálni, például egy földrengésnél. A luhmanni konklúzió ebben az összefüggésben: „a társadalom, mint egész nagyon alacsony rezonanciafokkal rendelkezik a környezete irányába.”

A társadalom feltárása azonban megcáfolja azt a luhmanni tézist, hogy a társadalom alapja a kommunikáció, mert a társadalom elkezd (vagy hatékonyabban kezd) élő szervezetként és kollektív cselekvőként működni, ha erős konfliktushelyzetbe kerül. A társadalom értelmezése viszont azt a tézist is elveti, hogy a társadalom lényege „csak” szervezet, vagy például a közcselekvés, hiszen az új tudomány elemzései már kimutatják, hogy az intézményes társadalom közösség mindig függ a kollektív tudattól. A kollektív tudat ugyan függ az emberi személyes tudatoktól, de – ez az új paradigma-hipotézis – nincs alárendelve a naturális egyéneknek és társadalmaknak, mert a jelek szerint egyrészt önálló fizikai és nem-fizikai mező, másrészt még magasabb, nem a földi civilizáció által befolyásolható még magasabb tudatmezőkhöz kötődik.

A társadalom projektum most azonban egyszerre több titok dimenzióba ütközik.

1. A magasabb tudatállapotban lévő egyén képes-e személyesen befolyásolni a kollektív tudatot, amely a befolyásolás után megváltozva számos-számtalan emberre hat befolyásoló erőként? 2. Ha egyszerre több magas tudatállapotban lévő egyén (mintegy tudatközösségként) képes-e csoportosan befolyásolni a kollektív tudatot, amely az intenzív befolyásolás után számos-számtalan emberre hat új módón erős befolyásoló erőként? 3. Az ember egyénileg vagy csoportban kollektíven hat az emberiség tudatmezőjére, akkor ez a tudatmező képes-e befolyásolni a természetet és a természeti-környezeti viselkedést? 4. Ha a társadalmi tudatot nem alulról, vagy nem az ember felől nézzük, akkor ez a mindenkori, egyszerre változatlan és folyton változó emberiség-tudat milyen „öntudattal”, milyen „önprogrammal” rendelkezik? 5. A kollektív tudatra felülről (vagy bármilyen irányból, vagy dimenzióból) és nem az ember (sőt nem az egyéni isteni Én) irányából milyen transzcendens hatások érik?

Vagy hagyjuk el a spirituális tér- és időfeletti mezőket (vagy akár feltételezzük azt, hogy nem is léteznek), kérdezzük meg, hogy a kollektív társadalmi tudatnak milyen a viszonya, interakciója a kollektív tudással (az univerzális társadalmi vagy/és kozmikus intelligenciával)? És teljesen mindegy, hogy milyen és hány további kérdést teszünk fel, azt ne feltételezzük, hogy mindegyik kérdés értelmetlen vagy értelmezhetetlen. A végtelen valóság soha nem zárt, mindig nyitott, csak az vetődhet fel, hogy meddig és mennyire látunk el a külső-belső végtelenben. Nincs hova és nincs esélyünk kihátrálni vagy elmenekülni a nyilvánvaló és nem oktalan kérdésfelvetések elől.

Az ember esetleg persze elmenekülhet majd más bolygóra, ahol a természeti környezet sokkal rosszabb minőségű is lehet, ám sikeres menekülésének és megmaradásának feltétele, hogy a társadalmat is magával menekítse. Egyedül senki nem repül át, mondjuk, a Marsra, ahol önmaga a sivatagos felszín alatt vagy felett egyénileg aligha teremt saját létének paradicsomot. Ha ez így van, akkor az is törvény és igazság, hogy érdemesebb a földet és társadalmát megmenteni, mint az emberiség fizikai exportjában gondolkodni.

A mindenkori társadalom és társadalmi tudat tehát akkor válik fenntarthatóvá, ha először is, megértjük, hogy a társadalom sokszintes, sokvektorú valóságrendszer és valósághálózat. Ez az összetett valóság egyszerre racionális és racionálitáson túli, ezért ugyanolyan természetű, mint például egy tizenhárom éves kamasz, vagy egy negyvenhárom éves felnőtt, akit senki nem tud bábként rángatni, vagy tárgyként kezelni. Másodszor megérthetjük, hogy ez a bonyolult kapcsolat rendszer, oda-vissza kommunikáció és egyszerre spontán és tervezett cselekvés egyrészt nem véletlen, s nem csak szándékos, másrészt nem csak oksági, s okságon túli, harmadrészt kézzelfoghatóan evilági és ugyanakkor világon túli. Önmagában egyszerre képes erkölcsös és erkölcstelen, vagy akár erkölcs nélküli lenni.

II. János Pál pápa üzenetéből89 idézhetünk: „A modern társadalom nem lesz képes megoldást találni az ökológiai válságra, hacsak komolyan át nem gondolja egész életformáját. A Föld társadalmainak jó része az igények azonnali kielégítésének és a fogyasztásnak a bűvöletében él, miközben közömbös marad az okozott károkkal szemben. Amint azt már kifejtettem, az ökológiai krízis világosan rámutat az emberiség erkölcsi válságának mélységére. Ha hiányzik az emberi személyiség és az emberi élet értékének megbecsülése, elveszítjük érdeklődésünket mások, és maga a Föld iránt is. Az egyszerűség, önmérséklet és önfegyelem valamint az áldozatos lélek a mindennapi élet részeivé kell, hogy váljanak, különben mindannyian egy szűk réteg körültekintés nélküli életformájából származó következmények áldozatai leszünk.”

A pápa üzenete az evilági erkölcs újrateremtését szorgalmazza, miközben evidens, hogy a transzcendens szinten nincs más, mint erkölcsös teremtett világ. Ide nyulunk vissza erőért és hitért, s innen vezérelve törekszünk a társadalmon keresztül elvégezhető ökológiai egyensúly visszaállítására.

Az újraalkotott társadalom programja

Jelenleg ugyanúgy nincs egyesített társadalomelmélet, ahogy hiányzik az egyesített fizika vagy természet elmélet. Ha nincs egyesített társadalomelmélet, akkor aligha lehetséges a fenntartható társadalom elmélete. Ha nincs a társadalom egészére rátekintésünk, akkor szükségképpen töredékes lesz a fenntartható társadalom felfogása. Ezt a tételt szinte minden fontos publikáció igazolja. Például Donella és Dennis Meadows a kilencvenes évek elején publikált egy fontos tanulmányt90 a fenntartható társadalom értelmezéséről és programjáról.

A tanulmány összefoglalja, hogy a fenntartható társadalomnak egyrészt milyennek nem kell lennie, másrészt az is, hogy milyennek kell lennie. A negatív mutatók közül kiemelhető: a fenntartható társadalom nem a fizikai expanzióban, hanem a kvalitatív fejlődésben érdekelt; nem merevedik bele a jelenlegi igazságtalan elosztási viszonyok változatlanságába; nem feltétlenül a kilátástalanság és stagnálás társadalma; technikai vagy kulturális értelemben nem kell primitívnek lennie; nem egy megmerevedett világ, melyben a népesség, vagy a termelés, vagy bármi más abnormális módon állandó állapotban marad; nem fogja megszüntetni a szabadság fontos fajtáit; nem feltétlenül szükséges, hogy uniformizált társadalom legyen; semmi nem utal arra, hogy antidemokratikus, kellemetlen vagy unalmas legyen. És legfőképpen: a szerzők szerint semmi oka nincs annak, hogy a nem megújuló erőforrásokat ne használják, amennyiben használatuk megfelel a fenntarthatóság kritériumainak, „nevezetesen a megújuló helyettesítők kifejlesztése követelményének, hogy egyetlen jövőbeli társadalom se épüljön olyan erőforrásokra, amelyekről hirtelen kiderül, hogy kifogytak vagy megfizethetetlenné váltak”.

A felsorolás leplezetlenül mutatja, hogy a két szerző tudatosan belül marad a kapitalizmus-újkapitalizmus hagyományos paradigmáján, sőt a tanulmányuk elején maguk is beismerik, hogy az általuk felvázolt fenntartható társadalom koncepció nem sokban különbözik attól, amelyben az emberek ma élnek.

A tanulmány második felében először összefoglalják, hogy mi minden jellemezheti a fenntartható társadalmat:

1. a visszajelzés tökéletesítése, azaz például jobban meg kell ismerni az emberi populáció jólétét, valamint a lokális és globális erőforrásokat és szemétlerakókat; 2. A reakcióidők felgyorsítása, avagy aktívan keresni kell azokat a szignálokat, amelyek jelzik, ha a környezet károsodik; 3. A nem megújuló erőforrások felhasználásának minimalizálása; 4. A megújuló erőforrások eróziójának megelőzése; 5. Minden erőforrás maximális hatékonyságú használata; 6. A népesség és a fizikai tőke exponális növekedésének lelassítása és végül megállítása. Szerintük „…az utolsó tételnek nagy a jelentősége. Intézményi és filozófiai változásra, valamint társadalmi innovációra van szükség. Megköveteli a kívánatos és fenntartható népesség- és termelési szint meghatározását. Inkább a fejlesztés, mint a növekedés eszméjéhez kapcsolódó célok megfogalmazását kívánja meg. Egyszerűen, de lényegre törően egy olyan emberi létezés célképzeteit igényli, amelynek nincs szüksége állandó fizikai expanzióra.”

Ez a néhány utolsó mondat új paradigmák keresését jelzi, de csak az elvont célképzetek igénylését követeli. De melyek ezek? Tanulmányuk végén három területen új gondolkodásmód szükségességét emelik ki. Az egyik a szegénységre, a másik a munkanélküliségre, a harmadik – ez a legérdekesebb – a kielégítetlen anyagi szükségletekre vonatkozik. A szegénység kezeléséről azt írják, hogy a világ ökológiailag és gazdaságilag eggyé forrott, mindnyájan itt élünk ezen a levadászott területen, amelyen van még miből elboldogulni, ha ügyesen szervezzük. A munkanélküliségnél az új gondolkodásmód például az, hogy a foglalkoztatás nem lehet követelmény a megélhetés számára, így jelentős kreativitással létrehozható egy olyan gazdasági rendszer, amely igazságosan osztja el a munkát és pihenést. A kielégítetlen anyagi szükségletek kapcsán azt mondják, hogy a lelki kiüresedés az egyik legnagyobb éltetője az anyagi növekedés iránti vágynak, holott az emberek önazonosságra, közösségre, feladatokra, elismerésre, szeretetre, örömre vágynak, amelyek anyagi dolgokkal nem kielégíthetők.

Donella és Dennis Meadows végül ezt víziót fogalmazzák meg: „Az expanzió korszakát lassanként az egyensúly korszaka váltja fel. Ennek az egyensúlynak a megteremtése az elkövetkező néhány évszázad feladata… Az új kor témája nem a fegyver és az ember és nem is a gép és az ember lesz; a nagy téma az élet újjászületése lesz, a mechanikus felcserélése az organikussal, és a személyek mint minden emberi erőfeszítés végcéljának a rehabilitálása. Műveltség, humanizáció, kooperáció és szimbiózis: ezek lesznek a világot átfogó új kultúra jelszavai.” Igen, legyen így. De egyelőre semmi jele annak, hogy az egyensúly korszaka jönne, holott a tanulmány megírása óta majdnem húsz év eltelt. Ha az ideális jövőhöz néhány évszázad kell, akkor – ha minden így marad – arra sincs nagyon esély, hogy az emberiség odáig megmarad. Igen, a program nem más, mint az élet újjászületése, de hogyan érhetjük el ezt?

A két szerző tehát nem old meg semmit, az új gondolkodásmód náluk nem hoz új paradigmát. Ha viszont a szakirodalomban körbenézünk, ennél nem találunk jobb, átfogóbb, vagy kidolgozottabb jövőképet. Ezért először tegyünk arra kísérletet, hogy Meadowsék hat pontban összefoglalt pozitív fenntartható társadalom vízióját gyökeresen kiegészítsük egy továbbgondolt, valóban új és fenntartható jövőt ígérő világképpel:

1. pont: Az új, fenntartható, globális-lokális világrend. A jelenlegi gazdasági világrendet nem elég – ugyanebben a logikában – javított világrendre váltani. Az új és más típusú világrend-modellek kitalálása most folyik. Mindegyik világrend típus újragondolt, fenntartható és/vagy újrateremtett lesz.

2. pont: A poszt-piaci (poszt-tőke alapú) gazdaság, avagy a poszt-kapitalizmus utáni új gazdaság. A kapitalista (vagy ami még rosszabb: az un. szocialista, tehát államkapitalista) gazdaság nem átmeneti, hanem általános krízisben van, amelyet ma még makacsul védenek a piacpárti dogmatikus ideológusok. A szemléleti vagy stratégiai alternatíva hiányzik. Mindegy, hogy a következő félszázad milyen új gazdaság-modelleket dolgoz ki, ám ezek mindegyike valamilyen mértékben poszt-piaci, vagy/és már nem a mostani tőke-központú gazdaság lesz. A gazdaság koordinálását se a láthatatlan kéz, se a látható kéz nem tudja ellátni: jön a tudásbeli, a társadalmi, az erkölcsi, vagy a spirituális posztpiaci szabályozás.

3. pont: Részvételi állam, részvételi (és elektronikus) demokrácia. Az elmúlt századok állam-modellje, vagy tágabban politika-, hatalom-, kormányzás típusa egyaránt működésképtelenségét, reformképtelenségét, kríziskezelési képtelenségét mutatja. A folyton újragenerált hatalom- és öncélú igazgatás-központúságot felváltó modellt egyaránt jellemzi majd, hogy egyrészt az állam- (vagy közösség-) polgárt nemcsak bevonja, hanem annak részvételére épít, másrészt a mai képviseleti (kvázi) demokráciát felváltó részvétel központú demokrácia jön létre, harmadrészt a társadalomnak alárendelt, a társadalmat aktivizáló politikai rendszer visszanyeri reform- és cselekvőképességét, legitimitását és kohézióteremtő lehetőségét.

4. pont: Az intelligens, hálózati, civil társadalom, lokalitás reneszánsz. A mediatizált hatalmi érdekeknek (és játékszabályoknak) alávetett, ezért magas fokon manipulált és kiszolgáltatott, szétesett és izolált, információ- és tudás hiányos, önszervezésben alulteljesítő, dialógusra és kooperációra alig alkalmas társadalmak helyett magas szinten képzett, gazdag identitás készletre építő, kreatív, önszabályzó, önszervező, intelligens és széles körben – vertikálisan és horizontálisan – együttműködő, sőt fenntartható civil társadalmak alakulnak ki. Ezek a politikai-hatalmi struktúrákat és intézményeket ellenőrzik, s a globális, nemzeti és lokális szinten egyaránt folyamatos önépítkezéseket folytatnak. A hálózati társadalmakban a lokális szinteken új minőségek – új önkormányzati, önellátási, önszervezési elvek és formák – jönnek létre.

5. pont: Állam- és hatalomközpontú nemzet helyett, erkölcs, tudat és tudat-központú nemzetek együttműködése. Az elmúlt századokban a külső és belső veszélyeztetettségek miatt a nemzetek (kivéve az uralmi központokat megtestesítő nagy államokat, nagy nemzeteket) alapvetően védekezésre kényszerültek és létmódjuknak elsősorban az erősnek akart nemzetállamokat tartották. A kifelé támadó, a befelé szintén gyakran támadó nemzeteket – az új típusú világrendben, értékrendben, kooperációs rendben – felválthatja a tudás, az érték, az erkölcs, a magasabb kollektív tudatállapot központú nemzet-modell.

6. pont: Új tudás, poszt-normál (és/vagy poszt) tudomány. A közelmúlt, a jelen és a közeljövő egyaránt tudáshiányos világát (gazdaságát, társadalmát, államát, stb.) nem lehet fenntartani, ráadásul az elmúlt évtizedekben szinte minden kontinensen, vagy országban folyamatosan születik a paradigmaváltó új tudás, új (már nemcsak poszt-normál jellegű) tudomány, új metafizika vagy új teológia számos iránya, gondolkodási modellje. A tudás-alapú gazdaság és társadalom nem illúzió, nem maszlag, csak nem a régi tudásokat kell a régi – avagy fenntarthatatlan módon – alkalmazni. Ezért a tudásteremtés és tudásközvetítés új programja, új intézményrendszere alakul ki.

