A szabad akarat

Az Önvaló tenyere felmelegíti az Ego kezét

 

 Az Ember látszólag mélyen aludt, otthon a saját szobájában, álmodott is, de erről nem volt tudomása. Az Ember férfi volt, elmúlt ötven éves, de lehetett volna nő is, mert ez a két lény, az Önvaló és Ego mindenkiben benne él. Ezen a hajnalon az Ego és az Önvaló áttetsző „ruhában” megtestesült, s békésen ráültek a férfi mellkasára, a feszülő vajszínű trikójára. Törökülésben helyezkedtek el, mintha szótlanul meditálni akarnának, de nagyon is éberen, sőt élesen bámultak egymásra.

Kezdetektől fogva tudtak egymásról, de eddig soha nem pillantották meg egymást, amint az alvó Ember éber állapotban sem látta meg soha Önvalóját vagy az Egóját.

Most egymással szemben ültek. Mint két régi játszótárs.

         Ego drága, szólalt meg az Önvaló, Te hogy hívod magad?

          Én Senki vagyok. A láthatatlan, az, aki állítólag nem létezik. Király vagyok – titokban, rejtve. Ha látható lennék, szépségem mindenkit megigézne. Én vagyok a Csend, s végül az Elbújt, a Hallgató. Senki nem próbál velem beszélni.

          Én az Önvaló vagyok.

          Kérdezd meg Tőlem azt is, hogy magamban hogyan hívlak?

–     Hogy hivsz?

          Te a Minden vagy, a Mindenség. Ám ugyanúgy láthatatlan és nem létező – mégis létező vagy. Te is titokzatos Király vagy. Homlokodon dicsfény látszik. Sőt az igazi Csend Te vagy, kedves Önvaló.

Az Önvaló meghökkent:

          Várj csak: ha ez így lenne, akkor mi a különbség közöttünk?

          Téged, drágalátos Önvaló mindenki szeret, kivéve azokat, akik tagadják a létezésedet. Engem viszont senki nem szeret, kivéve azokat, akik észre sem veszik létezésemet. Az Isten sem szeret. Te fent vagy a magas Polcon, én pedig lent kuporgok a polc Lába tövében. Téged folyton kutatnak, engem nem keresnek, és szinte mindenki elutasít.

          Mondtam, várjál csak, nyugalom.

          Nekem mindig várni kell… Én vagyok a Várakozás. – sajnálkozott az Ego.

          Mindegy, hogy szeretnek, vagy nem szeretnek minket, mert ez még nem árulja el, hogy mi a különbség köztünk. Ráadásul azt sem fogalmaztad meg, ami perdöntő tulajdonság, hogy én vagy Te tudunk-e szeretni? Mert az egy nagy különbség, hogy Te vagy képes szeretni, vagy csupán Téged szeretnek. Ezért itt, az Emberdombon, kérdezem Tőled, kedves Pajtás, hogy egoként tudsz szeretni?

Az Ego kinyújtotta az egyik lábát.

          A kérdés inkább az, hogy kit is szeretünk? Te polclakóként a Mindenséget, mi több a Magasságost imádod, de azt az Embert, akiben mindig is laktunk, egyáltalán nem szereted. Istenmámorban élsz, mert különben nem engednéd, hogy az Emberszemélyt én vezessem. Még álmában is. Igaz? Ellenben én valóban szeretem ezt a Férfit, aki egyébként Neked majdnem mindegy, hogy kicsoda. Ráadásul én úgy igyekszem szeretni, hogy mindig jól, vagy kellemesen érezze magát.

          Azzal érvelsz, nézett rá az Önvaló, hogy Te vezeted. Jól forgatod a szavakat, a meggyőzés az életelemed, csakhogy éppen ezzel a technikával igázod le a teremtett Emberlényt. Figyeld csak, hogy miként viselkedek: nem haragszom Rád és nem támadlak. És forgasd csak a szavakat, mert sajnos ez visz be Téged saját zsákutcádba. Ego, lásd! Nekem nem dolgom szeretni a Magasságost, mert amennyiben a Magasságos maga a szeretet, akkor én is az vagyok, így viszont nincs szükség a szeretetemre. Viszont Te úgy szereted..

          Kérdezhetek?

          Hadd mondjam végig. Te úgy szereted azt az Embert, akiben élsz, s akit védelmezéseddel orránál fogva vezetsz, hogy a szegény teremtett Istenmásolat nem képes szeretni, s minden jó szándékod ellenére így nyilvánvalóan megakadályozod, hogy maga is szeretet legyen. Emberünk azért csúszik le az önpusztítás meredek csúszdáján, mert már kiveszett belőle a szeretet. Látszólag. Mi több szeretet helyett haragszik, kétségbeesik, és gyakran gyűlölködik. Egyszerre testesíti meg a félelmet, a dühöt, az elutasítást és az istentelenséget.

Az Ego gyorsan és szomorúan válaszolt:

          Azt hittem, Önvaló, Te nem ilyen vagy! Bíztam Benned, hogy Te nem vagy elfogult és nem vádiratot mondasz ellenem. Kár. Ha Te szeretet lennél, akkor bizony engem is szeretned kellene. Ezzel szemben ítélkezel, s szinte pokolra valónak tartasz.

          Csak azért érzel így, mert én kimondom az Igazságot. Ha kimondom, nyíltan, akkor ezzel tisztán szeretlek. A szeretet pontosan ezzel nyilvánul meg bennem. Az igazság nem ítélkezés és egyáltalán nem vádirat. Ha mondataimat magadban nem hangolod át bántó tartalmúra, akkor mosolyogva érezhetnéd és láthatnád, hogy átölellek, s közben reménykedem abban, hogy Te ismét a Magasságoshoz fogsz tartozni. Gyere, gyere haza!

          Haza? Nekem nincs hazám.

         Nincs?

          Se az elme, se az intellektus, se emberünk éne, se Te, Önvaló nem szeretsz. Én az elutasított vagyok. Hogy lenne így hazám? Hol van ilyen átkozott haza?

Az Önvaló szemét törülgette.

          Óóó! Látod, könnyezem, megsiratlak

          Végre, egyszer valaki sír értem… – az Ego is könnyezik.

          Ego, drága, ha a megsiratás boldoggá tesz, akkor ezentúl mindig sírok Érted. Mi van azonban akkor, Barátom, ha mosolyba öltöztetlek? Akkor is szomorú lennél?

          Az ember legmélyebben boldogságában tud sírni. Én is.

          Jó. Legyen így. Sírd ki magad. Bánatodban és örömödben is. Hátha legközelebb már nem kerülget a sírás. Választhatsz majd sírás és nem sírás között.

          Persze, a szabad akarat majd dönt. Méghozzá felemelt fejjel.

Az Önvaló hátradőlt és kicsit töprengett:

          Könnyű Neked, hiszen Te vagy a Szabad Akarat. Azt gondolod, a legszebb az, ha a Szabad Akarat szabad akarattal nyilvánul meg. Ha az Alvóembert ébren is szabad akaratával szabadon mindig helytelen útra vezeted, akkor szükségképpen magad is mindig így jársz, amikor szintén szabad akarattal cselekszel..

          Most én mondom, állj meg! – szólt rá az Ego az Önvalóra.

          Legyen így..

          Ha az Embertől elveszed a szabadakarat-jogát, sőt lehetőségét, akkor jámbor Emberünk csak massza, lepény, vagy olyan nyers tészta lesz, akit bárki bárhol, bármikor átgyúrhat. Jaj, ezt nem akarhatod! Nem lehet, hogy az Önvaló ilyet kívánjon. Ha nincs szabadságod, gondold meg, nem lehet akaratod sem. És fordítva is: ha nincs akaratod, nem létezik a szabadságod. Ha az emberlénynek nincs szabad akarata, nem gondolkodhat, nem dönthet – csellengés, sodródás vár rá; született áldozat.

          De..

          Várj most Te. Nem fejeztem be.

         Szívesen várok.