7. pont: Az ember újjászületése, előtérben a tudat- és az elme, fókuszban a lelki-szellemi szükségletek. Ez a második ezredforduló szembesült a legélesebben avval, hogy az ember egészéről elképesztően keveset tud, hiába megszámlálhatatlan tudományos kutatás és eredmény, miközben egyre nyilvánvalóbb, hogy az ember lényege nem a test és agy (ám mindegyik generálisan fontos), hanem mindenekelőtt az elme, a lélek, és főként a titokzatos és egyelőre látszólag megfejthetetlen tudat. Ha hiányzik valami, méghozzá mindenhez, világrendhez, társadalomhoz, jövőhöz, akkor ez nem más, mint a magas rendű ember és annak magas rendű minősége.

8. pont. Személyes és kollektív tudat emelése. Ha a 21. század fő (vagy egyik fő) kérdése a tudat, akkor az szükségképpen nem más, mint egyszerre a személyes és kollektív tudat, sőt a személyes és kollektív tudat minden szintje, a tudattalantól a transzcendens tudatokig. A tudattípusok, a tudatformák, a tudatminőségek, a tudatállapotok, a tudatváltások megértése és tudatos alkalmazása feltétele minden külső (gazdasági, társadalmi, ökológiai, stb.) tényleges és valódi eredményt hozó változásnak is.

9. pont: Erkölcs-központú világ, poszt-szekuláris világrend, új spiritualizmus, szakrális demokrácia. Ez a század avval a paradigmaugrást hozó változással is jár, ha az emberek és ideológusok többsége ezt még elképzelhetetlennek is tartja, hogy egyrészt véget ér a vita az Istenről, hitről, vallásról, a transzcendencia létezéséről, mert ezek a dimenziók, valóságok, minőségek vitathatatlanná válnak. Másrészt véget ér a vita erkölcsről, etikai normákról, az erkölcsi szabályok feltétlen szerepéről, mert szintén vitathatatlanná válik, hogy bolygónk, civilizációnk, kultúránk fenntarthatatlan az erkölcsi rend nélkül. És akkor még az is megtörténhet, hogy a hitek, a vallások, az etikák nem egymásban, nem egymás között keresik az ellenséget.

10. pont: Fenntarthatóság helyett újragondolás-újraalkotás. Vagy durvábban mondva, a kapitalista, poszt-kapitalista – a kapitalista világrend lassú, alig hatékony, globális konfliktusokba sodró – kvázi-fenntarthatósága helyett nemcsak a mai egyre kevésbé fenntartható világrendben, hanem elsősorban az új világrend-alternatívák valamilyen kombinációjában új természeti-környezeti koncepcióra és magatartásra lesz szükség. Ezt a jelenlegi fenntarthatóság fogalom helyett újragondolásnak-újraalkotásnak nevezném, mert alapja a természet, az élet és az ember új felfogása lesz.

Íme, tíz pontban a kardinális kis káté. Ez így együtt nem más, mint az új program. Az új módon fenntartható világrend, s fenntartható világtársadalom víziója. Ehhez sem kell azonban több évszázad és nincs esély a világváltás kitolására, távoli időbe való exportálására.

Az új pontok egyúttal azt is jelzik, hogy nem csak a fenntarthatóságot, hanem a társadalmat magát is újra kell gondolni. Minden eddigi közvélekedéssel és tudományos állásponttal szemben a társadalom nem elsősorban „objektív valóság”, hanem többféle csoportos tudatállapot és tudatminőség. A tanulmány ezért röviden felvázolt egy társadalmi kollektív tudatelmélet hipotézist; a társadalmi tudat nyilvánul aztán meg korszellemként, intézményrendszerként, társadalmi viselkedésként, s a kollektív tudat igen intenzív, de rejtett hatásokat fejt ki minden emberre és személyes tudatra.

A társadalomnak ez a kibővített, tudatközpontú elemzése azért fontos, mert az emberiség vagy egy-egy ország társadalma akkor lesz – új értelemben – fenntarthatóság-központú, vagy újraalkotás szándékú, ha ezt a filozófiai-metafilozófiai rendszert és ezt a minőségi életkövetelményt a társadalmi tudat befogadja és támogatja. Az elkülönült, önjáró, lefojtott és elfojtó társadalmi tudat változása természetesen jórészt az egyének minél magasabb szintű tudásától, tudatától és tudatosságától függ, azaz a kollektív tudatra tett visszahatásától.

A tíz pontok mindegyik összefügg a kormányzás és önkormányzás minőségével és várható paradigmaváltásával. Ezért érdemes legalább felsorolnunk, hogy a következő fél században milyen új, fenntartható és/vagy újraalkotott kormányzás-önkormányzás modell alternatívák válhatnak realitássá. Íme, a két – szükségképpen nem teljes – lista:

Globális állam-modell lehetőségek: a) globális parlament és kormány, b) az államok intézményesített együttműködése, c) a független globális hatóságok hálózata, d) az állam nélküli (globális) jog, e) a globális önszabályozó rendszer, f) a globális részvételi állam és globális civil intézmények, g) az elektronikus világ”kormányzás”, h) a globális intézményesített civil társadalom, h) a globális tudatos kollektív tudat – tudat”kormányzás”, i) több alternatíva sokféle kombinációja.

Lokális állam-modell változatok: a) a lokális parlament és helyi kormány (új városállam), b) térségek és települések intézményesített együttműködése, c) az államtól és helyi önkormányzatoktól független hatóságok rendszere, d) lokális önszabályozó rendszer „központ” nélkül, e) lokális részvételi önkormányzás és demokrácia, f) a elektronikus lokális e-parlament és digitális „kormány”, g) lokális – és intézményesített – civil irányítás, h) a lokális tudat”kormányzás”, i) több alternatíva kombinációja.

Mindegyik alternatíva más elvek szerint, más módon nyújthat sikeres változást. Nem kétséges, hogy a felsorolt állam-önkormányzás modellek többségének még a neve sem ismert. Ez azonban nem olyan nagy probléma, mert a következő évek társadalmi disputáiban, a szakértők heves nyilvános vitáiban, az állami-önkormányzási modellkísérletek értékeléseiben az új felfogások széles körben értelmezhetők lesznek. A fenntartható-újraalkotott társadalom koncepciója így válik mindennapos ismeretté.

A valóban fenntartható társadalom

jövő-forgatókönyvei

Ez a fejezet azt vizsgálja, hogy az önmagát is fenntarthatóvá tenni akaró társadalmi tudat és maga a társadalom – egyaránt okként és következményként – miképpen érheti el, vagy hogyan szorgalmazhatja a generális fenntarthatóságot, a Föld ökológiai megmentést, az eddig fenntarthatatlan civilizáció megzabolázását és egyúttal kulturálttá válását.

A forgatókönyv alternatívák mellett az esélyek-esélytelenségek taglalására is kitérünk; nyilván külön kérdés, hogy új modellként a társadalom-központú fenntarthatóság növelés mennyire releváns és hatékony.

A feltárt és röviden bemutatott válságtünetek régi, s új szemléletű értelmezései alapján egyaránt megfogalmazhatók Európa (és benne Magyarország) jövő-forgatókönyvei. Hangsúlyozzuk, hogy ezek komplex gazdasági, társadalmi, tudásbeli, kulturális (stb.) alternatívák. Először egy összefoglaló szcenárió készletet mutatunk be a lehetséges fontosabb forgatókönyvekről, majd a forgatókönyvek bizonyítására egy-két fontosabb alternatívát részletesen ismertetünk. Európa fontosabb jövő-forgatókönyvei91 (három kapitalista-újkapitalista és négy poszt-kapitalista modellként) hét alternatívában fogalmazhatók meg.

A jövő modellek tényleges és/vagy szimbolikus nevei és jellemzéseik:

1. Modernizáció rendszerszerű szupra-válsága, általános csőd gondnokság, régi világrend bukása és társadalmi lázadások veszélye, negyed- és fél-diktatúrák kialakulása.

A jövő alternatíva jellemzése: A 21. század első fele elsősorban válságok, csődök, visszaesések sorozata, átfogó reménytelenség-alternatíva, az Európai Unió csődgondnok, s a legnagyobb veszélyek elhárítására koncentrál, ám a tagállamokban is számos negatív forgatókönyv mehet végbe, diktatúrák, polgárháborúk, terrorizmus. Tünetek: folyamatos, egymást erősítő csődök, gazdasági krízis, a klímakrízis megoldhatatlan, a modernizáció és poszt-modernizáció elvei és intézményei csak részben kezelik a válságokat, társadalmi ellenállások, az ifjúság lázadásai, a csőd következménye lehet valamilyen diktatúra-modell kialakulása is.

2. Javított kapitalizmus folyamatos válsággal, szabályozott cowboy kapitalizmus, újraalkotott kapitalizmus, korrigált liberális világrend átmentése.

A jövő alternatíva jellemzése: Marad a kapitalizmus, a pénzpiac központú kapitalizmus, legfeljebb szabályozottabb, ellenőrzöttebb lesz, de a jóléti állam nem rekonstruálható, nő a szociális egyensúlytalanság. Tünetei: az önkorrigáló, de alapjaiban nem változó világrend, részben államosított kapitalizmus, vagy regulált kapitalizmus, globálisan és kontinentálisan ellenőrzött pénzpiacok, vagy államilag szabályozott és felügyelt gazdaság, de a válság folyamatos lesz!, a javított demokrácia modell jön, de az Európai Unió nem lesz egyesült Európa

3. Tudásközpontú világmodell, globális tudásvezérelt gazdaság, társadalom, intellektuális kapitalizmus.

A jövő alternatíva jellemzése: Poszt-információs kapitalizmus, a pénz helyett zömében a tudás az uralkodó csereeszköz, s a tudás-szegénység felszámolása, előtérben a tudás-integráló, innováló és hasznosító Európa. Jellemzői: tudás-kapitalizmus, vagy jobb esetben tudás-posztkapitalizmus, a globális tudásgazdaság csökkenti a kontinensek közötti (s kontinenseken belüli) egyenlőtlenségeket, kreatív és innovatív intellektuális tőke központú (poszt)kapitalizmus, az egyesült Európa lehetővé válik.

4. Poszt-kapitalizmus, új gazdasági világrend, poszt-piaci (és nem csak tőke-alapú) gazdaság,, fenntartható gazdaság, társadalom és kultúra kora. Ez egyúttal már új poszt-szekurális92 világrend.

A jövő alternatíva jellemzése: A posztkapitalizmus lényege: tőke utáni, poszt-piaci korszak, már nem növekedés-központú paradigma, az egységes Európa nem elsősorban politikai vagy gazdasági, hanem érték- és életminőség központú integráció, így új politikai modell alakul ki. Mutatói: nem (vagy nem elsősorban) a profit a lényeg, hanem a kölcsönös – mindenki egyformán jól jár alapú – érdek és érték egyeztetés, alternatív energiahálózatok, poszt-demokrácia: részvételi állam, elektronikus és/vagy részvételi demokrácia, középpontban a fenntartható világ és fejlődés lehetővé tétele, a klíma krízis kezelése.

5. Lokalitás-központú globalizáció, társadalom-központú világállapot, új szolidaritás, új közösségi identitás, direkt és/vagy közvetlen demokrácia kora.

A jövő alternatíva jellemzése: A régi világrend széthullik darabokra, és dinamikus lokális hálózat(ok) jön(nek) léte, ez részben a lokális világ reneszánsza, a lokális „köztársaságok” rendszere, a lokalitás fontosabb, mint a globalizáció, új típusú nemzetállamok, lokalitás-alapú szövetségek, nem profit- és verseny-központú, hanem önellátás, öngondoskodás célú együttműködések. Tünetei: önellátó, önfejlesztő kis közösségek hálózatai, a globális gazdasággal egyenrangú helyi gazdaság, lokális pénz bevezetése, társadalmat szolgáló gazdaság, politika, a természetbe integrálódik vissza az emberiség, fenntartható világ alternatíva a középpontban, részvételi önkormányzás, széleskörű részvételi (és elektronikus) demokrácia.

6. Tudás- és kollektív tudat-központú világrend, tudat-központú állam és társadalom, kultúra-vezérelt univerzális korszak.

A jövő alternatíva jellemzése: Az egyes embert nem a pénz, a hatalom, a presztízs, hanem a magasabb minőségű tudás és tudatosság vezeti, a társadalmakat nem a mohóság, az uralkodás, hanem a kollektív tudat minőségei irányítják. Jellemzői: középpontban a tudatfejlesztés áll, a szegénység és a kiszolgáltatottság sikeres lecsökkentése, a természet és környezet megóvása, rekonstrukciója, s harmónia az emberrel, a magas szintű kultúra a magas tudás- és tudatállapotok kifejeződése, az új „világrend” teljesen meghaladta a posztkapitalizmust is.

7. Erkölcs központú világrend, érték, vallás, hit orientált világállapot, globális vallási béke, poszt-szekuláris világrend.

A jövő alternatíva jellemzése: Ha az ember nem csak fizikai, lelki és szociális, hanem spirituális lény is, akkor olyan világot teremt kívül és belül, ami érték, erkölcs, s vallás (és/vagy spirituális) alapú. Mutatói: nem a pénz, nem a tudás, hanem a tudattal együtt az etika, a vallás (stb.) értékei tartják össze és irányítják a világot (a gazdaságot és társadalmat is), a középpontban az egymással dialógust folytató vallások, hitek, spirituális tapasztalatok vannak, erkölcs és hit alapú „világrend” születik

A komplex forgatókönyv készlet – ezt vegyük észre – egyaránt tartalmaz paradigmakorrekciós forgatókönyveket (lásd az első hármat), s a különböző paradigmaváltó szcenáriókat (lásd az utolsó négyet). Ha esélyeket kell taglalnunk, csak azt mondhatjuk, hogy a közelmúlt tapasztalata alapján csak a második vagy harmadik forgatókönyv diadala várható. De: a válság minden eddiginél súlyosabb, az új paradigmák évtizedek óta készülnek, így a korszak szellemi-szakmai, vagy intézményi és társadalmi korlátai lazulhatnak

A korábban mondottakat most megismétlem, hogy a személyes tudatban jobban kiteljesedhessen.

Az első szcenárió így a csőd, a káosz vagy a hanyatlás, a második és részben a harmadik forgatókönyv a helyben járás, de a stabilizálás (és kollektív biztonság), a negyedik-ötödik jövő-alternatíva az új megoldások, a hatodik-hetedik szcenárió pedig az ideális jövővilág teremtésének forgatókönyve. A várható történelmi valóság viszont soha sem egy, izolált jövő-alternatíva valóra válása, hanem akár kontinensenként, vagy kontinenseken belül, különböző arányban-mértékben integrált forgatókönyv-kombinációk eredménye!.

A jobb esélyek talán arról szólnak, hogy a globális világ, az Európai Unió, vagy akár minden európai ország szükségképpen olyan alternatívákat ötvözhet, amely a jövőt eltolja a paradigmaváltás felé. Az eltolás azonban láthatóan nem szerves folyamat lesz, hanem kataklizmák átélése közben tudatosan és nyugodtan végigvitt világteremtés. Ha van a jelennek izgalmas és a válságnál súlyosabb kérdése, az éppen az, hogy kontinensünk képes-e kilépni a rendszer- és paradigma-foltozások bűvköréből?

Ha igen, kik, milyen gazdasági, társadalmi, politikai erők – milyen szellemi csoportokkal szövetkezve – állnak az élre? Egy valami bizonyosnak látszik: mindegyik jövő-forgatókönyv modellhez hozzá tartozik egy válságértelmező és megoldó globális/nemzeti/lokális válságtanács típus létrehozása. Így például mindenekelőtt újra kellene gondolni, s ki kellene egészíteni az összes forgatókönyv képviseletével a tervezett európai bölcsen tanácsának alapítását, vagy az európai nemzetek bölcsek tanácsait. És bármelyik országban szervezhetjük a nemzeti válságkezelő tanács létrehozását.

Megjegyzés: Ma még kevesen látják, hiszik, hogy a globális-lokális régi rend folyamatosan növekvő, elmélyülő válságba kerül. A válság csődbe fordulása most történik. Kevesek viszont csak ezt tartják reálisnak, az első és a második forgatókönyv együttes bekövetkezését. A kérdést nem kell, s nem lehet most eldönteni, de kötelező lenne a negatív trendre is komolyan felkészülni, mert a csődgondnokság megtervezése az első felelős lépés.