Az ego lendületesen érvelt tovább:

          Ha az embertől elveszed a szabad akaratát, képtelen jó és rossz között dönteni, nem tudja, hogy mi a helyes és helytelen. Nem képes önmagáért tenni, belső állapotán sem javíthat. Alattunk lélegzik Emberünk: lényege a szabad akarat. Ez jár benne levegőként is. Ha lényegét elcsened, tehetetlen test, céltalan én, önemésztő elme lesz. Ezt kívánnád édes lakhelyünknek?

          Mondjad csak még!

          Lehet rosszabb is. Ha az akarat nem szabad, akkor csak akarat marad, szabadság nélkül.

          Ez ijesztően hangzik? Csakhogy: milyen a szabadság nélküli akarat?

          Mondom én. Az önmagában lévő Akarat tombolhat vagy föladhatja magát. Ha a szabadság nem tartja meg, szélsőségek felé fordulhat. Kidől, mint egy betonoszlop. Nem az marad, ami. Ellenáll, dühöng, rombol, mert a szabadság hiánya megvadítja. És ez elviselhetetlen.

         Hmmm… De miért és mitől van az kedves Barátom, hogy a szabad – valóban szabad – akarat is gyakran ellenáll, felborít, bánt, árt, sőt gyilkol. Egyszerre önpusztító és másokat pusztító. Nos, erre az igazágra mit mondasz?

Az Ego nehezen szólal meg. Jobbra-balra inog.

          Szóval.. várj csak, az elme most nem segít rajtam. Tényleg ilyen lenne a szabad akarat?

          Hohóóó. Te vagy rá a tanú! Te vezeted úgy, hogy nem tudja, mi a jó vagy a rossz, és képtelen uralni cselekedeteit, sőt a gondolatai folyton fájdalmakat generálnak benne. Szeretett emberünk vergődik és kiabál..

          Pedig én jót akarok neki! – mondja az Ego.

          Nézd csak meg jól az Embert. Hánykolódik az örömtelenség és a ritka és halvány öröm között. Égigérő örömhiánya van. Az igazi, a csodálatos örömöt nem ismeri, képtelen átadnia magát az édeni érzésnek, pedig nélküled, de általad is szabad akaratban lévőnek hiszi magát. Ennek ellenére fojtottan boldogtalan, rejtetten szomorú, miközben feszült, robbanni készül, bántja szertetteit, közben menekül, mint egy űzött vad, s torkába felöklendezi a félelmeit. Szóval, mire megy Veled, azaz a Szabad Akarattal?

          Én nem vagyok boldogtalan – mondja az Ego.

          Persze. Csak éppen az embert teszed boldogtalanná, éppen azt, akiért itt laksz a lelkében. És olyan kedves balga vagy, hogy ezt boldogságként éled meg. Szeretet érzése helyett győzelem érzetet adsz emberünknek.

          Ezt észre kellene vennem?

          Ha magadba néznél, nem is sokáig, rögtön tisztán látnád, hogy pontosan olyan vagy, mint szentnek hitt gazdád: szeretnéd elfedni magadban a szeretet nélküliséget és a reménytelenséget. Igen, senkihez nem tartozol. Semmi vagy, Drágám. Még azt sem éled meg, hogy szerencsétlen áldozat vagy. Önmagad szép áldozata. Ego, aki saját egojának foglya.

          Na, elég volt! – kiált fel.

Majd indulatosan folytatja:

          Elegem van Belőled. Még a végén rám bizonyítod, hogy önmagamnak is rosszat teszek.

          Barátom, ezt Te mondtad ki.

          Én?

          Add ide a kezed – az Ego oda nyújtja – Hideg, fagyos. Évszázadok óta senki nem fogta meg. Az elnyomott érzések párája rákövesedett. Érdes, fémes, taszít, nem áraszt meleget. Tartsd még itt, fogom sokáig, hogy felmelegedjen.

          Jézus, segíts!

          No csak – nevet az Önvaló – csak nem Jézust hívod?

          …igen.. elárultam magam.. igen..

         Ego drága, most tapasztalod meg, szinte rémisztően, hogy ezt a hatalmas embert ugyanolyanná teszed, mint amilyen temagad vagy. Nézd meg: fagyos vízben úszó élettelen faág. Ilyenné teszed az embert, aki felhevülten, boldogan született a világra..

          Önvaló! Hallod, miket mondasz nekem? El akarsz pusztítani? Félek, remegek, félek nagyon..

          Ego! Még mindig fogom a kezed! Érezzed, melegszik a kézfejed! A bőröd szinte mosolyog, a szemed nem szűkül össze, már a csuklód is olvad. Én bántalak? A szeretetenergiával hozlak vissza az élet melegébe.

Az összezsugorodott Ego – mint egy kis manó – a hátán fekszik.

          Könnyes a szemem…

          Látom.. A szíved újra érez?

          Óh, Önvaló, drága Istenem, mit vársz tőlem? Mit remélsz, ha nem akarsz elpusztítani?

          Csak egyet. Engedd ki markodból az Embert!

          Engedjem ki?

          Lazíts már is a szorításon. Vagy ne csinálj semmit. Telepedj le ide mellém, sok-sok évre. Maradj az én szívemhez közel. Engedd szótlanul, hogy szünet nélkül melegítsem a lelked. És örülj, örülj, hogy újra érez a már nem dermedt szíved.

          De mi lesz a lassan Ébredő Emberünkkel?

          Ha Te belülről nem fagyasztod meg, ha Te kívül nem fagyos ösvényeken vezeted, ha Te nem hiteted el Vele folyton, hogy nyakig kell ülnie az élet fagyos tavában, akkor… Ha Te nem hiteted el Vele, hogy folyton tömje tele hasát, hogy jeges vagyont kaparjon össze, hogy rohanjon a rideg dicsőségért, hogy élvezze az akarat tombolását, akkor… Esetleg ő is úgy jár, mint Te magad: lassan felmelegszik, és a forróság átjárja hideg testét, és szíve szintén kinyílik, mint az almafa fehér virága.. Felfedezi, hogy nem más Ő, mint az Önvaló, avagy Isten szeretett gyermeke.

          Ha jól látom, magadat magasztalod…

Az Önvaló egy mosollyal hallgatásra kéri.

          Akkor nem akarja majd magát a „szabad” akarattal az ismeretlen harcmezőn lelketlen szabadságba kormányozni. Gyengéden engedi, hogy Isten – rajtam keresztül – a földi mennyország kapujához vezesse. Már a kapu látványa is lenyűgöző..

          Mennyország? Hol, merre, ki látta?

          Mindnyájan látjuk.

          Ha lett volna, vagy lenne Égi föld, az alvó Emberünk nem szült volna meg magában engem, az Egot. Azért teremt magának minden ember, kivétel nélkül, Egot, mert nem találja a Mennyországot!

          Igazad van – mondja az Önvaló.

          Igazam? Elfogadod? – lepődik meg az Ego.

         Igen. Az ember a Mennyországot csak ajándékként tudja elképzelni. A mi szeretett Emberlényünk is azt hiszi, hogy neki belül nem szükséges Mennyországgá változni. Minden földre született ember sok-sok életet szenvedett végig szeretetlenségben és ezért nem is emlékszik már arra, hogy milyen is a valódi élet a korlátlan szeretet-mindenségben. Ha viszont szívében újra kihajt a mustármag, s ha az érte dobogó Szívek tündökletes virágai tenyérként megsimogatják..

          És ha mégsem?

          Ha mégsem így van, akkor az Ego örökös királyságot nyer. Az Élettelenek holt birodalmában. És ezzel önmagát is örökre kitiltja a mennyei királyságból.

          Ne folytasd! Várom, hogy.. – az Ego nem tudja folytatni..

          Kérlek, Barátom, engedd ki az Embert markodból, Ujjaid már úgy is felmelegedtek, egyenesítsd ki őket. Már talán nem kell ráfonódniuk az ember lelki torkára..

          Nincs már akaratom!

          Kegyelmet adtál magadnak is!?

          Egyelőre befelé zokogok, és szívesen bújnék az öledbe. De még nem merek.

 

 

 

Varga Csaba

Az adott cikk linkje: http://aranymag-intezet.hu/a-szabad-akarat/