Utószó – avagy a forgatókönyvek megvalósíthatósága

Ha tehát van, vagy lehet program, ha nincs minden veszve, vagy legalább lehet alternatíva, akkor nyilván még az a kérdés, hogy mikor valósítható meg, vagy egyáltalán bármikor megvalósítható-e? A zavaróan „hosszú” és változatlannak látszó jelen ugyanis kikerülhetetlenül válság, noha az egymást váltó válsághelyzeteket a társadalom már tudomásul veheti és megszokhatja, – csakhogy a belátható jövő rossz esetben tragédia lehet, vagy jobb esetben nem várt, vagy a várakozáson túli újrakezdés, ám ebben a században és akár közeli időben bármelyik is következik be, az eredmény gyökeresen más valóság és kollektív tudat lesz →

Hol is tartunk tehát? Mit is üzenhetünk, hiszen pillanatok belül megint eltelik majd egy, öt vagy húsz év? Mit is remélhetünk akkor is, ha a század húszas éveiben is esetleg ismét csak ott tartunk majd, hogy a korábbi üzeneteket ismételjük?

Hosszan folytathatnánk a remény-felvetéseket. Most ne törődjünk az idővel és az aktuális kényszerpályákkal. Az új tudás már elérhető és alkalmazható, nincs akadálya az új elme- és tudatállapotoknak, végül új kollektív tudatállapotokba (is) léphetünk.A tényleges, új paradigmát megtestesítő 21. századot várhatóan a bölcs idősebbek és az új nemzedékek hozzák el – vagy esetleg rontják el, amit nincs miért elrejtenünk: világkrízisek, lázadások, polgárháborúk jöhetnek.

Az új fenntartható/újrateremtett világra jelenleg elsősorban lokális-regionális szinten látunk példákat, mert a – legalább korlátozottan és átmenetileg – fenntartható társadalomra egyelőre elsősorban helyi szinten van nagyobb esély. Az elmúlt másfél évtized Magyarországán, noha az elmúlt száz évben nálunk a nagyobb léptékű, az új paradigmákra alapozott társadalmi kísérleteknek nincs gazdag hagyománya, mégis néhány új lokális – minőségi – fenntartható modellváltozat született meg. A legizgalmasabbak azok a lokális fejlesztési modellek, amelyek messze túllépnek a helyi természeti-környezeti fejlesztéseken, s komplex gazdasági, társadalmi, politikai, szellemi és spirituális világteremtésre vállalkoznak.

A régi paradigmák „uralma” ellenére tehát már potenciálisan az új paradigmák korát éljük, a közeljövő – bármikor is lesz az – az új paradigmák elterjedése és érvényesülése lesz. Az új paradigma új eszme, főként a naturális, anyagelvű valóság meghaladása, az emberi test kultuszára és a fogyasztásra kódolt civilizáció elvetése, avagy visszatérés az igazi élet vitathatatlan minőségeihez (szeretethez, tudathoz, téridőhöz, kultúrához), mert az önpusztító funkcionális „építkezés” önmagában nem teszi lehetővé bolygónk túlélését. A gondolkodás- és célrendszer-váltást így is jellemezhetjük: anyagtól a tudatközpontú anyaghoz, sőt általában a tudatig, a világegyetemtől az univerzális és transzcendens tudatmezőkig, s az egymástól is eltérő párhuzamos világegyetemekig, a primitív-alávetett társadalomtól az életet adó társadalmi tudatig és tudatalattiig.

Ha a föld világa újraszületik, már a születéskor új világteremtés folyik majd: bent az egyénekben – és kint is a társadalmi téridőkben. A fejlesztések így nem irányulhatnak elsődlegesen, vagy kizárólag a tárgyi-anyagi következményekre (az „objektív” valóságokra), még akkor sem, ha a következmények visszahatnak (a tudatokra). A következő időszakban – reménykedjünk – szellemi és társadalmi gyors váltás indul el: a naturális-anyagi történelemtől eljutunk az édeni poszttörténelemig.

Változatlanul ideák cselekednek velünk, és ideák vagyunk magunk is.

Irodalom

A globális éghajlatváltozás, Védegylet, 2007

Alfred North Whitehead: Folyamat és valóság, Typotex Kiadó, 2001

Az OECD Tanács környezetpolitikai eszközei, KTM, 1997

Az ökológiai válság: közös felelősségünk: Őszentsége II. János Pál pápa üzenete, http://bocs.hu/vall-oko-konf-2001c.htm

Baji Lázár Imre: Öko-platonista jegyzetek a kegyelem reményében, Ökotáj 39-40 szám, http://www.okotaj.hu/

Béres Tamás: Természeti környezet és kereszténység, http://www.lutheran.hu/z/honlapok/eszak/urlap/037

Boda Zsolt a globális civiltársadalomról http://www.ahet.ro/dossziek/kulpolitika/boda-zsolt-a-globalis-civiltarsadalomrol-59-101.html

Boda Zsolt: Globális ökopolitika, Helikon Kiadó, 2004

Bolyki János: Teremtésvédelem. Ökológiai krízisünk teológiai megközelítése, Kálvin János Kiadó, 1999.

Borsos Béla: Azok a bizonyos könnyű léptek, L’Harmattan, 2003

Borús jövőt jósol James Lovelock, (ford: Illyés András) http://www.greenfo.hu/hirek/hirek_item.php?hir=20164/

Donella and Dennis Meadows – Jorgen Randers: The Sustainable Society. In Donella and Dennis Meadows – Jorgen Randers: Beyond the Limits. Post Mill, Vermont 1992, Chelsea Green Publishing Co.

Donella Meadows, Dennis Meadows, Jorgen Randers: Limits to Growth, The 30-Year Update, Chelsea Green Publishing, 2004

Dr. Bulla Miklós – Guzli Piroska: A fenntartható fejlődés indikátorai, http://www.kep.taki.iif.hu/file/Bulla_fenntarthato_fejlodes_indikatorai.doc

Faragó Tibor – Nagy Boldizsár (Szerk.): Nemzetközi környezet- és természetvédelmi egyezmények jóváhagyása és végrehajtása Magyarországon, KVM, ELTE Állam és Jogtudományi Kar, 2005.

Felelősségünk a teremtett világért (szerk: Jávor Benedek), Védegylet 2004

Gyulai Iván: Gondolatok a fenntartható fejlődésről

http://gtk.wigner.bme.hu/jegyzet/jegyzetmm/KornyezetiEtika/ketifejvv.doc

http://www.fsz.bme.hu/mtsz/termved/fejlod01.htm#1

Dr. Hermann Imre: A fenntartható fejlődés kudarcának oka a gazdasági fejlődés doktrínája (Mészáros Milán A Riói ENSZ Föld Csúcs kudarcának oka a fenntartható fejlődés doktrínája című tanulmányához hozzáfűzött gondolatok), 1996-1997

James Lovelock: The Revenge of Gaia: Why the Earth Is Fighting Back – and How We Can Still Save Humanity. Santa Barbara (California): Allen Lane. 2006

James LOVELOCK’s web site – the international homepage, http://www.ecolo.org/lovelock/

Jacquet, Pierre – Jean Pisany-Ferry – Laurence Tubiana: Gouvernance mondiale: les institutions économiques de la mondialisation, In: Gouvernance mondiale, La Documentation Francaise, Paris, 2002

Jávor Benedek: A kereszténység ökológiai küldetése http://www.jak.ppke.hu/hir/ias/200612sz/2006_1-2_2acta6.pdf

Jordán Ferenc: A kihalások története, Természet Világa, 129. évf. 3. szám http://www.termeszetvilaga.hu/tv98/tv9803/kihal.html

Lányi András (szerk.): Természet és szabadság. Humánökológiai olvasókönyv, ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet: Osiris, 2003. 283 p.

Lányi András: A humánökológia környezetfogalma és eszmetörténeti összefüggései (Előszó a Természet és szabadság című könyvhöz, Osiris, 2000)

Lányi András: Fenntartható társadalom, L’Harmattan, 2007

Lynn White: The Historical Roots of our Ecological Crisis. Science, vol. 155. 1967. Magyarul: Ökológiai válságunk történeti gyökerei. In: Lányi András (szerk.): Természet és szabadság. Osiris, Budapest, 2000, 27–35.

Molnár László: Környezeti etika, http://gtk.wigner.bme.hu/jegyzet/jegyzetmm/KornyezetiEtika/ketifejvv.doc

Senge, Peter M. (1998): Az Ötödik alapelv, HVG kiadó, Budapest

Steiner, Dieter – Nauser, Markus (ed.): Human Ecology. Fragments of Anti-fragmentary Views of the World. Humánökológia London, New York : Routledge, 1993. xxv, 365 p.

Takács-Sánta András (szerk.): Paradigmaváltás?!, L’Harmattan, 2007

Theodore Roszak: Az én kiteljesedése és az ökológia,http://terebess.hu/keletkultinfo/theodoreroszak.html

Theodore Roszak: The Monster and the Titan: Science, Knowledge and Gnózis, Daedalus, vol. 103.3, 1974, magyarul: A szörny és a titán – tudomány, ismeret, gnózis (in: Természet és szabadság, Osiris, 2000)

Turchany Guy, Füleky György, Turcsányi Károly, Vörös Mihály: Fenntartható fejlődés problematikája, előzményei és kilátásai, Liget, 2007/6

Varga Csaba: A metaelmélet gyönyörűsége, Kairosz Kiadó, 2008

Ugrin Emese – Varga Csaba: Új demokrácia- és államelmélet, Századvég, 2007

Varga Csaba (szerk.): Metaelmélet, metafilozófia, Stratégiakutató Intézet, 2005

Zsolnai László: Ökológia, gazdaság, etika. Helikon Kiadó, Budapest, 2001

Közösség- és demokráciafejlesztés

Mint a mesében, úgy kezdődhet ez a programbeszéd, mert van egy nagyobb térség, nem az Óperenciás tengeren túl, hanem Fejér megyében93, ahol fizikai szinten szinte még semmi nem változott meg, de mintegy huszonöt polgármester nyilvános esküt tette arra94, hogy az Ország Szívében érthetően ország-formáló programot gondol ki és fogad el. Ez megtörtént. Nagyjából félév alatt, a közismertté vált abai modell95 adaptálásával és kibővítésével megszületett egy olyan gazdaság- és társadalomfejlesztési víziótervezet, ami nem új globális világmodellt, vagy átfogó nemzeti stratégiát fogalmaz meg, hanem az első lokális reneszánsz, vagy helyi újvilág-teremtés kézzelfogható közösségi alternatíváját.

Minden lokalitás a teljes valóságegész része, de önmagában minden lokális világ (részként) valóságegész is. Ez az elképzelés lényegében arról ad hírt, hogy az egyik hazai lokalitásban figyelni kezdenek valóságegész létükre, s a figyelem mellett kísérletet tesznek a valóságegész rekonstrukció elindítására. Ebben a világegész társadalmi tükörben természetesen sokkal élesebben látszik, hogy milyen hatalmas különbség van a lokális világ valóságegész lehetősége és a tényleges valóságegész töredékessége között.

Az önfeladás és az önmentés közötti alternatíva különbsége is.

Az Ország Szíve programcsomag néhány eleme, bővebb magyarázat nélkül.

Polgárok Mestere

Az Ország Szíve program újragondolja a polgármesterek szerepeit és feladatait. Dél-Fejér megyében arra törekednek, hogy a polgármester a Polgárok Mestere lehessen, minden településen a közösség első polgáraként betöltsön közösségi, szellemi, lelki és spirituális vezető pozíciót. Emberi és társadalmi feladata, hogy mindent megtegyen a polgárok életének javításáért és fordítva is, szervezze és inspirálja úgy a polgárokat, hogy ők is mindent megtegyenek az adott város vagy falu életéért. A polgármester így sokrétű hídszerepeket, példaszerepeket, motivációs szerepeket lát el.

A polgármesterek alapvető feladatait 1994 óta új törvény szabályozza. A polgármester a jegyző útján irányítja a szakapparátust, a polgármesteri hivatalt. A polgármestert munkájában a helyi képviselőtestület által az ő javaslatára megválasztott egy vagy több alpolgármester segíti. A polgármester az önkormányzat képviselő-testületének akaratát végrehajtó, a köznek szolgálatában álló, de köztisztviselőnek nem minősülő személy. A polgármester képviseli a települési önkormányzat képviselő-testületét, képviseleti joga törvényen (Ötv.) alapul, így a képviseletre külön meghatalmazás nélkül jogosult.

Az önkormányzati képviselőtestület elnöke a polgármester. A polgármester az önkormányzati feladatain kívül törvény vagy törvényi felhatalmazáson alapuló kormányrendelet alapján kivételesen államigazgatási feladatokat és hatásköröket is elláthat (Alkotmány 44/B§). Az Ötv. a képviselő-testületek számára a polgármester feladatainak meghatározásában széleskörű szabályozási önállóságot biztosít.

Az SZMSZ-ek a polgármester fő feladatait különösen a következőkben látják: a település fejlődésének elősegítése; a helyi közszolgáltatásokról való gondoskodás; az önkormányzat vagyonának megőrzése és gyarapítása; az önkormányzat gazdálkodásának menedzselése; a demokratikus helyi hatalomgyakorlás megvalósítása és segítése a közakarat érvényesülésének biztosítására; a nyilvánosság megteremtése, helyi fórumok szervezése; a lakosság önszerveződő közösségeinek támogatása, a hatékony együttműködési formák kialakítása; kapcsolattartás a helyi pártok vezetőivel; a képviselő-testület működési feltételeinek megteremtése, munkájának megszervezése; a települési képviselők, a tanácsnokok, a bizottsági elnökök munkájának segítése; a képviselő-testület döntéseinek előkészítése, a döntések végrehajtásának megszervezése és ellenőrzése; az önkormányzati intézmények működésének ellenőrzése, segítése; a polgármesteri hivatal irányítása; stb.

A feladat-és hatáskör – a garanciális keretek megtartása mellett – szabadon alakítható, növelhető, illetőleg csökkenthető.Az Ötv. rögzíti, hogy az önkormányzati feladatokat a képviselő-testület és szervei: a polgármester, a képviselő-testület bizottságai, a részönkormányzat testülete, a képviselő-testület hivatala látják el.

Attól függően, hogy e jogkörével milyen intenzíven él a képviselő-testület, alakul ki az erős, a közepesen erős, illetőleg a gyenge polgármesteri hatáskör. Az Ötv.- jogállását és szerepkörét tekintve-alapvetően erős képviselő-testületet, valamint közepesen erős polgármesteri pozíciót hozott létre. A mérsékelten erős polgármesteri modell keretén belül a helyi képviselő-testület a szabályzatában növelheti, vagy csökkentheti a polgármester szerepkörét. A társadalmi megbízatású, nem főállású polgármester pl. szükségképpen kevesebbet tud felvállalni, mint a községházán teljes munkaidőben dolgozó polgármester.

A polgármester feladatainak eddigi, törvényi szabályozása tehát lehetővé teszi a feladat- és hatáskör szabadon növelhetőségét, illetve csökkentését. Ennek alapján a következőket javasoljuk:

1. A polgármester nem csak az önkormányzat képviselő-testületének akaratát hajtja végre, hanem az adott település és társadalmának stratégiai szándékát is. Ezért a helyi társadalom akaratát folyamatosan felméri, integrálja, a helyi politikában képviseli, és mindent megtesz annak megvalósításáért.

  1. 2.Feladata nem csak a lakosság önszerveződő közösségeinek támogatása, s a hatékony együttműködési formák kialakítása, hanem a település közösség- és társadalomfejlesztésének és a működőképes civil társadalom megteremtődésének aktív segítése.

  2. 3.Kiemelt tevékenysége, hogy a képviselő testületet úgy orientálja és szervezze, hogy a képviselő testületet betölthesse az összefogó, cselekvő falumag szerepet, s nyerje meg a társadalom-, a demokrácia- és a szellemi fejlesztés új feladatainak végiggondolására és elvégzésére.

  3. 4.A polgármester nem csak a képviselőtestület elnöke, hanem a helyi társadalom első embere, példaadó személyisége, aki közösségi, szellemi, erkölcsi vezetői szerepeket tölt be.

  4. 5.Célja nem csak a demokratikus helyi hatalomgyakorlásmegvalósítása és segítése, a közakarat érvényesülésének biztosítására, hanem a demokrácia folyamatos továbbfejlesztése, például a részvételi demokrácia, az e-demokrácia intézményesítése.

  5. 6.Szintén kiemelt feladata, hogy helyben szervezi és irányítja a közigazgatás folyamatos modernizálását, többek között az e-közigazgatás széleskörű bevezetését.

  6. 7.A helyi közszolgáltatások körének bővítése, változtatása, fejlesztése, függően attól, hogy a helyi társadalomban milyen újabb akkut problémák, vagy jövőorientált feladatok jelentkeznek.

  7. 8.Feladata, hogy a helyi értékrend alakulását figyelje, szükség esetén szorgalmazza az értékrend visszaállítását és/vagy megerősítését, sőt továbbfejlesztését, mert e nélkül a helyi társadalom belső egyensúlya és működőképessége nehezen tartható fent.

Utcaközösségek

Az utcaközösségek mindegyike egy vagy több utca családjainak közössége. Általában 150-180 helyi polgár; avagy 50-60 család (illetve egyedül élő ember). Ez az a mikroközösség, amely még viszonylag jól áttekinthető, de már falun sem mindig igaz, hogy két-három vagy több szomszéd közül mindnyájan jól ismerik egymást. Ellenben nagyjából mindenki tud a másik 40-60 közeli családról, ha mást nem, akkor híreket, pletykákat.

Az utcaközösség az együtt-élőkből, vagy az egymáshoz közel élőkből – nem vérségi alapon, nem családi-rokonsági szerint – teljesen önkéntesen élő közösséget hoz létre. Ebből nem az következik, hogy ebben rögtön minden család vagy helyi polgár részt vesz, hanem fokozatosan, egyre többen ismerik meg egymást jobban és kezdenek figyelni egymásra.

Az utcaközösségek építenek a komaság intézményére és hagyományára, különösen azokban a falvakban, ahol ez a közösségi intézmény még megmaradt. Ezért azt is mondhatjuk, hogy az ideális utcaközösségek úgy képzelhetők el, mintha mindenki mindenkinek komája lenne, hiszen ez nagyon szoros érzelmi, lelki, szellemi, erkölcsi és spirituális kapcsolathálózat.

A mai lokális társadalom – ez bármennyire is paradoxon – ma inkább az izolációk hálózata. Az egyes polgár gyakran izolált saját családjában, vagy saját utcájában is, s leginkább izoláltnak érzi magát a helyi vagy tágabban a lokális társadalomban. A családok közötti egymásara figyelés, problémaészlelés vagy kölcsönös segítés is messze elmaradt a normális együttműködési hagyományoktól vagy tapasztalatoktól. Ugyanakkor az utóbbi öt évben mintha egy ellentétes trend is elindult volna, mióta egyre több család vagy polgár felismeri, hogy az együttélő családok mindenekelőtt számíthatnak egymásra.

Az utcaközösségekben általában a második-harmadik évben bontakoznak ki olyan közösségi formák, amelyek a település életét már alapvetően változtatják és különböző áldásos hatásokat érnek el. Például: a) a bajban lévők rendszeres támogatása, egymás iránti jószolgálatok vállalása; b) utcaközösségi és/vagy települési stratégiák kidolgozása, környezeti-ökológiai programok megvalósítása, c) helyi magisztrátusok szervezése, helyi közösségi pénz létrehozása, civil kártya bevezetése, utcaközösségi honlapok kialakítása, d) aktív közösségpolitikai részvétel a település életében, koncepciózus együttműködés az önkormányzatokkal és azok intézményeivel, e) át közösségi gazdaság társadalmi fejlesztések előkészítése, stb.; f) többnyire közösségi tulajdon visszaállításával és/vagy teremtésével önálló gazdasági, társadalmi, civil, vagy tudásintézmények megszervezése és működtetése.

A jelenlegi állapotok és lehetőségek alapján összeállítottam egy közösségfejlesztési „lépcsősort”. Nem véletlen, hogy szinte minden utcaközösség a családok közötti együttműködést érzelmi és/vagy információs közösségként kezdi. Természetesen egy-egy közösség nem mindig ezt a fejlődési sorrendet éli meg, s az utcaközösségek gyakran egyszerre több lépcsőn is haladnak felfelé.

Sor

szám

Közösség-lépcsők

utcaközösségek optimális fejlődési fázisai

1.

Érzelmi közösség

2.

Információs-kommunikációs közösség, avagy beszélgető közösség (+ virtuális „közösség” interneten)

3.

Környezetszépítő- fejlesztő közösség (saját házuk, kertjük, utcájuk, terük, stb.)

4.

Együtt gazdálkodó, értékesítő, fogyasztó közösség (Pld: helyi gazdaság, csereklubok, stb.)

5.

Lokális közpolitikai közösség (közügyekben közös gondolkodás és cselekvés + utcaközösségi képviselő választása)

6.

Egymást segítő és önsegítő közösség (koma-közösség, szociális közösség, stb.)

7.

Tudás közösség (tudást teremtő, közvetítő közösség)

8.

Mentális közösség (személyes és közösségi lélekfejlesztés, öngyógyítás, lásd az ÉLSZ törekvéseit, stb.)

9.

Szeretet közösség (vagy például lelki közösség)

10.

Spirituális közösség; ami egyben tudat közösség, vagy minimum a lokális közösségi tudat tudatosulása

Varga Csaba, 2009

Nem szabad elvárni, hogy minden utcaközösség minél hamarább lépjen előre. Egyébként is teljesen normálisnak kell elfogadni, hogy egy-egy utcaközösség – bármilyen okból – megtorpan, vagy hosszabb ideig vegetál. A szervezők. és szakértők célja nem lehet más, mint a minél önállóbb, szervesebb, kiérleltebb közösségfejlődés menjen végbe.

Utcaközösségek internetes portáljai96

Ha az utcaközösségek egy-két éve jól működnek, akkor a fejlesztés második lépcsőjében az utcaközösségek digitális közösségszervezési lehetőséghez jutnak.

Abán például 2011-ben minden utcaközösség saját internetes portált kap, amelyen saját közösségi életüket, információ- és tudáscseréjüket bonyolíthatják. Ezek a portálok teszik lehetővé, hogy a közösségi pénz segítségével mérjék és honorálják, hogy az emberek és a családok mit és mennyit segítenek egymásnak. Ennek érdekében az Atigris ZRt olyan informatikai szolgáltatásokat és termékeket nyújt, melyek segítségével Aba önkormányzata elindította új, példaértékű kezdeményezését, a részvételi demokrácia elektronikus úton történő intézését.

Az Atigris Zrt a részvételi demokrácia megvalósítását és gyakorlati alkalmazását megoldó informatikai eszközök elkészítését három nagy fázisban oldotta meg. Ezen a következők: (1) A részvételi portálok előkészítési és indítási fázisa – az utcaközösségi szint megvalósítása, az ügyfélkapu authentikáció integrálása, az e-közigazgatási alapfunkcionalitás kiépítése. (2) A részvételi portálok kiterjesztése funkcionálisan és felhasználói körökre (Civil Fórum, Magisztrátus, központi Millenniumi Park portál stb.); az ügyfélkapu csatlakozások megoldása, az űrlapok fogadásának előkészítése és megvalósítása. (3) A részvételi portálokon plusz „csalogató” szolgáltatások folyamatos bevezetése. Például: online piactér kialakítása; elektronikus fizetés megoldása; e-egészségügy funkcionalitások megvalósítása; adó- telekkönyv szolgáltatások elektronikusan, stb.

Az első lépésként az „utcaközösségi portálokat” hozták létre. Az e-közigazgatáshoz való megfelelésként először is alkalmazták az ügyfélkapu authentikációs modulját az utcaközösségi portálokra való belépéshez. Ebben a fázisban még megvalósul az alap dokumentum- erőforrás- és feladattár kialakítása is. Az egységesített dokumentumtárban megtalálhatóak lesznek az önkormányzat mindenkor aktuális formanyomtatványai, akár az ABEV szoftverrel kitölthető űrlapok formájában is.

A második fázisban – az első fázis tapasztalataira építve – a portálok felhasználási körét terjesztik ki, vagyis például a Magisztrátus is önálló portált kap, s felhasználóinak igénye szerint létrejönnek a települési közösségek további internetes portáljai.

Az utcaközösségi és a települési közösségi portálokon elérhetők lesznek a civilegyetem előadásai, vitái és tananyagai. Ehhez kialakítani egy feltöltő felületet, amely képes az alkalmazott adatbázisban az egyes tananyagokat eltárolni úgy, hogy a feltöltés közben lehetővé teszi kulcsszavak és leíró információk megadását is, melyek a későbbi visszakeresést segíthetik. A feltöltő felületen kívül lesz egy logikus és használható kereső felületet is, valamint egy email alapú értesítési rendszer is, amely képessé teszi a felhasználókat arra, hogy a számukra érdekes tartalmak változására előfizethessenek és feliratkozhassanak.

Társadalmi szerződés

Egy-egy településen csak akkor indul el és/vagy gyorsul fel az önkormányzat és a helyi társadalom szerves, életközeli, ugyanakkor távlatos együttműködése, ha közösen létre hozzák a helyi társadalmi szerződést. Az önkormányzás stratégiai célja így ma aktuális feladattá vált.

Dél-Fejér megyében először Abán született társadalmi szerződés, ám most – 2011 nyarán-őszén – ugyanilyen létrejött Csókakőn, Sárosdon, Sárkeresztúron és Nagylókon. Aba így akar egyszerre a múlt a jelen és a jövő városa. Ennek a „kisvárosnak” van múltja, mert a múltat fontosnak tartja, és a hagyományokra akar építkezni. Abának van jelene, mert tudja, hogy mit akar, és már kéznyújtásnyira van attól, hogy nagyközség helyett igazi kisváros legyen. Abának van jövője, mert van végre egy olyan település, amely világos és messzire mutató jövőképpel rendelkezik.

Mindennek a tudatában az Abai társadalmi szerződés és egyben demokráciakísérlet a következő programot adja, amelyet már öt éve elfogadtak falugyűlés keretében:

1. A társadalmi szerződés deklarálja Abán, hogy a részvételi demokrácia kiépítése megkezdődhet. Ezt maga az önkormányzat döntötte el, amikor testületi határozattal elindította a társadalmi szerződés létrehozásának folyamatát.

2. A társadalmi szerződés Abán minden állampolgárnak, minden családnak és minden utcaközösségnek intézményesített formában lehetővé teszi, hogy a mai nagyközség és a közeljövő városában részt vehessen a jelen és a jövő formálásában.

3. A társadalmi szerződés azt akarja elérni, hogy a helyi részvételi demokrácia megvalósuljon és ennek a jóvoltából a helyi társadalmat a szétesettség helyett az egymáshoz fűzöttség jellemezze.

4. A társadalmi szerződés legfontosabb célja, hogy az abaiak egymásra figyelve és egymást segítve megvalósítsák messzire tekintő jövőképüket.

5. Ez a szerződés tíz évre szól, mert maga a program is a tízes évek végéig fogalmazódott meg, de a szerződés meghosszabbítható, ha az első tíz évben eredményes lesz. A társadalmi szerződés középpontjában az áll, hogy létrejövő társadalmi szerződés és részvételi demokrácia segítségével Abán mindenkinek javulhasson az életminősége.

6. Az életminőség emelését szolgáló program elkészült. Ennek magjában az áll, hogy Aba az európai és a magyar információs társadalom korszakában nem egyszerűen város, hanem intelligens város lehessen.

7. Nem kevésbé lélekemelő távlatot jelent a Dél Kapuja program, amely Abának konkrét civilizációs és kulturális fejlődést kínál: a gazdaság fejlesztésben technológia parkot, a turizmus fejlesztésben gyógyvizes élményparkot, intelligens lakótelepet, valódi és kulturált városközpontot, természeti és környezeti rekonstrukciót, a hagyományokhoz való visszatalálást, kölcsönös emberi tiszteletre építő világot, az emberek és intézmények közötti értelmes dialógust, és egyáltalán olyan városi környezetet és klímát amelyben a település szélén élők sem érzik azt, hogy ki vannak rekesztve.

8. Aba már boldogan nézhet hátra, hiszen a legnehezebb első lépéseken túl van: az önkormányzat által elfogadott és kidolgozott fejlesztési programjával 2004. őszén a teljes lakosságot képviselő és sokak részvételével megtartott falugyűlés azonosult.

9. A társadalmi szerződés tehát nem akar egyebet, mint azt, hogy a helyi polgárok lelkileg és szellemileg azonosulhassanak a közösség jövőképével, és ennek következményeként ki-ki személyesen vagy közösségi fellépések keretében folyamatosan részt vehessen a jövő kis városának létrehozásában.

10. Ezért hozták létre a strukturált párbeszéd rendszerét, hiszen az abai utcaközösségek tagjai megválasztották képviselőiket, és a képviselők pedig létrehozták saját közös civil intézményüket, amivel megteremtették a tényleges párbeszéd feltételét.

11. Az intézményes párbeszéd fóruma ugyanakkor vállalja, hogy a következő tíz évben folyamatosan lehetőséget teremt akár minden helyi polgár és család személyes részvételére a döntésekben és a cselekvésekben.

12. Végül ezt az új demokratikus ügymenetet és közösségi együttműködési hálózatot hosszú távon is működőképessé teszi, hogy támogatóként és ösztönzőként ott áll mögötte a helyi önkormányzat.

Legyen Aba Magyarország egyik legszeretetreméltóbb és polgáraihoz leginkább jóságos, hagyományokra építő, és a kultúrát továbbvivő, Európa figyelmére is méltó intelligens kisváros.

Társadalmi szerződés Program

Részvételi demokrácia97

A századelő alapállítása: a jelenlegi demokrácia poszt-totalitáriánus rendszer. A demokrácia védelemre szorul, hogy ne csúszhassunk vissza a puha diktatúrába sem, ám a demokráciát vizsgáljuk felül, hogy eljuthassunk a poszt-demokrácia valamelyik állapotába. A századelő jövőképe az egész századra szól: a poszt-demokráciát tekinthetjük részvételi (és egyúttal elektronikus) demokráciának, vagy elgondolhatjuk egy globális, új, ideális polisz tudatalapú demokráciájának. Az út: demokráciából a demokráciába, ám a két demokrácia modell között megint annyi a távolság, mint korábban a diktatúra és a demokrácia között, ráadásul az új demokráciakép nem sokkal homályosabb, mint a poszt-totalitáriánus rendszer önképe.

Az euroatlanti állam- és demokrácia modell látványos válságjeleket mutat. A globális politikai-állami tér egyfelől a válság elfedésében érdekelt, másfelől a válság megoldására évtizedek óta lokális törekvések indultak, amelyek azonban minimális mértékben hatnak a globális vagy nemzetállami szinten. A kulisszák mögött nagyon kevesen tagadják a gyökeres újragondolás szükségességét, miközben egyetlen politikai-állami erőcsoport sem akarja kockáztatni meglévő pozícióit. A helyzet összetettségét mutatja, hogy az európai unió például kifejezetten törekszik az elektronikus demokrácia bevezetésére, ám az európai alkotmányozás megoldása, vagy az európai bizottság alaposabb megreformálása várat magára.

Egy új állam- és demokrácia elmélet már csak abból indulhat ki, hogy önmagában, izoláltan nem értelmezhető a nemzetek/államok demokráciája. A globális és lokális társadalmi téridőben egyszerre, összefüggő rendszerként jön létre a felső szintű, a kontinenseken is átnyúló globális demokrácia, a középső szinten a kontinentális és részben a nemzetállami demokrácia, valamint az alsó lokális szinteken a regionális, mikró-térségi demokrácia. Ugyanez igaz az állami szintekre: egységes rendszer a globális állam (vagy az ezt helyettesítő intézményrendszer), a kontinentális állam (unió, államszövetség, stb.) és a nemzetállam, valamint a lokális önkormányzás.

A szintén többszintes részvételi demokrácia, a helyi demokrácia vagy a közösségi demokrácia kiszélesítésének programja már minimum több mint tizenöt éves múltra98 tekint vissza. Összességében mégis megállapíthatjuk, hogy megvalósításának egységes rendszere még nem alakult ki, annak ellenére, hogy szinte nincs egyetlen ország, kontinens vagy nemzetközi szervezet sem, amelynek politikai célkitűzései között ne szerepelne a „demokrácia demokratizálásának” programja. Ez már viszont új demokrácia modellt feltételez. A részvételi demokrácia eszméjének gyors terjedését mindenekelőtt az teszi indokolttá, hogy napjainkra a globalizációs és lokalizációs folyamatok egyre erősödnek, s áttörve a gazdaság világát, az információs rendszerek terjedésével elérte a szociális és kulturális szférát is. És itt az új felfogás is: a tudás és tudatalapú demokráciák víziója.

Ebben az összefüggésben a részvételi demokrácia programja egyrészt nem tekinthető másnak, mint a lokális világ védekező mechanizmusának erősítése a helyi társadalmi, gazdasági és környezeti érdekek, s az identitás megőrzése érdekében, másrészt viszont ez a program a lokális és nemzeti társadalom önszerveződését és kontinentális (értékalapú) versenyképességét szolgálja. Ez a két stratégiai szerep egyszersmind érthetővé teszi a megvalósításban tapasztalható különbségeket is, hiszen a világ különböző térségei más és más mértékben és formában érintettek az új globalizáció-lokalizáció hatásaitól. A változatosság okainak másik forrása a helyi demokratikus hagyományokban keresendő, amelyet nagymértékben befolyásol egy adott terület gazdasági és szociális állapota, a meglévő intézményrendszer működőképessége stb.

A részvételi demokrácia gyakorlati működése – különböző előzmények után és eltérő és azonos intézményesülési formák alkalmazásával – elindult Aba mellett Csókakőn, Nagylókon, Sárosdon és Sárkeresztúron.

Ma Magyarországon egyre több településen dönt úgy az önkormányzat, hogy a részvételi demokrácia modell valóra váltását kulcselemnek tartja a minőségi önkormányzás érdekében.

Magisztrátus

Minden olyan településen, ahol a képviseleti demokrácia továbbfejlődik egy komplex részvételi közösség és részvételi demokrácia programmá, ott központi elem a magisztrátusok létrejötte.

A lokális részvételi demokrácia jelenlegi új csúcsintézménye: a Magisztrátus.

A többszörös képviseleti demokrácia elvét és gyakorlatát nem a demokráciaelmélet konstruálta meg, hanem a gyakorlati demokráciafejlesztés tervezése és gyakorlata alkotta meg. A hagyományos hazai önkormányzati képviseletet egyszeri képviseletnek tekintve létrejöttek a párhuzamos – szintén választáson alapuló – képviseletek. Így egy összetett vagy többszörös önkormányzati és társadalmi szerkezet alakult ki, amely a társadalom fontosabb csoportjainak konkrét és közvetlen képviseletet tesz lehetővé. Ez a felfogás és megoldás részben megelőzi és megelőlegezi a részvételi demokrácia szisztémáját.

A részvételi demokrácia intézményesítésének Magyarországon is kész a programja. Először is Abán például a 24 (majd összesen 30) utcaközösség által egyenként választott civil képviselő létrehozta a saját civil fórumát. A helyi civil szervezetek képviselői szintén megszervezték saját községi/városi koordináló testületüket és képviselőket választottak. Az abai önkormányzati testület változatlanul hivatalban maradt és ellátta minden törvényileg szabályozott feladatát. A szintén helyi cégek, vállalkozások (gazdasági társaságok) szintén választottak képviselőket. Végül a településen működő egyházak is delegálták képviselőiket. Ez összesen 56 képviselő. Az öt különböző társadalmi képviselet aztán megszervezte a „csúcsszervezetet”, amely az Abai Magisztrátus nevet kapta. Ez 2007. tavaszán alakult meg ünnepélyesen. Ez tekinthető helyi parlamentnek is, miközben a helyi polgármesteri hivatal felfogható helyi kormánynak is. Ám egyik sem teljesen ez, de még nem lehet tudni, hogy igazán mi lesz. Annyi bizonyos, hogy a részvételi demokrácia akkor lesz teljes és tényleges, amikor az abai e-önkormányzás és e-közigazgatás kifejlődik, hiszen attól kezdve az Magisztrátus bármilyen kérdésben bármikor digitális népszavazást is tarthat.

A Magisztrátus tehát a múlt demokráciája helyett a jövő egyik demokráciáját választja. A képviseleti demokrácia modellt továbbgondolja és kiegészíti, sőt meghaladja a részvételi demokrácia modellel. Minden egyes abai polgárnak úgy akar több és közvetlenebb részvételi (előkészítési, döntési és cselekvési) lehetőséget teremteni, hogy a helyi társadalmi szerződés eredményeként új típusú, közösségi lelket hordozó, cselekvőképes intézményrendszert hoz létre. Ez nem más, mint a demokrácia demokratizálása.

Az abai Magisztrátus tehát egyfelől társadalmi szervezet, amely a nagyközség minden polgárát és intézményét képviseli és koordinálja, másfelől információ- és tudásközpont, amely a tervezéshez, a döntésekhez és a végrehajtásokhoz szellemi hátteret teremt, harmad felől a helyi jövőkép alkotója, amely kidolgozza, és folyamatosan továbbfejleszti a település stratégiáját, negyed felől a település lelki központja, amely az embereknek hitet és erőt kínál a közös feladatok elvégzéséhez.

Ez azonban még nem minden. A Magisztrátus ötöd felől – mint jeleztük – az új demokráciamodell műhelye, amely a települési-közösségi együttműködésben közvetlen részvételi lehetőséget teremt, hatod felől az abai társadalmi tudat tudatos formálója, amely a helyi polgárok és családok számára új tudást és új tudatot kínál.

Ezek többnyire hagyományos szavakkal elmondott már korábbról ismert (bár el nem látott) valódi feladatok. A Magisztrátus azonban ennél több, mindenekelőtt lelki-erkölcsi intézmény.

A jövő ugyan is nem azon múlik elsődlegesen, hogy a nagyközség mire és mennyi forráshoz jut, hanem inkább azon, hogy milyen tudattal éli meg a jelent és milyen új szellemű, újvilágot teremtő változások mellett voksol.

Intelligens falu/város program

Az ezredforduló után az információs kor kihívásaira válaszolva a települések (falvak, városok) elkészítették és folyamatosan megvalósítják az intelligens város programot.

Fejér megye déli részén többek között az Intelligens Aba Város és az Intelligens Sárvíz Kistérség mintaprojektet (nagy projektet) dolgozták ki.

Az Európai Unióban az elmúlt években már önmagában egyre ritkábban beszélnek információs társadalomról, mert a különböző lisszaboni célok fokozatosan integrálódnak, így napirendre kerül a fenntartható információs társadalom, az innovációs és információs társadalom vagy a tudás és kultúraipar közös programja, stb. Ezért ez az abai és sárvízi projekt egy komplex (információs, innovációs, fenntartható, környezetbarát, tudás- és kultúraközpontú) fejlesztést akar. Ez a komplexitás belső érdeke a terület- és gazdaságfejlesztési – Aba központú – Sárvíz kistérségnek. Az intelligens jelző tehát a magas minőségű komplexitásnak is kifejezője.

A fő cél az életminőség és a versenyképesség együttes, sokrétű és intenzív fejlesztése egy hátrányos helyzetű kistérségben a tudásalapú kor adta lehetőségek kihasználásával. Magyarországon jöjjön létre az első olyan település és kistérség, amely a jelzett komplexitás jegyében teljes joggal nevezhető az információs- és tudástársadalom minta kistérségének.

Ezért a vállalt feladat az volt és marad, hogy Aba nagyközség és a Sárvíz kistérség 2007 és 2015-2020 között egyszerre váljon négy tartalom – hagyományalapú, természet- és környezetbarát, tudásközpontú és innovatív, intelligens közigazgatású és munkamegosztású város és kistérség – megvalósításának funkcionális és szubsztanciális szerveződésévé és egyik országos működési mintájává.

Az intelligens város és kistérség program már részben megvalósult programjai ezek voltak: közösségi identitástudat erősítése; belső kohézió növelése az intelligens társadalom kialakulásával; életminőség javítása – infokommunikációs elérhetőségtől az oktatás minőségének javításáig; gazdasági és társadalmi versenyképesség növelése; térségi tudásbázis megteremtése, az új tudások elérhetővé tétele; városi és kistérségi közoktatás-fejlesztési modell; hatékony polgárbarát szolgáltató önkormányzat és e-közigazgatás; e-gazdaság, technológiai park, innovatív környezet; városi és kistérségi e-content program és térségi digitális média program; kistérségi infokommunikációs hálózottság javítása és kiterjesztése; hagyományalapú kistérség kialakítása, a hagyományok visszatanítása; népességmegtartó erő növelése.

E-közigazgatás

Az e-kormányzás, az e-közigazgatás vagy az új demokrácia elmélete sem lehet más, mint új elmélet. Ha az e-közigazgatás például új típusú közigazgatás, akkor az új elmélet egyik alapja az új közigazgatás gyakorlata, s a másik alapja pedig az e-közigazgatást megtervező programok alapelvei. Nem szabad azt gondolni, hogy minden új európai fejlesztésnek – még a fejlesztés előtt – megszülettek a teoretikus felfogásai. Mindenesetre Magyarországon hamarabb hirdették meg az e-kormányzás és az e-közigazgatás bevezetését, mint kidolgozták volna ennek elméleti megközelítéseit. Ugyanakkor nem folyik nyilvános diskurzus az élménytársadalom válságáról, a politikai modell kiüresedéséről vagy az univerzális jövőkeresésről.

Az e-közigazgatás elmélete azonban nem egyszerűen, vagy nem pusztán egy új közigazgatási felfogás. Egyrészt azért nem, mert az „e” betű már más dimenzióba emeli a közigazgatási szemléletet, hiszen elektronikus vagy/és digitális közigazgatásról beszélünk, amiből az is következik, hogy az elméletnek ki kell terjedni az új (infokommunikációs) technológiára és az új technológia inspirálta világfelfogásra. Másrészt azért nem, mert az e-közigazgatás alapvetően átalakítja – vagy óvatosabban mondva: várhatóan átalakíthatja – az államot, másként definiálja az állam polgárát, és új módon tételezi állam és állampolgár (és közösségeinek) viszonyát. Ezért az e-közigazgatás (vagy a t-közigazgatás) elméletének szintén ki kell terjedni az állam, az állampolgár, a társadalom és a demokrácia elméletére. Mindebből az következik, hogy előbb-utóbb létre kell jönnie egy olyan integrált elméletnek, amely átfogóan vizsgálja és értelmezi az alapkérdéseket, és ennek alapján gondolja végig a közigazgatás fejlesztését.

Az e-kormányzás és az e-közigazgatás csak azért van ennyire a középpontban, mert Európában és Magyarországon – különösen helyi szinten – ez a fejlődési lépés látszik reálisnak és végigvihetőnek. A belátható távlatok azonban sokkal messzebbre vezetnek: a részvételi állam és a részvételi demokráciába irányába mutatnak, ami elképzelhetetlen az intelligens hálózati társadalom kialakulása nélkül. Mindenesetre a rövidtávú menetrend így nézhet ki:

Lépcső-fokok:

Várható fejlődési lépcső neve

Fejlődési lépcső fontosabb elemei

Fejlődési lépcső távlata

Első lépcső

Szolgáltató állam, digitális állam és e-közigazgatás

Egyszerre állampolgárbarát, szolgáltató állam és részleges digitális e-kormányzás, kiegészítve szigetszerű e-államigazgatással, s önkormányzati e-közigazgatással a hagyományos képviseleti demokrácia keretei között, részben már új és formalizált társadalmi szerződés alapján

Kiépült digitális állam és teljes körű e-közigazgatás

Második lépcső

e-kormányzás és korlátozott e-demokrácia

Részleges európai és nemzeti demokrácia-reform, nemzeti és regionális-kistérségi, valamint települési e-demokrácia, e-népszavazásokkal; egyszerre egyszerű vagy összetett képviseleti és elektronikus részvételi demokrácia

Kiépült e-demokrácia, de még marad a képviseleti demokrácia

Harmadik lépcső

Intelligens civil társadalom és társadalmi részvételi demokrácia

Globális, kontinentális, nemzeti és lokális szinten kiépülő intelligens (tényleges és virtuális) civil társadalmak átlépik a hagyományos demokrácia kereteit, vagy kikényszerítik a részvételi alapú és fő kérdésekben közvetlen döntésekre épülő új demokrácia és társadalom modellt

Intelligens civil társadalom és hálózati demokráciája

Negyedik lépcső

Részvételi demokrácia és részvételi, társadalom vezérelt állam

Egyszerre az egyéni döntésekre és a pártoknál lazább közösségi civil társulásokra és nem elkülönült hatalmi elitekre épülő, széleskörű valóságos/virtuális demokrácia, és részvételi állam, amelyben a civil polgár felkészült, nem manipulált és így felelőssé válik

Fejlett részvételi demokrácia, szabad társadalom és felelős döntést hozó közösségpolgár

Fejlődési lépcsők 2010-2050 (Varga Csaba)

Magyarországon már a legtöbb helyi önkormányzat az e-közigazgatás valamilyen kezdeti formáját már bevezette. Nem tartunk azonban még ott, hogy az új állam és demokrácia, az új társadalom és demokrácia, valamint az e-közigazgatás szakszerű és transzdiszciplináris elméletei és gyakorlati megszülethessenek. A minőségi önkormányzásnak viszont prioritása az e-önkormányzás, az e-közigazgatás, sőt az e-demokrácia is, hiszen a lakosságnak a fele már gyakran használja az elektronikus eszközöket, a mobiltelefont vagy az internetet.

Dél-Fejér megyében az Ország Szíve programnak egyik központi eleme az e-közigazgatás (és az e-demokrácia) fejlesztése. Miután jelenlegi elképzelés szerint várhatóan nem lesznek regionális ASP szolgáltató központok, hanem egyetlen országos szintű mammut-központ kiépítése várható, ezért a három kistérség (avagy a 28 település) fejlesztési problémákba ütközik: 1. Amíg nem jön létre az országos ASP szolgáltató központ, addig ne fejlesszék az e-közigazgatást, vagy ne várjanak erre, és legfeljebb piaci szereplőkkel közösen működtessenek egy lokális e-közigazgatási rendszert; 2. Miután Abán az egyik informatikai cég saját fejlesztési forrásból létrehozta a helyi e-demokrácia szolgáltatást, ezt a modellt adaptálják-e mind a 20-25 településen, vagy ennek bevezetésével is várjanak; 3. Az EU szabványai szerint az e-közigazgatás fejlesztésének minimum öt lépcsőfoka van, amit országos szinten még sokáig nem fognak széles körben bevezetni, ám Dél-Fejér megyében öt éves távlatban – mintegy modellkísérletként – kísérletet tehetnének a magasabb e-közigazgatási szintek elérésére.

4. Ha 2013-tól létrejönnek a járások és a járási közigazgatási hivatalok, akkor ezeket szinte lehetetlen megszervezni hagyományos, egy központú, egy székhelyű, nagy apparátusú, papíralapú hivatalként. Csakhogy nincs készen részletes koncepció, vagy bármilyen elképzelés a járási hivatalok (jórészt, de nem teljesen) e-közigazgatási intézményként való létesítésére. A Digitális Megújulás Cselekvési Terv sem tartalmazza még ezt a fejlesztési irányt. Ezért az Ország Szíve projektben – kormányzati egyetértés és konkrét támogatás esetén – 2011 őszétől 2012-2013-ig e-közigazgatási modellkísérletként a járási e-közigazgatás hivatalok létrehozhatók lennének. Ezért azt javasoljuk a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium Infokommunikációért Felelős Államtitkárságnak, hogy pilot projektként vállalja fel és támogassa ennek a járási e-közigazgatási hivatal projektnek a megvalósítását. (A KIFÜ előzetesen késznek mutatkozott arra, hogy egy ilyen pilot projekt menedzselésében részt vegyen.)

Helyi élelmiszer program

Minden településen az egyik legfontosabb új gazdasági, társadalmi és szellemi fejlesztés, hogy a helyi társadalom önellátó, önfejlesztő gazdasági-társadalmi szerepeket töltsön be. A lokális piacgazdaság és a nem piaci gazdaság fejlesztése egyaránt megköveteli a helyi élelmiszer gazdaság kardinális átalakítását. Ez a következő funkciókat jelenti:

  • •.A helyi élelmiszertermelés (gabona, tej és tejtermék, zöldség, gyümölcs, hús, stb. termelés) átfogó fejlesztése, a családi önellátás, az őstermelés, a családi mezőgazdasági s élelmiszer gazdálkodás együttes rendszerének újraépítése; ez egyben már egy új, részvételi gazdasági modell kialakítása

  • •.Új vetőmag program kidolgozása, az agrár növényi-génbankok kínálatának használata (stb.)

  • •.A minél teljesebb és fenntartható élelmiszer önellátás és ugyanakkor piaci aktivitás elérése

  • •.A települési élelmiszer feldolgozás széleskörű javítása

  • •.A helyben termelt élelmiszerek minőségének javítása, biogazdasági követelményeinek garantálása, mindenféle szennyeződés kizárásának elérésére, avagy új élelmiszerbiztonsági gyakorlat kidolgozása és elfogadása és új tudatos fogyasztói gondolkodás elterjesztése

  • •.Az új ökológiai (természeti- és környezeti) követelmények megismertetése és közösségi elfogadása

  • •.A települési érdekek és érdekek jegyében a helyi élelmiszerpiac feltámasztása és ellátási rendszerének újraépítése, a kiskereskedelmi hálózat megerősítése, avagy a helyi termékek értékesítésének új hálózatai jöjjenek létre, továbbá új típusú beszerzési, feldolgozói és értékesítési szövetkezések preferálása

  • •.A helyi közösségi pénz bevezetésével a helyi élelmiszergazdaság forrásainak növelése és elérhetővé tétele

  • •.A helyi lakosság teljesen vagy többségében helyben termelt élelmiszert helyi üzletekben vásároljon, s mindenekelőtt ezeket fogyassza;

  • •.A helyi közétkeztetés teljesen, vagy zömében helyi termelt élelmiszert használjon és egyben az ételkészítési és étkezési kultúrát tudatosan javítsa

  • •.Mindennek érdekében egyrészt felelős új önkormányzati élelmiszerpolitika kidolgozása és szabályozása-támogatása helyi törvényekkel, másrészt új helyi gazdasági és ennek részeként új élelmiszertermelési, feldolgozási és értékesítési politika megvalósítása és széleskörű támogatása pályázati és más forrásokkal

  • •.Ahol erre még vagy már lehetőség teremthető, a földek köztulajdonban tartásával vagy újra köztulajdonba vételével/vásárlásával helyben lakó családok számára bérelhető földalap létrehozása

  • •.Átfogó képzések szervezése a paraszti és családi gazdálkodás visszatanítására, a széleskörű önellátás és faluellátás agrárgazdálkodói – tudásintenzív – kultúrájának megteremtése.

Ne felejtsük el, hogy egy új élelmiszer program helyben munkahelyeket hoz létre, gyarapítja a családok jövedelmét és ezzel biztonságát, a mezőgazdasági termelést és ellátást olcsóbbá teszi, a polgárokat tudatos önellátásra ösztönzi és készteti, újra egészséges, vagy legalább egészségesebb étkezést tesz lehetővé.

Helyi közösségi pénz

A következő évek egyik gazdasági-társadalmi (közösségi) forradalmát a helyi pénzek bevezetése jelenti majd. A helyi pénzek gondolata régóta jelen van Magyarországon is, hol szívességbankról, hol zöld forintról, hol önkormányzati pénzről, hol közösségi pénzrőlbeszélünk. Mára a helyi pénz fogalma vált általánossá. A magyar pénzügyi szabályozás nem nagyon kedvez a helyi pénz bevezetésének, ám ennek ellenére egyre több település – Bicske, Sopron, Gyula stb. – már alkalmazta, vagy tervezi idén a helyi pénz bevezetését.

A helyi pénz szükségképpen a globális pénzrendszer negatív jellemzőit is korrigálhatja. A mai hitelpénz a nemzetközi spekulatív tőkét tápláló hatalmi eszköz, a helyi pénz ellenben az emberi munkát, a valós értéktermelést közvetítő, azt elszámoló intézmény, mondja az egyik legismertebb magyar közgazdász, Varga István. Bernard Lietaer becslése szerint a rendelkezésre álló pénzmennyiség 2-3%-a is elég volna ahhoz, hogy világszerte minden áruforgalmat le lehessen bonyolítani. A többi 97% spekulációs célokat szolgál, és nemcsak teljes mértékben terméketlen, de veszélyes is mindenki számára. Főleg azért, mert javarészt olyan emberek, és szervezetek kezében összpontosul, akiknek és amelyeknek egyetlen céljuk, hogy még több pénzt szerezzenek vele.

Az euróövezetre is jellemző a pénzügyi centralizáció, melynek következtében a központi erő felé áramlik a pénz, a peremvidékek pedig kiszáradnak, akár a pocsolya. Ezért az emberek egyre inkább saját kezükbe veszik sorsuk irányítását. Ez pedig úgy lehetséges, hogy a civil társadalom magánintézményként kezd működni, és alternatív fizetőeszközt bocsát ki. Ezt ugyanis senki nem tilthatja meg. Ha tehát én valamely kisváros büszke polgára vagyok, miért ne használhatnék saját környezetemben saját elszámolási eszközt? Így jön létre a helyi pénz intézménye.

A pénz bevezetésével a helyi fogyasztást köthetnék össze a helyi termeléssel. A regionális fizetőeszköz szerinte egy nagyobb, nemzetközi válság estén is védettséget biztosítana. A helyi pénz bevezetésének az EU-hoz hasonlóan Magyarországon is megvannak a jogi feltételei, problémát okoz viszont, hogy a regionális pénz fedezetének a jelenlegi szabályozás szerint száz százaléknak kell lennie. Más államokban ezzel szemben elegendő néhány százaléknyi fedezet.

A helyi kibocsátású, és a helyi közösség felügyelete alatt álló szabadpénzt korlátozott időtartamra hozzák forgalomba. Hosszú távú megtakarítás esetén tehát ezt a pénzt le kell kötni vagy befektetni. Ennek eredményeként ott, ahol szabadpénz kerül forgalomba:

– Többet költenek az emberek fogyasztásra és beruházásra

– A fogyasztók felesleges pénzüket vállalkozások fejlesztésére fordítják

– Teljes foglalkoztatás: munka mindenkinek, aki dolgozni akar

– A gazdasági növekedést a közösség tudja szabályozni

– A kamatok hosszabb távon nullára esnek le

– Megszűnhetnek az óriási társadalmi egyenlőtlenség

– Hosszabb távon mindenkinek kevesebb órát kell dolgoznia hetente

Mindig éppen annyi van a helyi pénzből, amennyi kell – hiszen a cserében részt vevők hozzák létre éppen akkor és annyit, amennyi kell. Elvileg nincs kamat, hiszen soha senkinek nem kell kölcsönöznie vagy kölcsön adnia. Nincs fizetési határidő, mivel a negatív egyenlege csak egy határozatlan “kötelezvény” arra, hogy a jövőben visszaadjuk a közösségnek akkor, amikor alkalmunk lesz rá. Az értékek az adott közösségben maradnak, nem lehet kivonni, exportálni stb., és mindig visszaforgatódik a helyi gazdaságba, hiszen máshol nem használható.

A három Dél-Fejér megyei kistérség számára elkészült egy közös helyi közösségi pénz bevezetésének elképzelése és születőben van a konkrét megvalósítás forgatókönyve.

Civilegyetem

A civilegyetem különleges felnőttképzési intézmény, amely egy vagy több település civil társadalmának a sokoldalú felkészítését és cselekvőképességét javítja. A civilegyetem elképzelését Magyarországon, a kilencvenes évek közepén dolgozták ki.

  1. 1. A Civilegyetem a XXI. század oktatási intézménye szeretne lenni. Egyrészt felkészít a tudás és tudatközpontútársadalom (vagy kultúratársadalom) korszakára, másrészt a felkészítés és aktivizálás során minden értelmes hagyományt újrateremt, továbbviszi az európai kultúrát és a nemzeti értékeket.

  2. 2. A Civilegyetem fontos célja, a hallgatókat szellemileg és empirikusan segítse abban, hogy minél inkább autonóm civilpolgárok lehessenek, képesek legyenek maguk körül szuverén civil társadalmat szervezni. A Civilegyetem olyan (részvételi) demokráciában gondolkodik, amely számít polgárai aktivitására, felelősségére.

  3. 3. A Civilegyetem tevékenységében kiemelt hangsúlyt fektet a minőségi oktatásra, a tudományos kutatások megismertetésére, építve a társadalmilag és erkölcsileg is felelős konstruktív kritika hagyományára. A Civilegyetem célja, hogy biztosítsa hallgatói számára a magas szintű tudásanyag elsajátítását, az új ismeretek felfedezésének lehetőségeit és azoknak a civil életben való hatékony alkalmazását a közéletben.

  4. 4. A Civilegyetem tudatosan egy-egy hazai térség egyik szellemi központjává és a régiófejlesztés ösztönzőjévé akar válni. Ha intelligens városokban, falvakban gondolkodunk, akkor a civilegyetem az intelligens térségért harcol.

  5. 5. A Civilegyetem nem felsőoktatási intézmény, ezért nem kívánja magát klasszikus, hivatásos egyetemként akkreditáltatni. Új típusú felnőttoktatási intézmény, amely nem elvont értelmiségi koncepció, hanem konkrét magyar társadalmi és oktatási igényekre próbál meg válaszolni. Ugyanakkor a klasszikus egyetemi színvonalú oktatást szeretné Magyarországon a felnőttoktatásban meghonosítani. Ezért is akarja nevével az egyetemi minőséget kifejezni.

  6. 6. Elődjének tekinti az európai és magyar népfőiskolai mozgalmat, hasonlít számos európai felnőttoktatási intézményhez, például az angol nyitott egyetemekhez, ugyanakkor koncepciójában és oktatási módszertanában részben eltér tőlük. Szellemileg a közép-európai és a magyar társadalom- és gondolkodásfejlődésből indul ki.

  7. 7. Az élethossziglan tartó tanulás jogát érvényesítő intézményként minden olyan állampolgár hallgatója. A felvételnél az életkornak nincs szerepe.

  8. 8. Az abai, a csókakői és sárosdi civilegyetemen az alapoktatás időtartama 12 + 1 alkalom. Ideális esetben a hallgatók kéthetente hét-tíz óra elméleti és 2 órás gyakorlati foglalkozáson vesznek részt. A 13. alkalommal egy kerekasztal beszélgetés keretében történik az oktatás lezárása, értékelése és a Diplomás Polgár cím átadása.

  9. 9. A Civilegyetem második fokozata a Civilegyetemi Mesterképző, ami minimum két félévig tart.

Az Ország Szíve programban a következő években 10-15 civilegyetem működne.

Életedért Lépj Szolgálat

Az egészség előfeltételei és egyben forrásai: béke, lakás, oktatás, élelem, jövedelem, stabil ökológiai rendszer, fenntartható erőforrások, társadalmi igazságosság, társadalmi egyenlőség. Az egyén szempontjából, a teljes fizikai, szociális, mentális optimális jól-lét állapota és nem pusztán a betegség vagy rokkantság hiánya.

Egy populáció szempontjából az egészségre hatással van a szociális, a gazdasági, a társadalmi, a kulturális és a fizikai környezet egésze, ezért az egyének egészségi állapotából nem lehet önmagában levezetni a populáció egészségi állapotát. Az egészség cél, eszköz, erőforrás, nem statikus állandó állapot, hanem folyamat.

Az egészség előfeltételeinek és különböző szintű befolyásoló faktorainak alábbi áttekintéséből is következik, hogy az egészség nem lehet egy-egy tárca, szakterület vagy szervezet kizárólagos ügye, felelőssége, kompetenciája. Széleskörű és jól koordinált államigazgatási, üzleti és civil összefogással, az intézkedések és cselekvések egészséghatásának megfelelő mérlegelésével javítható egy populáció egészsége.

Egy populáció egészsége jellemezhető többek között a születéskor várható élettartammal, és/vagy az akadályozottság szintjével. A magyarországi adatok jóval elmaradnak az Európai Unió-s mutatóktól. Az átlagolt adatok elfedik azon szélső értékeket, melyek a jó és rossz egészségi állapotú részpopulációkat és így az egészség-egyenlőtlenségeket jellemzik. Ma Magyarországon a nyugati országrészhez képest a keleti országrészben a születéskor várható élettartam kb. 7 évvel kevesebb. Az egészségi állapotban megmutatkozó jelentős egyenlőtlenségek csökkentése össztársadalmi érdek, hiszen az állampolgári esélyegyenlőséget nem támogató, a gazdasági versenyképességet rontó állapot kezeléséről van szó.

Egészségfejlesztés az a szemléletmód, amely képessé teszi az embereket, hogy növeljék ellenőrzésüket az egészségük felett és javítsák azt. Az egészségfejlesztés, ráfordításokon és akciókon át, mint folyamat, az egészség meghatározóit befolyásolja, az emberek egészsége számára a legtöbb nyereséget hozza; lényegesen hozzájárul az egészség egyenlőtlenségeinek csökkentéséhez; biztosítja az emberi jogokat és gyarapítja a szociális tőkét. Képességként, végső célja, hogy növeli a várható élettartamot, és csökkenti az országok és a csoportok közti ebbéli különbségeket.

Eszközrendszere: Propagálás, az egészség pártolása: egyéni és társadalmi akciók kombinációja, politikai támogatottság, társadalmi elfogadottság, konkrét egészség cél vagy program érdekében. Felkészítés: az egyén képessé tétele az egészség feletti kontrollra. Közvetítés (közbenjárás): különböző érdekek és szektorok egyeztetik álláspontjaikat az egészség érdekében. Új egészségfejlesztési gyakorlat: új önkormányzati szolgáltatás bevezetése helyben (Életedért Lépj Szolgálat). Ezt az új egészségvédő- és fejlesztő módszert 2010-ben dolgoztuk ki és először szintén Fejér megyében próbáltuk ki.

Ma szinte minden önkormányzat felismeri, hogy a helyi társadalom legnagyobb problémája, hogy a polgárok többségének az egészsége nem jó, az egészségvédelem nem tudatos és nem eredményes, a betegség megelőzés elmarad és a helyi életmódváltások lehetőségei nem ismertek.

Az „Életedért Lépj Szolgálat” program azt a célt tűzte ki, hogy először Fejér megyében a közösség és demokráciafejlesztés keretében mentális segítő szolgálatot lát el az önkormányzat felkérésére. A vállalt feladat az, hogy a településeken élő polgárok egészsége jelentősen javuljon és elinduljon az öngyógyítás széles körű visszatanítása és egyben fejlesztése.

Munkánk fő célkitűzése, hogy a lakosság lelkileg vagy mentálisan megerősödjön, az életvezetése stabilizálódjon, így minél többen képesek legyenek sikeresen megoldani emberi, lelki, szellemi problémáikat, ami sokat segíthet abban, hogy bármilyen egyéni-közösségi probléma okozta személyes, családi és közösségi kríziseiket kezelni tudják. A komplex mentális folyamat elején állapotfelméréseket végzünk és ezek kiértékelése szerint alakítjuk a tevékenységek gyakoriságát és tartalmát.

Fontosabb módszerek: segítő beszélgetések, foglalkozások; állapot felmérések és tesztek, mikrodiagnosztika; egyéni és csoportos foglalkozások; természetgyógyászat; relaxációs módszerek és masszás; konfliktuskezelő tréningek; önismereti tréningek; közösségépítő foglalkozások; az életbe vetett hit visszaadása, erősítése; fizikai közérzet javító szolgáltatások; az életmódváltást segítő előadások, tréningek, stb.

Az Ország Szíve programban 2015-ig a települések többségében létre jönnének az egészségfejlesztés Életedért Lépj Szolgálatai.

Végül, az Ország Szíve program szükségképpen új és új elemekkel bővül majd, feltéve, ha a közösségi akarat nem olvad el, vagy a nehézségek nem okoznak fékező traumákat, vagy az értékválasztások nem kérdőjeleződnek meg a kétségek miatt.

Közösség- és demokráciafejlesztés

Az ezredforduló utáni Európában és Magyarországon vitathatatlanul az élet minősége (nem a kvázi-minősége) a kulcskérdés. A gazdasági-társadalmi világválság és ennek durva hatása csak felerősítette az életminőség problémáit. Ezért a társadalmi innováció központi kérdése az lett, hogy lokális szinten, településről településre haladva, hogyan lehet a sokrétű, sokértékű életminőséget emelni, ami már nem csak anyagi-jóléti, vagy szociális fejlődés.

Az abai és a Fejér megyei közösség- és demokráciafejlesztés TÁMOP 5.5.1.A-10/1-2010-0015 projekt (2010-2012) keretén belül az abai demokráciakísérlet és közösségfejlesztés – hálózati jellegű – modelljét kívánják első lépésben adaptálni, majd megvalósítani és továbbfejleszteni azt négy Fejér megyei településen: Csókakőn, Sárosdon, Sárkeresztúron, Nagylókon. Abán a fejlesztés második lépcsője – többek között – azt jelenti, hogy minden egyes utcaközösség saját honlapot kap, az utcaközösségben végzett kölcsönös segítéseket helyi pénzben értékelik, a legjobb utcaközösségek – akik az önellátásban, önsegítésben a legjobbak voltak – évente komoly fejlesztési támogatást kapnak. És mind az öt településen olyan helyi akciók lesznek, mint az Életedért Lépj Szolgálat vagy a helyi közösségi pénz bevezetése. A program teljes kibontása 2013 és 2018 között várható.

Megvalósításának programját négy fejlesztési szakaszra bontjuk:

1. Az információáramlás kétirányúsítása: a választott képviselők, és az önkormányzati intézmények számára lehetővé teszi a lakosság elvárásainak, kívánságainak jobb megismerését; a lakosság betekintést nyerhet a döntések tartalmába és a döntéshozók szándékainak és az önkormányzattól független objektív feltételek megismerésébe.

2. Konzultációs rendszer (strukturált párbeszéd) kialakítása: a lakosság kifejtheti álláspontját az adott kérdésekben, de a hatalom gyakorlói nem kötelesek azt figyelembe venni a döntéshozatalok során.

3. Egyeztetés és együttműködés rendszere: a fejlesztésnek ezen a szintjén a lakosság teljes részvétele megvalósul a lakókörnyezetükhöz kapcsolódó fejlesztési projektek megvalósításában.

4. Participáció (részvétel) szintje: a helyi hatalom megosztása a közösen hozott döntésekben (co-décision) is jelentkezik. Fontosnak tartjuk az erre felkészítő munkát: mobil telefonos tájékoztató jellegű szavazások, interaktivitás, a kábeltévé műsoraiban a lakossági vélemények (lakókörzetek) bemutatása, a vélemények ütköztetése, kerekasztal beszélgetések, a honlapon rendszeres fórumok szervezése stb.

Módszerei, egyben a fejlesztés lépcsőfokai:

a) strukturált párbeszéd a polgárokkal (a lakosság felkeresése és bevonása), civil képviselők hálózatának kiépülése és számukra helyi fórum kialakítása;

b) a strukturált párbeszéden túl társadalmi szerződés létrehozása;

c) a társadalmi szerződés után a részvételi demokrácia intézményesítése magisztrátus keretében;

d) a magisztrátussal párhuzamosan intelligens helyi társadalom közösségi fejlesztése helyi akciók segítségével; önkéntesek bevonása

e) mindehhez új közösségi képzés, új tudás befogadása, a civilegyetem létrehozása, a projektmenedzserek és a helyi önkéntesek és szakemberek képzése, továbbá széleskörű nyilvánosság teremtése; rugalmas, gyakorlatorientált képzési módszerek kipróbálása.

A közösség- és demokráciafejlesztés az Ország Szíve program minta fejlesztése, avagy próba üzeme, de akár nevezhetjük előjátékának, vagy később a programelemek együttes kipróbálása műhelyének. Tágabb szemlélettel: a lokális világegész újrateremtésének kísérlete. És egyáltalán nem dráma, ha a gondolat cselekvéssé váltása elakad majd. Egyelőre a koncepció fontosabb, mint a megvalósulás. Ez kezdet és minta, program-felmutatás és az akadályok feltérképezése. A közösségek aktivizálódásai és a váratlan önfejlesztések példái jöhetnek. A polgármesterek és a testületek szondázzák magukat, elindul a helyi társadalom felébredése és értékkutatása, közben a fejlesztők vizsgái és a menedzsment csoportok katarzisai láthatók majd.

A nem kész jövő nem kész valósága, hogy a láthatatlan jövő képe derengjen a horizonton és a jövőminták esetlegessége bizonyosságokról adjon hírt. Ez a nagy és kis katasztrófák előtt némi remény és kiútgyakorlat álom.

Minden másról már csak a holnap tanúskodhat.

Irodalom

www.reszvetel-demokracia-közösseg.hu

www.aba.hu

Boldog üzenet

A kettétört jobb szandál igazságai

A könyv lelkét és nyelvezetét tisztító és szellemiségét kiteljesítő utómunkálatokat Tihanyban, a Belső-tóra néző apartmanban végeztem el augusztus közepén. A könyv végleges szellemisége és reménnyel való feltöltése hol békés, hol zivataros napokon haladt. Azt önmagában is jelképként éltem át, hogy – ha állandóan előre néznek – folyton a Belső-tó ezüstös-kék víztükrét látom. Miután átírás, továbbírás közben viszont valóban előre és befelé néztem, a szívem-lelkem világát szimbolizáló Belső-tóból áramlottak ki mindazok az érzések, gondolatok és üzenetek, amelyek ugyan rólam is, de nem magamnak szóltak, hanem azok a kortársaknak, barátoknak, vagy ismeretlen ismerősöknek, akiknek a boldog üzenetet érdemes a lelkükben visszhangoztatni.

Tihany korábban szigetként és most félszigetként mindig mintha két világ határán állt volna. A kijevi bizánci keresztények és a nyugati bencés szerzetesek között meghúzódó láthatatlan határvonal már akkor is átjárható volt. A szerzetesek kortól, időtől függetlenül mindig is a „belső-tóban”, belső univerzumukban éltek, és alázattal, szeretettel szolgálták a mindenség életfolytatását. A mindenség része volt a tihanyi visszhang, a Kálvária hegy spirálmozgásba lendítő energiája, a földművesek kőből emelt háza és életreménye, a magányos lelkek szeretethiánya és csendben való remegése.

Egy meleg, szélcsendes, de azért nem fülledt csütörtöki napon barátommal ereszkedtem lefelé a Rege kávéház panorámás fényburájából, amikor az utolsó lépcsőkön az a boldogító érzés ragadt magával, hogy haladjunk, menjünk tovább, áramoljunk, hiszen a tihanyi szakrális téridő végképpen nem emel elénk magas falakat, kidőlt fákkal szimbolizálható akadályokat. És akkor és ott, a sima kövezeten léptem egyet-kettőt, nem botlottam meg, és nem ugrottam fel, csak éreztem, hogy az áramlással haladni kell, amikor a jobb lábamon lévő szandál talpa, majdnem középen, szabályosan kettétört, mint egy szelet kenyér és a szandál első fele önállósult és szépen kimászott a talpam alól.

Felnéztem. Az Égben minden rendben volt, s az élményhiányos turisták nem figyeltek, Tihany főutcáján éppen egyetlen drága mozgólátvány sem közlekedett.

Levettem mind a két szandállom és a zoknim. Az aszfalt és a járda kövezete egyaránt forró volt, majdnem annyira, mintha parázson mennék. Egyedül voltam, barátom már elment reményei után. Mezítláb indultam, nem egészen haza, hanem csak abba a szerzetesi fülkének használt apartmanomba, ahol a születő könyv utolsó fejezetének utolsó mondatait teremtettem meg. Amire hazaértem, égett a talpam, de súlyosabb kezelésre nem szorult. Kezembe vittem a kettétört szandált és közben tűnődtem azon, hogy a kettétört szandál milyen üzeneteket égetett bele talpam finom bőrébe.

A szandál annak jelképe, amiben élek. Saját mindenségem ez, ebben lakom. Elég kicsinek látszik, de például egy tücsöknyi szívnek óriási világ, ami viszont most látványosan kettészakadt. Nem tudtam elképzelni, hogy a talpam alatt a szandál vastag, többrétegű műanyagtalpa hogyan törhetett ketté. Az a különös világ, odakint és bennem, ami engem szimbolizál, most alapvető változáson ment át: valami véget ért (nem mehettem tovább szandálban) és valami elkezdődött (mezítláb gyalogoltam). Mintha meztelenné váltam voltam, egyben tisztává és ártatlanná, és utólag felfogtam, hogy mostantól minden másképpen lesz. Nem akartam vívódni azon, hogy a változás (a talpam megpirítása) újabb próbatételeket hoz, vagy a megtisztulásom azt mutatja meg lelkemnek, hogy mostantól már szeretetben-szerelemben élhetek. Vége minden korlátnak, akadálynak, félelemnek, önbecsapásnak?

Ez a könyv is egy tisztes láb, amely olyan korosodó szandálban jár, amely a földbolygó aktuális világát jeleníti meg. A könyvben egymás mellé tett, egymást folytató tanulmányok, avagy szellemi áramlások arra az energia-, gondolat- és reményfüzérre vannak kötve, amelyek szintén azt az örömhírt viszik mindenkinek, hogy haladj, áramolj, akár a levegőbe is emelkedhetsz. Külső világunk a most még elképzelhetetlen törés előtt áll, amely azonban virtuálisan már megtörtént és történik jelenleg is. Ám a mai emberiség létének tényleges és szimbolikus kettéhasadása egyelőre csak homályosan látható. A negyedik vagy ötödik dimenzióban viszont már valószínűleg végbement a változás. Talán az újjászületés is.

A jelenlegi világ- és tudatváltás alapkérdése tehát az, hogy az átszabás csak elkerülhetetlen romlásokat, pusztulásokat hoz, vagy a valódi létváltás után olyan jövőkép valósul meg itthon és mindenhol, amely alapján – mindent újjáteremtő változásként – a Szeretet Korszaka kezdődik. Nem voksolhatunk csak az agóniából is következő világtörésre.

Félre minden régi illúzióval, de megőrizve a valódi reményeket, mindenekelőtt belül újjászületve, az új energia kiteljesülésével személyenként és társadalomként is új belső-külső univerzumban ébredjünk fel az agóniából.

Ez a szeretet, a teljesség univerzuma lehet.

2011-08-18

Varga Csaba

vargacsaba@vargacsaba.hu

Varga Csaba iker-könyvei:

A társadalom felébredése az agóniából

Tanítások a Magasságostól

Az egyik könyv az embert vesztő társadalom, a másik könyv a lelket vesztő ember belső agóniáját mutatja meg, hogy aztán az első könyv a felébredő társadalom lelkének visszaszerzését, s a másik könyv pedig a megvilágosodó ember tudatosságának teremtését ajánlja.

Mind a két könyv a kollektív és személyes tudat emeléséről és a szeretet egyéni és közösségi kiterjesztéséről szól.

Varga Csaba A társadalom felébredése az agóniából című könyve felháborító és ugyanakkor életkedvet adó könyv. A jelenlegi globális, nemzeti és lokális társadalmak szinte minden fontos drámáját elemzi, s evvel párhuzamosan igyekszik kilépni az elmúlt kétszáz év társadalmi és szellemi dogmáiból.

A jelenlegi világ- és tudatváltás alapkérdése az, hogy a változás-görgeteg elkerülhetetlen romlásokat, pusztulásokat hoz, vagy a megtisztulás után új jövőkép valósul meg a Földön, mert a mindent átszabó, újjáteremtő változás után a Szeretet Korszaka kezdődik.

A kilépés gyönyörűséges kapu a hazugság és illúzió nélkül jövőhöz. A világ megértése és megszeretése visz el minket a belső és külső egyensúlyhoz. És van még esély megmenteni magadat, családot, s még sokan másokat is.

A Tanítások a Magasságostól című könyv tiszta, összefüggő tudatos szeretet-tanítás és szeretettel teli tudatosság-növelés.

Az esszék egyszerre segítik az ősi, spirituális bölcsességek megértését és a nem ego vezérelt, öröm-központú, boldog élet gyakorlását.

A tanítások célja az Új Felelősség felébresztése. A mai ember belső világa is végletes krízisekkel viaskodik. Sokan érzik úgy, hogy közel van a megméretés, s reménykednek abban, hogy jöhet még a tudatváltó megmaradás.

A gyakran költői stílusú tanulmányok bizakodva jelzik, hogy még mindenki választhatja a felelősséget. Önmagáért és szeretett világáért.

Az esszék bátorító titka és szépsége, hogy a lehetséges felelősségvállalás elveit, módszereit, s az ehhez szükséges, már elérhető, régi és új tanításokat közvetíti.

Bolygónk megmentése érdekében indult globális-lokális világ- és tudatváltások programja már készül, amihez a két könyv szellemi és gyakorlati ösztönzést szeretne adni.

Ülj a csendben, és olvasd ezeket az esszéket. Boldog leszel, ha mersz boldog lenni. Ha vállalod a tökéletes, odaadó, feltétel nélküli szeretet önzetlen gyakorlását.

A könyvek megrendelhetők kiadóknál és a vargacsaba@vargacsaba.hu

e-mail címen

Szöveg a hátsó borítóra

ÉLETTÁVLATOT ADÓ KÖNYV AZ ÚJ VILÁGHOZ

Felháborító és ugyanakkor életkedvet adó könyv. Lemeztelenített képet ad világunkról, ugyanakkor szellemi és gyakorlati iránytűket kínál. A jelenlegi globális, nemzeti és lokális társadalmak szinte minden fontos drámáját felmutatja, és evvel párhuzamosan gyakran kilép az elmúlt kétszáz év gondolati és társadalmi dogmáiból.

A kilépés gyönyörűséges kapu a hazugság és illúzió nélkül jövőhöz.

Ez ugyan tudományos könyv, de a tanulmányok sírásokból, fájdalmakból, reménytelenségekből fakadnak. Mindazokból a szenvedésekből, amelyeket a mai társadalom feldúlt parlagán élünk meg. Azért született meg ez a könyv, hogy a szerző és az olvasók élete egyaránt a kínok, s a kétségbeesések fölé emelkedjen.

A világ megértése és megszeretése visz el minket a belső és külső egyensúlyhoz.

A könyvben egymás mellé tett, egymást folytató tanulmányok, avagy szellemi áramlások arra az energia-, gondolat- és reményfüzérre vannak kötve, amelyek szintén azt az örömhírt tolmácsolják mindenkinek, hogy haladj, áramolj, akár a levegőbe is emelkedhetsz.

És van esélyed megmenteni magadat és családot, s még sokan másokat.

A jelenlegi világ- és tudatváltás alapkérdése az, hogy az átszabás csak elkerülhetetlen romlásokat, pusztulásokat hoz, vagy a valódi létváltás után olyan jövőkép valósul meg itthon és mindenhol, amely alapján – mindent újjáteremtő változásként – a Szeretet Korszaka kezdődik. Nem voksolhatunk csak az agóniából is következő világtörésre.

Félre minden régi illúzióval, de megőrizve a valódi reményeket, mindenekelőtt belül újjászületve, az új energia kiteljesülésével személyenként és társadalomként is új belső-külső univerzumban ébredjünk fel az agóniából.

Ez a szeretet, a teljesség univerzuma lehet.

Varga Csaba

www.vargacsaba.hu

1 Ezt nem utólag mondom, mert ezt az álláspontot képviseltem 1989-1990-ben is.

2 A középső szint egyrészt felfelé (a globalizáció negatív hatásai ellen) védekezhet, másrészt az alsó (lokális) szint integrálható törekvéseit segítheti felemelni a globális szintérre.

3 Czakó István: A szellem fogalma, Pro Philosopfia Füzetek, 48. 2006, 124.o.

4 Ez a tanulmány 2008-ban íródott.

5 Maurice Merleau-Ponty: A látható és láthatatlan, L’Harmattan, 2007; 235 236 o.

6 Dienes István: A tudat-holomatrix – a szuper-metaelmélet sarokköve.; Varga Csaba: A metaelmélet hipotézise; Metaelmélet, metafilozófia, Stratégiakutató Intézet, 2005

7 Varga Csaba: A metafilozófia gyönyörűsége, Kairosz, 2008

8 Némedi Dénes: A szociológia problémája – ma. Modern szociológiai paradigmák, szerk: Némedi Dénes, Napvilág Kiadó, 2008, 35. o

9 „A társadalomfilozófia így abból a föltevésből indul ki, hogy léteznek olyan változatlan és örök törvények, amelyek a társadalmi élet minden történelmi formájára nézve érvényesek, s arra tesz kísérletet, hogy ezeket megismerje.” Szemjon L. Frank: A társadalom szellemi alapjai, Kairosz. 124.o.

10László Ervin: Világváltás. A változás harmonikus útja, Nyitott Könyvműhely, 2008, 27.o.

11 Erich Fromm: Utak egy egészséges társadalom felé, Napvilág Kiadó, 2010, 311.o.

12 U.o. 316.p

13 Lásd: Varga Csaba előadása: A szeretet és a Szeretet Kora; www.vargacsaba.hu

14 Kiss Endre: Európa mint akarat és mint képzet. Az Unió 2006 és 2007 fordulóján, Mi a Nyugat? Atlantizmus és integráció, szerk: Garaczi Imre, Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, 2007, 34. o.

15 Gergely Attila: Mi a Nyugat (és mi nem)? A Nyugat és Kelet-Ázsia a 21. század elején – vázlat tükörben. Mi a Nyugat? Atlantizmus és integráció, szerk: Garaczi Imre, Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, 2007, 20-21.o.

16 Jürgen Habermas: Az Egyesült Európai Államok felé. Ennek a beszédnek a teljes változata eredetileg a német Der Standardlapban jelent meg 2006. március 10-én és 11-én.

17 Ugyanakkor az új gondolatok, új eszmék is viharsebesen terjednek. Lásd: Ugrin Emese – Varga Csaba: Új demokrácia- és államelmélet, Századvég, 2007

18 Paul H. Ray – Sherry Ruth Anderson: Kulturális kreatívok. Akik képesek megváltoztatni a jövőt. Pilis-Print Kiadó, 2009; 380 o; 203 o.,

19 Uo. 384.o.

20 Wayne Ellwood, 2001: The No-Nonsense Guide to Globalization, New Internationaliist Publications Ltd. Oxford, and Verso, London. Magyarul: A globalizáció, HVG Kiadó, 2003, 13. o.

21 Beck, Ulrich, 1997 Was ist Globalisierung? Irrtümer des Globalizmus – Antworten auf Globaliserung, Duhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1997 (Magyarul: Beck, U.: Mi a globalizáció? Belvedere Meridionale, Szeged, 2005, pp. 18.

22 Kiss Endre (2001). A globális mint az abszolútum közvetlenné válása, avagy a jelen mint filozófiai probléma, INCO 2001/1 (Kiss E. Globalizáció és/vagy posztmodern, Kodolányi János Főiskola, Székesfehérvár, 2003, pp. 8-20.); Magyarország és a globalizáció, KJF, Székesfehérvár 2005; Kiss Endre tanulmányai megtalálhatók: www.pointernet.pds.hu/kissendre

23 Jean Baudrillard, 1997. Az utolsó előtti pillanat. Beszélgetések Philippe Petit-vel. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2000

24 Rapport mondial sur la culture. Culture, creativité et marchés, UNESCO, 1998 (Világjelentés a kultúráról. A kultúra, a kreativitás és a piacok.)

25 A szubsztanciális globalizáció egyúttal kapu a kollektív tudathoz, ami szintén kapu az Abszolútumhoz vezető úton.

26 Varga Csaba, 2003. Új elmélethorizontok előtt, Tertia Kiadó, Budapest, pp. 63-65. o.

27 Lásd: Ugrin Emese-Varga Csaba, 2007: Új állam és demokráciaelmélet (Századvég)

28 Beck, Ulrich, 1997 Was ist Globalisierung? Irrtümer des Globalizmus – Antworten auf Globaliserung, Duhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1997 (Magyarul: Beck, U.: Mi a globalizáció? Belvedere Meridionale, Szeged, 2005, pp. 167.

29 Zygmunt Bauman, 1998: Globalization: The Human Consequences, Polity Press (magyarul: Z. Bauman: Globalizáció, a társadalmi következmények, Szukits Könyvkiadó, 2001) pp.17

30Durkheim, Émile, 1893: A társadalmi munkamegosztásról, Budapest: Osiris, 2001 (fordította Csákó Mihály). 117–8)

31 i.m. 94.o.

32 Némedi Dénes, 1996: Durkheim. Tudás és társadalom (Áron Kiadó, 1996)

33 http://www.origo.hu/uzletinegyed/valsag/20090309-ft-egy-evi-globalis-gdp -tunt-el-a-piaci-arzuhanasok.html

34 Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról.

35 Fehér Ferenc-Heller Ágnes: Marx és a modernitás, Argumentum Kiadó, Lukács Archívum. 134.p Heller Ágnes ebben a tanulmányban egyébként több ponton továbbgondolja Marx modernizáció felfogását.

36 Jürgen Habermas, német filozófus viszont már a mellett érvel, hogy a modernitás immár nem foglalja magába a szekularizáció felé való menetelést. A demokráciában a szekularizációs gondolkodásmódnak nyitottnak kell lennie a hívő polgárok vallásos befolyása iránt. http://integral-options.blogspot.com/2008/10/jrgen-habermas-notes-on-post-secular.html

37 Varga Csaba: Új paradigmák. (Előadás a Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztériumban, 2008. nov.4.); további előadások: www.vargacsaba.hu

38 Nem mindenki ért egyet ezzel. Két amerikai közgazdász könyvet írt Európa jövőjéről, s ennek ez a summázata: „Az európaiak akkor kerülhetik el a hanyatlást, ha nem ’védelmet’ követelnek a pici kihívásokkal szemben, hanem megpróbálnak megfelelni azoknak.” Alberto Alesina – Francesco Giavazzi: Európa jövője, reform vagy hanyatlás, Demos Könyvek, Gondolat, 2008

39Jürgen Habermas: Az Egyesült Európai Államok felé. Ennek a beszédnek a teljes változata eredetileg a német Der Standardlapban jelent meg 2006. március 10-én és 11-én.

40 A világválság és következményei címmel 2008. október 31-én szakértői konferenciát rendeztünk Budapesten, ahol ezt a hét európai forgatókönyvet megvitattuk. A dialógus fontosabb tételeit beépítettük a forgatókönyvekbe.

41 Hivatkoztunk már Jürgen Habermasra, aki ma már úgy látja, hogy a posztmodernizmus és az ember hitszükségének kibékítése a feladat, mert a posztszekuláris társadalom nem lesz majd mentes a hittől. http://integral-options.blogspot.com/2008/10/jrgen-habermas-notes-on-post-secular.html

42 Válóczy István és Varga Csaba 2009 tavaszán-nyarán kidolgozta a nemzeti stratégia új elveit és új módszertanát, amelynek alkalmazása csak most kezdődik el.

43 A szegedi nyári egyetemen (2005) elmondott előadás bővített változata.

44 Derrida, Jacgues, 1996. Hit és tudás, Brambauer Kiadó, Pécs, pp. 25-26.

45 Beck, Ulrich, 1997 Was ist Globalisierung? Irrtümer des Globalizmus – Antworten auf Globaliserung, Duhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1997 (Magyarul: Beck, U.: Mi a globalizáció? Belvedere Meridionale, Szeged, 2005, pp. 18.

46 www.talaljuk-ki.hu

47 Conversations with Castells, 2003, Polity Press Ltd. Cambridge (magyarul: A tudás világa Manuel Castells, Manuel Castells és Martin Ince beszélgetése, Napvilág Kiadó, 2006) pp.61

48 Lásd még: innovációk a térben, 2004, szerkesztette: Tésits Róbert – Tóth József (Pécsi Tudományegyetem Földtudományok Doktori Iskolája)

49 Lásd bővebben: Varga Csaba: A három alapfogalom, INCO, 9; www.inco.hu

50 Lásd a Találjuk ki Magyarországot internetes portált (www.talaljuk-ki.hu )

51 Metaelmélet, metafilozófia, Stratégiakutató Intézet, 2005. www.metaelmelet.hu

52 Carlsten Jensen dán író-újságíró írta, hogy az európai politika rozsdás időgéppé alakult át, amely képtelen a jövőbe utazni.

53 2006 első negyedévében jelent meg egy közös svéd-magyar európai felhívás az európai bűnbánat szükségességéről. www.vargacsaba.hu; www.inco.hu

54 Hankiss Elemér egy másik cikkében új kerekasztalt javasol. (lásd: Hic Rodus, hic salta! A társadalmi kiegyezés lehetőségéről)

55 Az NFÜ akkori egyik GVOP-pályázatának eredményeként mintegy negyven projekt indult el, ám a folytatásra nem volt kormányzati elszánás és további forrás.

56 Zygmunt Bauman, 1998: Globalization: The Human Consequences, Polity Press (magyarul: Z. Bauman: Globalizáció, a társadalmi következmények, Szukits Könyvkiadó, 2001) p.17

57 Beck, Ulrich, 1997 Was ist Globalisierung? Irrtümer des Globalizmus – Antworten auf Globaliserung, Duhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1997 (Magyarul: Beck, U.: Mi a globalizáció? Belvedere Meridionale, Szeged, 2005, p. 57

58 Nem a legjobb a példa, de éppen most ülésezett először az arab (összarab) parlament. Hasonló további nagy és európai mintára létrehozott integrációs törekvéseknek leszünk tanúi, különösen Ázsiában.

59 A teljes program ismertetése nem feladata ennek a cikknek, ami egyébként is több száz oldalt tenne ki.

60 Günther Anders: Az atomkor erkölcstelensége, Pro Philosophiai Füzetek, 19-20, 1999 (Ez az írás először 1959-ben jelent meg.)

61 Heller Ágnes ugyanerről a kérdésről ezt nyilatkozta: „…a modern ember kontingens, esetleges, és a születésekor nem kapja meg életének célját. Erényeinek listája nincs ráírva bölcsőjére, mint ahogy a régi világban volt. Magamagát kell tisztességes emberré alakítania. Nietzsche központi kérdéssé tette a felelősséget. Azt mondta, hogy az a morális ember, aki képes arra, hogy ígéretet tegyen. Ígéretet tenni annyit jelent, mint felelősséget vállalni. Méghozzá nem retrospektív felelősséget azért, amit megtettünk, hanem felelősséget másokért. Ez a jövőre mutató felelősség.” http://www.c3.hu/~tillmann/konyvek/ezredvegi/heller.html

62 Slavoj Žižek: A törékeny abszolútum. Avagy miért érdemes harcolni a keresztény örökségért? Typotex, 2011.155.o.

63 Két publikáció a számtalan elemzés közül: Kiss Endre: Tudástársadalom a posztindusztrializmus éterében, http://www.pointernet.pds.hu/kissendre/ tudastarsadalom/20041201155642900000010000.html; Varga Csaba: A tudástársadalom programja, www.vargacsaba.hu

64 Zeev Sternhell: A felvilágosodás elleni harc napjainkban című cikkében idézi: Daniel Bell: The Cultural Contradictions of Capitalism, New York, Basic Books, 1978, XXVII, 155–158, XXIV, 85, 69-79. http://www.magyardiplo.hu/2010-december/337-a-felvilagosodas-elleni-harc-napjainkban

65 Slavoj Žižek: A törékeny abszolútum. Avagy miért érdemes harcolni a keresztény örökségért? Typotex, 2011.104-105.o.

66 Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Osiris, Budapest, 2002.

67 Jürgen Habermas: A kommunikatív cselekvés elmélete I-II. Kézirat. ELTE, Budapest

68Alapfokú kézikönyv civil szervezetek számára

69 Garaczi Imre: Ész és sors. Modern politikabölcseleti vázlatok, Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, 2005, 177.o.

70 U.o.

71 Az elemzés Varga Csaba tanulmányán (Új civil társadalom – intelligens civil társadalom) alapszik.

72 Nem véletlen azonban, hogy 2011 őszén az un. civil világforradalom központi programja az új demokrácia (vagy a részvételi demokrácia) követelése.

73 Helmut Anheier, Marlies Glasius és Mary Kaldor (szerk.): Globális Civil Társadalom, Typotex, Budapest, 2004, 30 old.

74 Lásd a Stratégiakutató Intézet 2011. októberében rendezett két konferenciáját a civil világ”forradalomról” (Az erről készült filmek: www.emberiseg.hu)

75 Számos fontos szerzőt és publikációt idézhetnénk. Például: Dr. Daubner Béla: Barangolás az emberi személyiség tudott és tudattalan részeiben, im: A tudattalan ösvényein, Életünk rejtett mozgatói, Jaffa Kiadó, Mesterkurzus, 2010,

76 Zombory Máté: Kritikai? Diskurzus? Elemzés? Teun A. Van Dijk diskurzuselemzési elmélete és gyakorlata. Modern szociológiai paradigmák, Napvilág Kiadó, 2008, 417.o.

77 „Az iskolátlanított iskola is iskola, csak nem tanulóhely, hanem intenzív és professzionális tanulásra szakosodott hely, ahol az oda beiratkozott tanulók a) tudásának, képességeinek, alkotásaiknak, identitás- és énkép-alakulásuknak számbavétele (hiteles regisztrálása), b) teljesítményének értékelése és minősítése történik c) a tanulók teljes beavatása mellett.” Zsolnai József: A pedagógia (tanulás-alkotás-nevelés-iskolázás) stratégiája a magyar társadalomban. In: Varga Csaba–Csörgő Zoltán: A tudás társadalma I-II., Stratégiakutató Intézet, 2002, 575–593.

78 Robert E,. Park és Richard W. Burgess: Társadalom, közösség, csoport. In: Természet és szabadság, Osiris, 2000 180-183 o.

79 A funkcionális és szubsztanciális globalizáció elméletét lásd: Varga Csaba: A globalizáció metafilozófája című tanulmányában (in: V.Cs,: A metafilozófia gyönyörűsége, Kairosz, 2008)

80 Dr. Staller Tamás, Régheny Tamás: Humánökológia http://www.foek.hu/ korkep/oktat/kurzusok/humanokologia.html

81 Lányi András: A humánökológia környezetfogalma és eszmetörténeti összefüggései (Előszó a Természet és szabadság című könyvhöz, Osiris, 200)

82 Lányi András: Miért tart az ökológia a politikától? Miért tart a politika az ökológiától? http://www.biostrat.org/misc/tud_unn_4.doc

83 http://www.c3.hu/~bocs/nincseg/okocon3d.htm

84 Forrás: http://bocs.hu/eletharm/harpart/rosz3p17.htm

85 Baji Lázár Imre: Öko-platonista jegyzetek a kegyelem reményében. Ökotáj, 39–40. sz. 2008. 31–46. o.

86 Satish Kumar: Az ökológia elemei. (A cikk a Prakriti Indiai Nemzetközi Központban tartott szeminárium előadásán alapul, New Delhi, 1993. január. A Resurgence 160. számából válogatta és fordította Faludi Erika.)

87 http://www.okotaj.hu/szamok/31-32/ot31-09.htm

88 Karácsony András. Ökológiai problémák és a modern társadalom, Valóság 1987/6, (Karácsony András Niklas Luhmann ökológiai nézeteit elemzi.)

89 Az ökológiai válság: közös felelősségünk, Öszentsége II. JÁNOS PÁL PÁPA üzenete a Béke Világnapja alkalmából, 1990 január 1.. Békesség a teremtő Istennel, békesség az egész teremtett világgal.

90 Donella and Dennis Meadows – Jorgen Randers: The Sustainable Society. In Donella and Dennis Meadows – Jorgen Randers: Beyond the Limits. Post Mill, Vermont 1992, Chelsea Green Publishing Co. Magyarul: Donella Meadows – Dennis Meadows: A fenntartható, társadalom, in. Lányi András (Szerk.): Természet és szabadság, Osiris Kiadó, 2000

91 A világválság és következményei címmel 2008. október 31-én szakértői konferenciát rendeztünk Budapesten, ahol ezt a hét európai forgatókönyvet megvitattuk. A dialógus fontosabb tételeit beépítettük a forgatókönyvekbe.

92 Hivatkoztunk már Jürgen Habermasra, aki ma már úgy látja, hogy a posztmodernizmus és az ember hitszükségének kibékítése a feladat, mert a posztszekuláris társadalom nem lesz majd mentes a hittől. http://integral-options.blogspot.com/2008/10/jrgen-habermas-notes-on-post-secular.html

93 Dél-Fejér megye, az enyingi, a sárbogárdi és az abai (Sárvíz) kistérség.

94 Az esküről több videofilm készült. Lásd például: www.aba.hu; www.emberiseg.hu

95 Részletes ismertetés: Ugrin Emese – Varga Csaba: Új demokrácia- és államelmélet, Századvég 2007

96 Sali Róbert és csapatának (Atigris Zrt.) elképzelése

97 A részvételi demokrácia elmélete és gyakorlati alternatívái olvashatók Ugrin Emese – Varga Csaba Új demokrácia- és államelmélet című könyvében. (Századvég 2007)

98 Magyarországon az egyik első, erről a témakörről megjelenő könyv: Bánlaky Pál-Varga Csaba: Azon túl ott a tág világ (Magvető, Gyorsuló Idő, 1979)

Az adott cikk linkje: http://aranymag-intezet.hu/a-tarsadalom-felebredese-az-agoniabol/